Volt
idő, amikor 56 egyféle volt, utána felfordult a világ, és 56 más lett. Voltak
egyesek, mint például Göncz Árpád, akik békítően mondogatták: „ahány ember,
annyi 56”. Később a fő hangok, mint például Sólyom László elvágták: „egy az
56!”
Azonos-e
a bennünk élő, a belénk táplált múlt azzal a bizonyos elmúlt múlttal, amelyet
képzeteinkkel azonosítani vélünk? Senkinek nem lehet kétsége, hogy sem filozófiai,
lételméleti értelemben nem lehet azonos a kettő, sem nyomozati értelemben, amely
minden részletben is elvárja az azonosságot. Ezt a kérdést az igazság-hamisság dimenziójában
kell vizsgálni, és megválaszolni, tudván tudva, hogy a valóságos, sebesen távolodó,
vissza nem hozható és megváltoztathatatlan múlt igaz.
1572.
november 11-én egy dán csillagász, a híres Ticho Brahe este sétáján meglepve látott
az égbolton egy új, ismeretlen, ráadásul igen fényes csillagot. Ezeket azóta szupernovának
hívjuk, de akkor azon a sötét éjszakán a múlt elérte a jelent, hiszen Tycho Brahe, és nyomában az egész csillagász világ
azt látta, ami több tízmillió évvel ezelőtt történt. És ennek a múltnak ez az igazsága
romba döntötte a jelen képzeteit az Isten teremtette örök és tökéletességében változatlan
égboltról.
* *
*
