Ma
meg kellett keresnem egy nem rég elhunyt barátom fiát, akit előzőleg nem ismertem.
Ilyenkor természetes, elkerülhetetlen, hogy bemutatkozom, aminek a lényegi
eleme: „Édesapád barátja voltam…”
Váratlanul a mondat mellbe vágott: miért beszélek én múlt időben? A
barátság nem ér véget azzal, hogy az egyik már eltávozott. Magamról beszélek
múlt időben? Mint aki meghalt?
Hogy, hogy nem, eszembe jutott a távirat, amelyet a Mester és Margaritában
Behemót küld az éppen a villamostól lefejezett Berlioz kijevi bácsijának:
VILLAMOS ELGÁZOLT PATRIARSIJÉN TEMETÉSEM PÉNTEKEN HÁROMKOR GYERE
OKVETLENÜL BERLIOZ.
A bulgakovi humor most nem oldotta a nehéz érzést. És az sem tűnt
tapintatos változatnak: „Édesapád barátja vagyok…” Végül is így élő emberekről
beszélünk.
Csakis így mondhatom: „Édesapád barátja voltam.”, vagy esetleg: „Édesapáddal
barátok voltunk.”, de mindenképpen egy kicsit vállalnom kell a halálból.
Minden barátunk halálával egy kicsit mi is meghalunk.
*
* *
