Ma
(is) egy elkeserítő – elkeserítő, és felháborító – tudósításfélét olvasok szép
hazánk vezető weboldalán. Nem öröm megosztani, de a tanulságok kedvéért meg
kell tenni. Íme, a teljes szöveg:
Megfenyegettek,
rángattak és megvertek egy gyereket 2019 novemberében egy Borsod-Abaúj-Zemplén
megyei iskolában: a gyerekre osztálytársa és annak anyja támadt rá egy kora
délutánon, tanítási óra közben, egy korábbi vita miatt, írja honlapján az
Ügyészség.hu.
Miután
megfenyegették a gyereket, a nő fia ütni kezdte az osztálytársat, majd amikor ő
befejezte, a nő többször megütötte a fiút, és ruhájánál fogva rángatta. A verés
azért ért véget, mert az iskola karbantartója közbeavatkozott.
„A
vádlott cselekménye alkalmas volt arra, hogy az azt észlelő osztályközösség
tagjaiban megbotránkozást és riadalmat keltsen” – írják. A nő beismerte a
tettlegességet, szabadlábon van. A Szikszói Járási Ügyészség garázdaság miatt
emelt vádat, és tárgyalás mellőzésével, közérdekű munka büntetésre tett
indítványt.
Szörnyű,
hogy az erőszak lassan mindennapi jelenség iskoláinkban. Diák diákot ver, de
többnyire többen egy szerencsétlent (mi tagadás, ősidők óta előfordul). Tanár
diákot ver (mi tagadás, ez sem volt soha ritkaság). Diák tanárt ver (ez viszont
már egy kicsit „a vég kezdete” ízű). Tetézve azzal, hogy szülő is ver. Elveri ő
a saját gyerekét is, ha kell. Elveri „a másik” gyereket is. Elveri a tanárt, ha
itt tartunk
Ne legyünk szemforgatók: erőszak, tettlegesség mindig is volt. Sőt,
vélhetően sokkal, de sokkal több verés volt az elmúlt évszázadokban és
évezredekben, éspedig mindenhol: otthon, az iskolában, az utcán, munkahelyen
fogdában.
Ma talán tized annyi erőszak van. Mégis ez a tizedannyi erőszak sokkal
kirívóbb és veszélyesebb, mint régen. Azért, mert az emberiség az elmúlt
évszázadokban hatalmas haladást ért el az igazi emberi civilizáció
felépítésében a barbárság földjén. És most a visszaszivargó erőszak – ugyanúgy,
mint a barbárság egy sor más mérge aláássa a civilizáció kiszenvedett
eredményeit.
Túlzás lenne ez az aggályoskodás?
Ha valaki becsületesen és nem utolsósorban értelmesen nézi a világ dolgait,
nem tartaná ezt túlzásnak, éspedig mindjárt két nyomós ok miatt: egyrészt a
tendenciák figyelmeztetőek, másrészt a társadalmi bénultság, szinte
tehetetlenség.
Jeleskedéssel senkit sem lehet gyanúsítani ebben a történetben, talán az
iskola „karbantartója” kivétel. A szomorú, hogy minden látható és láthatatlan
szereplő leszerepelt, csúful. Enyhén szólva leszerepelt az anya, de ebbe a
szégyenletes körbe tartozik annak verekedő fia, bizonyára az egészre okot adó
áldozat is hibázott. És mi van az osztály közösségével? Hol volt – akkor és
régebben is – a tanár, az iskola? Elmehetünk-e szó nélkül az ügyészség, bulvárlap,
a politikusok szerepe mellett?
De mi gondunk lehet itt az ügyészséggel? Valóban méltánytalan most ezt az ő
nyakába varrni, de a probléma hihetetlenül komoly: a közhasznú munka nem
büntetés!
Leírom még egyszer: a közhasznú munka nem büntetés.
A közhasznú munka jótett, jó érzés, öröm, dicsőség.
Éppen ezért előírható, elírandó kellene – mint egy orvosság – mindenki
számára, aki rosszat tett, jogot sértett, de a jó útra való visszatalálás
érdekében, és semmiképpen nem büntetésként.
Nem vagyok híve a szigorú, jobban mondva az idejét múlt, emberhez méltatlan
büntetés politikának. Ellenkezőleg, elkötelezett híve vagyok a humánus
büntetéspolitikának. Ennek részletezése nem férne bele ebbe a cikkbe, de
fölösleges is, hiszen az több helyen olvasható. De nem fölösleges emlékeztetni
erre.
Egy mondat erejéig a bulvárlap felelősségére is kellene kitérni: szánalmas
ilyen sután átvenni az ügyészség weboldaláról a suta tájékoztatást, csak azért,
hogy olcsón, utánajárás nélkül meglegyen az kis hazai szörnyűségek napi adagja.
Kihalt a magyar újságírás régi kitűnő műfaja: a szocigráfiai értékű riport (a
hajdani Népszabadság és a régi Nők Lapja – és sokan mások – jeleskedtek ezzel).
Végül: érdemes a politika, a politikusok, törvényhozók felelősségéről szót
ejteni?
Bár van még egy lépcsőfok, nem a politikusainkkal végződik a sor. Hogy ki
van még?
Hát mi! Tudjátok, így kezdődik a világ lebüszkébb (bár nem feltétlenül a
legjobb) alkotmánya: Mi, a Nép…
*
* *
