Dolgozom
a következő kötetemen, és ilyenkor valamennyire ehhez igazítom még a szokásos
könyvtári kölcsönzéseimet. A Francia Intézetben is találtam két a témám
szempontjából érdekesnek tűnő, viszonylag vékony kötetet.
Az egyik munka Fernand Braudelé. A nevét ismertem, de nem emlékszem, hogy
olvastam volna már tőle. Kissé furcsa az írás, műfaja is nehezen
meghatározható, de azon kívül, hogy a Francia Akadémia tagjához méltó zamatos
és elbűvölő stílus olvasása fantasztikus élvezetet, óriási szakmai segítséget
is nyújtott bennem érlelődő gondolatok, sejtések tisztázásához. Valóságos kopernikuszi
fordulatnak érzem a most született felismerést. De erről majd a készülő
kötetben mondok többet.
A másik kötet viszont már a nyomdai kivitelezésével is nagy nehézséget
okozott. Igényes drága kiadás szép drága papíron, professzionális
tervezéssel,kiváló nyomtatással, csak éppenséggel egészén apró, és főleg
halovány betűvel készült. A tartalomjegyzék még ezen is túltesz, éppen csak
sejteni, hogy valami nyomtatva van hangyányi betűkkel, a szinte űres lap
közepén.
Az elkeserítő – számomra – az, hogy ez az antiszociális kivitel nem
kivétel, hanem szinte divat, általános és tartós. Van az az eset, amikor
szemmel látható pancser kiadóról van szó: rossz minőségű papír, kis betűk,
rossz betűtípus, sűrű sorok, kis margók, egyértelmű a törekvés a papírköltség megfelezésére.
De a nyomda is csúnyán spórol a festékkel. És van a másik eset, amikor
bizonyára méregdrágán megfizetett tipográfusok, grafikusok és dizájnerek trendi
remeket próbáltak megvalósítani, közben csak azt árulták el, hogy ugyan szuper
trendiek, ám régen vehettek kezükbe könyvet olvasási szándékkal.
Közben én meg azt árultam el, hogy nagyon felhúzott ez a divat. Igen, akkor
is bosszantana, ha nem gyengülne a látásom, de sajnos, gyengül. Közben egyre
élesebben érzem azt az igényt, hogy az olvasás olyan csodálatos élmény legyen,
amilyen lehet, amilyennek lennie kell.
Végül lassan és szenvedve, de átküzdöttem magamat a kis köteten. Igen sok
gondolat meglepett, és tetszett. Örültem neki, hogy – lényegében véletlenül –
találtam erre a műre, erre a szerzőre.
Szokásomhoz híven, utána néztem, ki ez az Jean-Paul (János-Pál!) Dollé?
Amit találtam róla a neten, még izgalmasabbá, még értékesebbé tette a
felfedezésemet.
J.-P. Dollé 1939-ben született francia építész, író és filozófus,
elkötelezett baloldali. Első könyve 1972-ben jelent meg Le désir de Révolution
(A vágy Forradalomra) címmel, amely a 68-as események feldolgozásával próbál
fontos társadalmi kérdésekre választ adni. Utána még tucatnyi szakmai és
filozófiai könyvet, továbbá 3-4 regényt is megjelentetett, aktív egyetemi
oktató és egyéb társadalmi munkája mellett. Én most éppen az utolsó művét
olvastam: L’inhabitable Capital (A lakhatatlan Tőke). A kapitalizmus
megsemmisítő kritikája – a 2008 évi válság feldolgozásából kiindulva, ahogy ő
mondja: térben és időben elgondolva. Egy építész műveltségű filozófus és
citoyen gondolatai.
Azon töprengtem el, ha két egyenes két ponton egybe esik, valójában azonos.
Lám, én vagy száz közös pontot látok és ezzel a tegnapig ismeretlen emberrel,
mégis semmi nem csorbítja autonómiánkat. Csupáncsak közös pontok
Nagyszerű érzés.
Miközben éppen ma látom a Wikipédiában, hogy Jean-Paul barátom 2011-ben, 71
éves korában meghalt… Ma, amikor én holnap ünneplem 71-ik születésnapomat.
Így a Lakhatatlan Tőke valóban utolsó műve marad. 2010-ben jelent meg.
Írom a magamét, kedves Jean-Paul. És abban lesz egypár mondat, amely
továbbadja üzenetedet.
*
* *
