Egy szép hétköznapi reggel, nem sokkal
azután, hogy a felbukkanó Nap első sugara egy szempillantás alatt végig
korcsolyázott a hatalmas víztükrön, megjelölve a majdani napnyugta helyét, két
bóklászó hullám között, talán a mélyből, talán a semmiből kicsusszant egy újabb
remegő hullámféle. Egy apró buborék pukkadt ki mellette. Azóta sem tudja senki,
a hullám kavarta bele a vízbe a csöppnyi levegőt, vagy talán éppen a buborékból
bújt ki a kis hullám… De ez most már, sok év távlatából, mindegy…
- Jó reggelt!
Szervusztok, testvéreim! Én vagyok Perla. Most születtem! – csilingelt szép
tiszta hangon a kis hullám, és huncutul nézegetett körbe.
„Te jó ég!” – gondolta
Perla, „ennyi hullám!... Hát nincs is más, mint hullám ebben a végtelen tengerben…”
- Jaj, mi ez – kiáltott
fel inkább csodálkozva a hullám, amikor alatta sietve elhúzott egy raj ezüstös
valami…
- Halak ezek, alattunk, a
vízben élnek, és nagyon barátságosak, nem kell félni tőlük – zúgott oda
Perlának egy kövér nagy hullám, amely előtte futott meglepő kecsességgel.
- Te ki vagy? Az
anyukám? – kérdezte a kis hullám, és nyomban meg is lepődött a kérdésén.
„Anyuka? Az meg mi
lehet?” – törhette a fejét a kis hullám, ha lett volna feje, meg egyáltalán, ha
képes lett volna eligazodni ennek az új világnak a sok dolgában.
A kövér hullám nem
válaszolt semmit, csak kanyargott balra-jobbra, az ember azt hitte volna, hogy
játszik a delfin csapattal, amely éppen keresztezte útjukat. Mintha ezer
könnycsepp szikrázott volna ezer szemében, de talán ez a még mindig lassan felkapaszkodó
Nap fényjátéka volt csupán.
Perlának feltűnt, hogy
idővel egyre magasabbra csap futásában, és ilyenkor egyre messzebbre lát el…
Hullámok, és hullámok, előtte is, mögötte is. Megszámlálhatatlanul sok… Még
szerencse, hogy nem lehet őket megszámolni, mert Perla még nem tudott számolni…
„És mindegyik siet… Vajon hová sietnek?”
„Igen, és én hová
sietek?” – kérdezhette volna magától Perla, de nem kérdezte. Mégis, valami
ilyesmit érzett.
Mert érezni, nagyon
érzett, és egyre jobban érzett egyre érdekesebbeket.
De szép ez az élet!
„Csak semmi pátosz! Éppen
hogy megszülettem az óceán kellős közepén, sietek valahová, hogy hová és főleg
miért, azt nem tudom… Hát akkor hogyan jön ide ez a pátosz?” – gondolhatta
volna Perla, de csupán érzett valamit…
Végül is, ha mindenki
ugyanoda siet, valami jó várhat ránk.
És futott, és futott… A
hullámok nem fáradnak el. Olyanok, mint az emberi szív: megállni annyi, mint
meghalni…
* * *
