Az
első fejezet három alfejezete az idő – szent(?) vagy triviális(?) – háromságát
követi: múlt, jelen, jövő. (A fejezeteknek ez a hármas tagolása is fontos eleme
a Változó Világ-szabványnak, ebben a kötetben következetesen be van tartva.)
De
fel lehet-e darabolni az időt, és ha igen, mi, mennyi legyen ebből a jelen?
Mert a jelen végső formájában az a metszet, amely szétválasztja a múltat és a
jövőt. Így egyrészt a jelen nem is bír saját realitással, másrészt a
legillanékonyabb kép, amit el lehet képzelni.
Kár
túlbonyolítani, misztifikálni a kérdést. Könnyű megérteni, hogy az idő nem
ugyanaz a probléma a fizika, a filozófia, a történelem vagy éppenséggel a
hétköznapi beszéd számára. Más az idő természete a pszichológia, és más a
szociálpszichológia számára, megint más a politika kezén.
A fő
gondot a jelen okozza: mekkora területen akar megülni? Igen, hajlamosak vagyunk
a tegnapi napra is úgy tekinteni, mint ami elmúlt, de mihelyt elgondolkozunk a
múlt, a történelem jelentőségén, mihelyt megcsap a múlt „mélységes kútjának”
hidegsége, magunkhoz öleljük élő emlékezetünket, egy-két-három emberöltőnyi
elevenséget. A jelen az időtől általunk kiharcolt, megszenvedett birtok.
Némi
bizonytalanságot a jövő is okoz. Ezt talán azért érezzük, mert más- és másképpen
lebeg, vagy éppen tör be az általunk birtokolt jelenbe. Egy szeptember 11-e vagy
nem sejtett gazdasági válság durván rúg belénk, egy nem szeretett kormány leváltását
hozó választás vagy lakásnyomorunk megoldása szinte mozdulatlanul libeg egy többéves
távlatban…
Mégis,
akárhogy legyen, az öntudatnak ezzel a három nagy feladattal kell megalapoznia:
múlt, jelen és jövő külön, de összekapcsolódó vizsgálatával.
* *
*
