2018. július 21., szombat

A vágy Forradalomra


Dolgozom a következő kötetemen, és ilyenkor valamennyire ehhez igazítom még a szokásos könyvtári kölcsönzéseimet. A Francia Intézetben is találtam két a témám szempontjából érdekesnek tűnő, viszonylag vékony kötetet.
Az egyik munka Fernand Braudelé. A nevét ismertem, de nem emlékszem, hogy olvastam volna már tőle. Kissé furcsa az írás, műfaja is nehezen meghatározható, de azon kívül, hogy a Francia Akadémia tagjához méltó zamatos és elbűvölő stílus olvasása fantasztikus élvezetet, óriási szakmai segítséget is nyújtott bennem érlelődő gondolatok, sejtések tisztázásához. Valóságos kopernikuszi fordulatnak érzem a most született felismerést. De erről majd a készülő kötetben mondok többet.
A másik kötet viszont már a nyomdai kivitelezésével is nagy nehézséget okozott. Igényes drága kiadás szép drága papíron, professzionális tervezéssel,kiváló nyomtatással, csak éppenséggel egészén apró, és főleg halovány betűvel készült. A tartalomjegyzék még ezen is túltesz, éppen csak sejteni, hogy valami nyomtatva van hangyányi betűkkel, a szinte űres lap közepén.
Az elkeserítő – számomra – az, hogy ez az antiszociális kivitel nem kivétel, hanem szinte divat, általános és tartós. Van az az eset, amikor szemmel látható pancser kiadóról van szó: rossz minőségű papír, kis betűk, rossz betűtípus, sűrű sorok, kis margók, egyértelmű a törekvés a papírköltség megfelezésére. De a nyomda is csúnyán spórol a festékkel. És van a másik eset, amikor bizonyára méregdrágán megfizetett tipográfusok, grafikusok és dizájnerek trendi remeket próbáltak megvalósítani, közben csak azt árulták el, hogy ugyan szuper trendiek, ám régen vehettek kezükbe könyvet olvasási szándékkal.
Közben én meg azt árultam el, hogy nagyon felhúzott ez a divat. Igen, akkor is bosszantana, ha nem gyengülne a látásom, de sajnos, gyengül. Közben egyre élesebben érzem azt az igényt, hogy az olvasás olyan csodálatos élmény legyen, amilyen lehet, amilyennek lennie kell.
Végül lassan és szenvedve, de átküzdöttem magamat a kis köteten. Igen sok gondolat meglepett, és tetszett. Örültem neki, hogy – lényegében véletlenül – találtam erre a műre, erre a szerzőre.
Szokásomhoz híven, utána néztem, ki ez az Jean-Paul (János-Pál!) Dollé?
Amit találtam róla a neten, még izgalmasabbá, még értékesebbé tette a felfedezésemet.
J.-P. Dollé 1939-ben született francia építész, író és filozófus, elkötelezett baloldali. Első könyve 1972-ben jelent meg Le désir de Révolution (A vágy Forradalomra) címmel, amely a 68-as események feldolgozásával próbál fontos társadalmi kérdésekre választ adni. Utána még tucatnyi szakmai és filozófiai könyvet, továbbá 3-4 regényt is megjelentetett, aktív egyetemi oktató és egyéb társadalmi munkája mellett. Én most éppen az utolsó művét olvastam: L’inhabitable Capital (A lakhatatlan Tőke). A kapitalizmus megsemmisítő kritikája – a 2008 évi válság feldolgozásából kiindulva, ahogy ő mondja: térben és időben elgondolva. Egy építész műveltségű filozófus és citoyen gondolatai.
Azon töprengtem el, ha két egyenes két ponton egybe esik, valójában azonos.
Lám, én vagy száz közös pontot látok és ezzel a tegnapig ismeretlen emberrel, mégis semmi nem csorbítja autonómiánkat. Csupáncsak közös pontok
Nagyszerű érzés.
Miközben éppen ma látom a Wikipédiában, hogy Jean-Paul barátom 2011-ben, 71 éves korában meghalt… Ma, amikor én holnap ünneplem 71-ik születésnapomat.
Így a Lakhatatlan Tőke valóban utolsó műve marad. 2010-ben jelent meg.
Írom a magamét, kedves Jean-Paul. És abban lesz egypár mondat, amely továbbadja üzenetedet.



* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése