Jó
példa az erdő. Elmész egy kellemes erdei sétára. Nagyszerű élmény,
kikapcsolódás. Gyönyörködsz a látványban, de gondolataid is megélénkülnek,
felszabadulnak, kalandoznak témáról-témára.
Megtörténhet, hogy a séta után kezedbe akad egy ismertető az erdőről, vagy
akár az, hogy egy barátod mesél róla érdekes dolgokat. Esetleg rájössz, hogy
egy sor dolgot nem vettél észre, vagy nem éppen így emlékszel azokra.
Legközelebb egy kicsit – vagy nagyon – más szemekkel teszed meg ugyanazt a
sétát. És lám, valóban, több olyan részlet is feltűnik, amelyet múltkor észre
sem vettél, mintha ott sem lett volna. De a felizgatott figyelmed most olyasmit
is észrevesz, amelyről az ismertetés vagy a barátod sem tett említés, pedig
lám, milyen különleges.
Ez is egy megnövelt valóság, de nem a mostanában divattá vált mesterségesen
megnövelt valóság („AR”). Még kevésbé szilikonnal megnövelt szépség.
De mi a természete ennek a természetesen hozzáadott valóságnak? Mit látunk?
Mit érzünk? Mit észlelünk? Mi késztet gondolkodásra, reakcióra? Egy objektív
valóság? Az igazság? Vagy a tanulva szerzett valóságtöbblet?
Nem ritkán az erdő, ami éppen az aktuális problémánk, komolyabb dilemmát
vet fel. Bevallom, én is egy ilyenből indultam ki most. Amin igen mélyen
elgondolkoztam: a matematika. Vele kapcsolatban nagyon is megtetszett az erdő
hasonlata. 2019 elején jelent meg A számok című kötetem (magyarul), két
hónappal később Az idő hullámai címmel megjelent néhány írásom bolgárul, többek
között egy új kis cikkel a Püthagorasz-féle háromszög számokról. Ebben többször
is hivatkoztam arra, hogy ez nem más, mint egy kellemes, nem megerőltető
kirándulás a matematika pompás erdejében, amely voltaképpen gond nélkül
megközelíthető. Nem kell hivatásos, de még amatőr matematikusnak lenni, hogy
egy üdítő hétvégi kirándulást tegyünk. Ott pedig valóban annyi az apró
megfigyelni való! Minden borok alatt találunk valamit. Szerencsére mérgező
gombáktól sem kell félni. Igazi szellemi bónusz, hogy lépten-nyomon átélhetjük
a matematikai „igazságok” felfedezésének örömét (különösen, ha nem zavar, hogy
ezeket az igazságokat már ezerszer felfedezték előttünk).
Rendben van, a matematika valóban olyan, mint egy igen hatalmas, igen
izgalmas erdő. De mi teremti azt? A matematika-erdő megteremtésében, semmi
kétség, a matematikusoknak nagy, mondhatni döntő szerepük van. Minél több
matematikai művet megismerünk (vagy előadást meghallgatunk), annál nagyobb erdő
vár minket. De az erdő akkor is felbukkan, és befogad, ha igen keveset olvastunk
róla előzetesen. És ami a fő: ha sokat, ha keveset is olvastunk, ez az erdő nem
úgy tűnik, mint egy Disneyland, amely a matematikusok művei alapján lett volna
elkészítve kartonból és gipszből, hanem valóságos erdő, a maga módján, a maga
törvényeivel. Még az is megeshet, hogy a valóságos erdő megcáfol egy könyvben
leírt állítást. Rendben, ez csakugyan ritka eset, egy laikus aligha találkozna
ilyen esettel. (Pl. Martin Mersenne is leírt egy pár olyan állítást a később
róla elnevezett számokról, amelyeket később az erdő illetve annak más látogatói
megcáfoltak.
De annál csattanósabban vetődik fel a nagy kérdés: mégis az lenne a
helyzet, hogy a matematika egy tökéletesen valóságos erdő.
Szememben minden jel erre mutat. Ám marad egy végső nagy kérdés: hol van ez
az erdő? A budai hegyekben? Netán a fejemben?
Esetleg az a repülő szőnyeg, amelyen a változó világ utazik törökülésben,
és fütyörészik?
*
* *
