Komoly
gondok vannak a könyvszakmában. Megoldásukhoz elsősorban magának a szakmának és
az államnak (törvényhozásnak és kormányzatnak) kellene lépnie. De ez nem
történik.
A gondok sokfélék. Vannak, amelyeknek mélyebb a gyökerei, társadalmi,
politikai, ideológiai és hasonló kérdéseket érintenek. Ezek orvoslása nem
elsősorban a könyvszakmára és a kormányzatra tartozik. De vannak közben jól
látható – és a leginkább éríntettek, a könyvkiadók számára jól érezhetők –
zavarok, amelyek viszonylag egyszerűen és hatékonyan megoldhatók.
Ezzel kapcsolatos javaslataimat többször, teljes körűen legutóbb ebben a
blogban 2017. június 3-án ismertettem (Van egy álmom: látni a könyv világánakmegújulását). Most indíttatva érzem magamat, hogy újra megpróbáljam felkelteni
a megszólíttatott szakma és kormányzat figyelmét.
Ennek közvetlen előzménye a KELLÓ minap megérkezett megrendelés. Történt
ugyanis, hogy a könyvtárakat ellátó – egyszerre kereskedelmi és nonprofit –
vállalat A magyarországi németek című kiadványunkból 1 (egy) példányt rendelt –
bizományba! Azon igazán nem lehet megakadni, hogy a kereskedő ebből a sikeres,
jó kötetből egy példányt rendel. A kötet valójában jó régen, majdnem 20 éve
jelent meg (önmagában is csoda, hogy a kiadó még biztosít készletet belőle). A
gond az, hogy a kereskedő utólagos megrendeléseit a könyvtárak fix megrendelései
alapján teszi meg. De akkor miért teszi meg bizományosi formában? Apróság?
Részletkérdés? Akkor sem az, ha az ember nem ismeri a kereskedő döcögő, évekig
elhúzódó elszámolási gyakorlatát.
Ez az eljárásrend tökéletesen megvalósítja az igazi kereskedő anekdotába
illő elvét: „Először eladom a dolgot, aztán veszem meg.” Csakhogy ez az
eljárásrend tisztességtelen, különösen egy monopolhelyzetben lévő „közhasznú”
szervezet részéről.
Hozzátenném azok számára, akik nincsenek kellően tisztában a
könyvtárellátás menetével: a kiadó. miután lerótta – ingyenesen – a 6 (!) darab
kötelespéldányt könyvújdonságából, jelentkezhet a könyvtárellátó kereskedőnél,
ahol újra „le kell adni” az újdonságból további példányokat, a kereskedő
megítélése szerint. Igaz, ezt már nem kötelespéldánynak hívjuk, hanem
bizománynak, de a különbséget a kiadó jó ideig nem érzékeli. Közben mind a két
helyen a könyvújdonság szinte azonos „bibliográfiai” feldolgozása kezdődik, ami
teljességgel értelmetlen párhuzamosság.
Nem hab a tartán, hanem önmagában botrány, hogy az állami közhasznú
monopólium nem próbálja megingatni a pénzügyi befektetőktől megszállt
könyvkereskedelem kartell-szagú és ugyancsak botrányos 50%-os árrését, hanem
centire (vagyis centre) pontosan erre a startvonalra helyezkedik maga is.
Rövidre fogva: ilyen közhasznú monopóliumra a könyvkereskedelemben nincs
szükség. A könyvtárak tájékoztatását a könyvújdonságokról az OSZK a köteles
példányokra épülő kötelessége (volna), a zavarok középpontjában álló cégnek
egyedül a könyves logisztikára kellene koncentrálni, akár mint a Magyar Posta
leányvállalata, akár más, a könyves logisztikának jobban megfelelő közhasznú
formában (pl. a könyvtárfenntartók közös vállalkozása).
A könyves logisztika pedig hatalmas feladat, amely nem csak a kiadói
újdonságok (vagy régiségek) eljuttatásáról szól, hanem könyvtárközi könyvmozgásról,
tankönyvellátásról, de akár az ő feladata lehet a könyvraktározás is.
Külön áldás lehetne, ha ez a megújult logisztikai cég megfellelő
feltételekkel saját könyvesboltot biztosítana az erre igényt tartó kis és
közepes kiadók számára.
A szükséges működési-szervezeti változtatások feltétlenül azzal is
járnának, hogy a könyvtárak számára csökkenne a beszerzési árszint, a
könyvkiadók számára jelentősen felgyorsulna a befektetett eszközök megtérülése,
és nem utolsó sorban jelentősen javulna, bizonyos értelemben létrejönne a
közvetlen párbeszéd könyvtárak és kiadók között. És mi tagadás, a könyvtári
beszerzések egészségesebb, igényesebb könyvkiadás támogatják, mint a
hipermarketek „könyvfogyasztása”.
Végül pár szó még közvetlenül a szakmának címezve: be kll látni, hogy a
szakma jelenlegi szervezete nem jeleskedik sem fórumként, ahol az érdemi
dolgokat meg lehet beszélni, sem érdekérvényesítőként. És ennek oka
nyilvánvaló: túl erős a nagy szereplők szerepe, azok pedig, hogy, hogy nem
szinte kizárólag könyvkereskedők (is, de többnyire elsősorban).
A szakmai szervezet egy keretszervezet (szövetség, vagy tanács, vagy
akármi), amelynek keretében önálló markáns tagozatok működnének. Így külön
kellene lennie kiadói, kereskedelmi, könyvtári, írói, olvasói és talán még
egynéhány tagozatnak.
Csodálatos nyelv birtokában vagyunk. Mást sem kellene tennünk, mint írni és
olvasni, olvasni és írni. Persze, ez csak egy költői sóhaj. Ha komolyra
fordítjuk a szót, látni kell, hogy fontos feladataink vannak.
Jó lenne cselekedni.
Szimeonov
Todor
író,
könyvkiadó
*
* *
