2016
határkő lesz Amerika történetében: kimerült a hagyományos kétpárti
váltógazdálkodás cirkuszi varázsa, amikor a nép választhatott a Coca és a Pepsi
között.
A máz szertefoszlott, a valóság most brutális közvetlenséggel kínálta fel
magát. A valóság, a maga klasszikus tagoltságában:: a konzervatív jobboldal, az
opportunista-liberális centrum, és a progresszív baloldal. A sajátos amerikai
hagyomány annyira még felfedezhető az hírtelen felfordulásban: Trump a
Republikánus, Clinton és Sanders a Demokrata párt bugyraiból támadt fel.
Jellemző a folyamat végletes abszurditására: kezdetben mindenki azt hitte,
hogy a tucatnyi republikánus „jelölt a jelöltségre” felörli-felzabálja egymást,
a könnyűszerrel befutó Clinton csak ölbe tett kézzel derülhet és várhatja a
számára előrendelt győzelmet. Mert végül is ő a Wall Street, a tőke, az
establishment, az USA két évszázados történetének, vagy amit akartok kezes
jelöltje.
Csakhogy éppen az a kompakt minden, ami Clinton mögött volt, szétdurrant,
éspedig nem véletlenül. Amerika szétesett, és a liberális kaszt többé nem ura a
mindennek. Vagy legalább nem annyira, hogy egybetartsa még egy kis
örökkévalóságig.
A szétdurranás hatalmas tömegeket,
netán a társadalmi test többségét Trump kezéhez repítette, és, csodák csodája, szocializmust vállaló-óhajtó tömegeket a
szocialista Sanderséhez. Így borult is az eredeti forgatókönyv. Trump lesöpörte
a színről régiesen ájtatos, nyimnyám vetélytársait, Clinton pedig nem hogy
levakarni nem bírta Sanders-t, hanem a mean stream média és a pártbürokrácia
gátlástalan mesterkedésével is csak kínkeservesen tudta megelőzni őt az
előválasztáson.
Eddig ugyan sikerült elkerülni néhány kiszámíthatatlan következményekkel
fenyegető drámai fordulatot, mindenekelőtt a két régi párt kettészakadását, ami
reális veszély volt mind a két párt esetében – és teljes mértékben máig sem
múlt el. Hitelt kell adni ugyanis annak, hogy mind a két pártban komoly erők
fontolgattak palotaforradalmat, vagyis új jelölt kihúzása a cilinderből magán a
jelöltválasztó pártkonvención (a demokratáknál a mostani alelnök látszott jó
alternatívának).
Közben igazi shakespeare-i dráma hőse lett a joviális öreg Bernie
Sandersből. Hiteles és sugárzó személyisége, rendkívüli szónoki képessége, családjának
és környezetének stabilitása lassan szlogenből valósággá tette az általa
meghirdetett politikai forradalmat. Közben pedig ez a politikai forradalom
erősödött is, terebélyesedett is, hatott is, és visszahatott magára Sandersre,
ugyanakkor szinte elviselhetetlenné válhatott a külső nyomás, hogy adja fel „szlmalom-harcait”,
álljon be sorba, támogassa Hillary Clintont.
Ebben a helyzetben Sanders egynapon meghirdette: „Örökké harcolva! Örökké
együtt! Örökké előre!” társadalmi hitvallását, és… beállt a Wall Streat emberét
támogatók sorába.
Volt-e más választása?
Igen. Sok tízmillió támogatójával kiléphetett volna a Demokrata pártból,
megalakítva az Amerikai Szocialista Pártot (vagy valami hasonlót). Ezzel akár
az USA második legnagyobb pártjává is válhatna, de az idén Trump győzelmét
garantálva. Ki vállalhatná ezt? Egy egyszerű politikus feltétlenül, egy hiteles
harcos a forradalomért és a progresszióért – nem!
Ki fog győzni novemberben?
Ember ezt ki nem számíthatja. (A bátor prognoszta nagyot nem tévedhet,
minden második tippelő eltalálja, és megveregetheti vállát.)
De teljesen mellékes az a kérdés, hogy ki nyer novemberben.
A kérdés az, hogy a liberális kaszt képes lesz-e valaha is összegyűjteni a
szétdurrant társadalom testrészeit, és újra meglovagolni, avagy egy százéves
polgárháború elé nézünk?
Sajnos, rövidtávon nem lehetünk különösebben optimisták, túl sokan túl túl
sokat veszíthetnek. Így legelőször is maga a béke került veszélybe.
Egy komoly reménysugár van azonban. És azt most az a bizonyos ősz hajú vermonti
öreg szimbolizálja.
*
* *
