Az abszolút, igen

Sokáig ifjonti lázban égtem, az abszolútot kerestem, mindenben. Az életben, a művészetben, az igazságban. Ösztönösen, tudatosan, megszállottan. Néha eszelősen.

Pontosan emlékszem a napra, a percre, a helyszínre, amikor valami elpattant bennem. Ez egyben egy nagy mű tervének a megszületése volt. Ködös szélekkel, és egy élesen vésett címmel: Az abszolút, de…

Ekkor már 43 éves voltam… Életem felénél (mint Dante, azon a sorsfordító napon)? Ki tudja. Mindenesetre egy hosszú út – úgy érzem most – elején.

Ehhez a műhez sokkilónyi jegyzet született, de a mű sehol. Sebaj, annál fontosabb tervek, kalandfélék, újabb jegyzetek, egynéhány egyéb mű jelzi utamat.

És lám, ma megvilágosodtam: ha az abszolútot megragadni mégsem hiú ábránd, nem a „de” mégoly becsületesnek és dialektikusnak remélt kompromisszumai az üdvözítő elv. Magamat kell adnom. A legszemélyesebb, a legbelsőbb, a legszubjektívebb az abszolút – ha mindez valóban a „leg”. Ha a falhoz értem. A véghez? Az abszolúthoz!

Az ifjonti abszolúttal nem az a gond, hogy az ifjúban ez még egy absztrakt abszolút. A gond az, hogy ez az abszolút a mindenség távoli vége. Míg van, lehet egyszer bennünk a mindenség közeli vége. Ugyanannak a másik oldala. Bámuljuk a csillagot az égen, egy végtelen egyenes távoli végén. De a végén megértjük, hogy a távoli csillag igazsága a retinánkon van, vagy még mélyebben: az agyunkban. És ha igaz ez az igazság, ha én nem vettem el tőle, és nem adtam hozzá balgán, a kettő összeér. A végtelen egyenesből kör lesz: a mindenség, mint körperec.

Az elmúlt években a sors többször is olyan könyveket nyomott a kezembe, amelyek zavarba ejtő üzeneteket közvetítettek, jellemzően régi kínai bölcsektől. „Az ihletett embernek nincsenek művei, a szentnek nincs neve…” Vagy: „A bölcsnek nincsenek eszméi.”

Szeretem az olyan gondolatokat, amelyek nem hagynak békét, míg nem tárod fel titkait. 

Ezeket a kínai üzeneteket csak csodáltam ezért, hogy nem hagynak békét, de közben nyugtalankodtam is, hogy a bolondot járják velem. Mígnem lett világos: ha látom, amit látok, és nem veszek el tőle, és nem adok hozzá balgán, önhitten, nagyzóan, csalárdan, gonoszul, akkor nem lesznek műveim, eszméim, nevem, hírnevem, dicsőségem…

De egybeolvadok az abszolúttal. Otthona leszek, ahol van. Ágya leszek, ahol hál. Ablaka leszek, amelyen megláthatod.

* * *