A Marsra, de hogyan?
címmel egy bejegyzést írtam 2016. március 5-én, amelyben megemlítettem egy új
koncepciót a marsi utazással kapcsolatban. Azt is írtam, hogy ezt megküldtem
(emailben) a NASA-nak, megígérve, hogy ha 30 napon belül nem kapok választ, az
elképzelést nyilvánosságra hozom. Végül is van orosz meg kínai konkurencia,
magánról nem beszélve.
Az elképzelés hamarosan valóban nyilvánosságot kapott, de nem itt, ebben a
fantasztikus blogban, hanem az abban az évben megjelent kötetemben: Most,valamikor. Szándékom az volt, hogy az ígéretnek pontosnak megfelelve, a részleteket
itt is közlöm, de ma vettem észre, hogy ezzel még adós vagyok. Sajnálom, a
szenzációra türelmetlenül váró olvasóim elnézését kérem. (De jó lenne már egy
irodalmi titkár-ügynök-mindenes! Ha ismernek ilyet, tessék szólni. Neki, vagy
nekem.)
Most a történelmi hitelesség kedvéért pontosan átmásolom ide az eredeti
bejegyzésnek fenti kötet megjelent kiegészítését. A téma oedig megérdemli, hogy
hamarosan visszatérjünk rá.
* * *
Az ötletemet a 30-ik napon nem osztottam meg a
Csetlő-naplóban, mert ekkor már írtam-szerkesztettem ezt a kötetet, és úgy
láttam jónak, hogy itt ismertessem a korszakalkotó elképzelést. Nos, íme: a
Marsra nekünk iránytaxival lenne célszerű utazgatni, szállítani! Iránytaxiként
pedig az a rengeteg aszteroida szolgálhatna, amely csendesen kering a Nap
körül. Csak ki kell választani azt, amely közelünkben jár, éspedig a Mars
irányába. Az űrhajó itt a Föld szomszédságába beszáll a taxiba, vagyis leszáll
az aszteroidára, elviteti magát a Mars közelébe, és ott lepattan az
aszteroidáról a vörös bolygóra. Tehát az út 80-90%-át megteheti kényelmesen és
biztonságosan, erőlködés és üzemanyag-fogyasztás nélkül, szerencsés esetben
igen gyorsan (ami értelemszerűen az aszteroida „márkájától” is függ).
Az elképzelés végig gondolása engem arra győzött meg, hogy
két vonatkozásban valóban mélyen kellene átgondolnunk a világűr, de legalább is
a Naprendszer meghódításának stratégiáját.
Az első az aszteroidák világának előbbre, akár első helyre
való sorolása terveinkben. Ez a világ ugyanis valóságos futószalag, amelyen nem
csak a Marsra, hanem a gyakorlatilag a Naprendszer minden pontjára is
eljuthatunk, eljuthatnak eszközeink. Másrészt ez a világ potenciális veszély is
a Földre, így sorskérdés azt szemmel tartani. Idővel az aszteroidák sokaságára
kellene küldeni „csipet” (mint a kutyákra), amelyeket egyre hatékonyabb
kamerákkal kellene ellátni, hogy így idővel be legyen kamerázva az egész
Naprendszer. Az aszteroidák felszerelésével egypár év alatt az emberiség olyan
„extremely large telescope”-ot kapna,
amelynek segítségével talán már utcaképet is kaphatunk távoli csillagok
bolygóiról. Közben megtanulhatunk navigálni is egyes aszteroidákat, ami
egyrészt javíthatná az „iránytaxik” menetrendjét, másrészt szolgálhatná a Föld
biztonságát azáltal, hogy a veszélyes aszteroidákat végső esetben nem
atombombával térítenénk el útjukról, hanem azokra irányított
kamikaze-aszteroidákkal.
A másik felismerés arra figyelmeztet, hogy a világűr
hódításában érdemes jobban koncentrálni a robotok szerepére. Ebben az
értelemben robot címszó alá minden autonóm eszközt kellene érteni, amelyet
kiküldünk az űrbe. Az lenne fontos, hogy ezek minél intelligensebbek legyenek,
és nem utolsósorban minél kisebbek, tartósabbak, gazdaságosabbak. Ha ez
elsődleges szempont lenne, akkor a világűr kutatására-hódítására fordított
erőforrásainkból nagyságrendekkel többet lehetne kihozni. Sajnos eddig –
kezdetektől fogva – az űrtechnika tengelyében megkérdőjelezhetetlenül ott van
az emberi jelenlét biztosítása. Ez hosszú távon zsákutca, rövid és középtávon
(az elkövetkező évtizedekre gondolva) gyarló türelmetlenség. (Erről a témáról,
a Föld és az Ember szétszakíthatatlanságáról is szól A civilizáció.)
*
* *
