Sose búcsúzz
–
Ki vagy te? – kérdezte kissé bosszúsan, még csukott szemmel az öreg.
Azután
lassan kinyitotta a szemét, de nem látott semmit a korom sötét szobában. Mégis
tudta, a hívatlan éjszakai vendég ott ül az ágya mellett a rozoga karosszékben.
„Jó, de hogyan jutott be?” – értetlenkedett. A lakásajtón két biztonsági zár,
egy biztonsági lánc és egy nagy vasretesz. Az öreg, mint általában nem sokat
töprengett ezen. A bonyolult feladványokat hamar megoldotta, a rejtélyeket
megvetéssel hárította, valamilyen racionális sejtéssel helyettesítve.
–
Istenem, te vagy a Sátán… – ez nem annyira kérdés volt, mint megadó
megállapítás, végül is, ebben a helyzetben valóban ez látszott a rejtély
egyetlen racionális megoldásának.
Még
éjfél körül lehetett, de nem csak az álom, minden éjszakai álmosság,
bágyadtság, fáradtság is eltűnt az öregből, mégsem próbált felülni, csak éppen
egy kicsit felhúzódott az ágyban, egy kicsit magasította feje alatt a párnát,
éppen annyira, hogy a ki nem vehető árny felé nézzen. Mintha ezzel a nyegle
heveréssel is azt akarta volna éreztetni a hívatlan jövevénnyel: nem kívánja
marasztalni, örülne, ha a vendég rövidre fogná.
–
Miért jöttél? Egy újabb Faustra számítasz? Már bocsánatot kérek, de ez a
Goethe-féle legenda akkora ostobaság! Nem hiszem, hogy ilyenekbe bonyolódsz
bele.
Az
öreg nem tudta eldönteni, hogy ezeket hangosan mondja-e, vagy csak gondolja. De
az egész helyzet olyan valószerűtlen, bizarr volt, hogy ennek már igazán nem
volt különösebb jelentősége. Abban az egyben viszont egészen biztos volt, hogy
nem álmodik. Jól ismerte a kettő közötti különbséget. Álmai jellegzetesek
voltak, összetéveszthetetlenek, jobbak. Jobbak a valóságnál.
–
Kérded, mi a gondom ezzel a piperkőc Goethével? Miután a regényben Faust
elfordul, sőt megátkozza Istent, már markodban van. Minek még második
ifjúsággal késleltetni a pokolra jutását? Az őslegenda életszerűbb: dr. Faust
még fiatalon köt veled szövetséget, és ezer csalafintaságot követ el, amely
mind kedvedre való. Te meg csak akkor viszed el, amikor téged is megpróbál
rászedni.
–
Hogy engem is meg tudna szédíteni egy új fiatalság? Hát erre könnyű egy
határozott választ adni. Akár egy határozott igent, akár egy határozott nemet.
De egy öregember nem hajlik a határozott válaszokra, tisztelt vendégem!
Szeptemberben leszek 92 éves. Volt időm élni, tanulni, figyelni, tapasztalni,
szenvedni, gondolkozni, megismerni a balgaságot és a bölcsességet.
Az
öreg feje alatt kulcsolta össze két kezét, és megint becsukta szemét.
–
Nem, Messire! A fiatalsággal nem lehet betelni. Ahogy semmi jóval sem! Ezért
nem is szédít meg egy új fiatalság lehetősége. Szédít az új ismeretlen jó…
Pontosabban mondva, szédít az, hogy kereshetem ezt az új jót. Egyszerűbben
mondva, szédít az, hogy élek.
Az
öreg agyán átfutott, hogy mégis illendő lenne kiszállni az ágyból, felvenni a
köpenyt, esetleg valamivel, talán vörösborral megkínálni a vendéget.
–
Élni, ember lenni, ez a legjobb, ami történhet velünk ebben az anyagi világban.
Sokszor érezzük is, és boldogok vagyunk, sokszor nem érezzük. Ilyenkor
hajlamosak vagyunk gyorsan megfeledkezni erről a nagy igazságról.
Az
öreg fájdalmasan felsóhajtott, letette kezeit, most összekulcsolva azokat a
hasán.
–
De a legjobb nem csak érezni ezt, hanem érteni is. Ez az igazi megvilágosodás.
Ó, mennyi minden kell hozzá! Leginkább idő! 92 év már bőven elég. Igen sok
bölcs már 60 éves korára megvilágosodott. Mi tagadás, a hosszú élethez
szerencse is kell… Bátorság is… Türelem is…
Hosszú
csend támadt. Az öreg agya szokásához híven folyamatosan nagy munkát végzett a
háttérben. Minden kimondott szóhoz száz lábjegyzetet biggyesztett, minden
„és”-hez egy kiegészítő listát. Közben ügyesen igyekezett teret hagyni a
vezérfonal folytatásához. Akár úgy, hogy a világot egy kicsit megdönti a jó
irányba, mint azt a játéklabirintust, amelyben egy golyót kell a célba
juttatni. Ennyi machináció mindenkinek meg van engedve. Tessék résen lenni,
tessék fogódzkodni!
–
Igen, ezer kis és nagy tanácsot lehetne mondani, de talán a legfontosabb: sose
búcsúzz! Ha élsz, hát élj, és ne búcsúzz! Ne ámítsd magadat, hogy te ugyan nem
búcsúznál, de valaminő kényszer hatására kell. Nincs az az erő, már bocsánatot
kérek, kedves Sátán, amely kényszeríthet valakit a búcsúzásra, ha ő belülről
nem akar…
Emlékek
tódultak be…
–
Ó, de hányszor ajánlották nekem, hogy búcsúzzam el az élettől. Már az orvos,
aki segített a születésemnél is ezt tanácsolta. Bizony, nem hülye az újszülött,
többet megért, mint bárki gondolná! Komolyan és szemtől szembe viszont
gimnazista koromban hallottam. Nyári táborban voltunk, egy festői domboldalon,
nem messze a tengertől, sötét fenyőerdő szélén. Tábortűz ropogott, de semmit
nem tehetett az újhold sötétségével szemben. A csillagok hihetetlen számban
ragyogtak. És ott volt Helén, Grego húga. Grego, a félisten, mindenki kedvence
akkor már végzős volt, Helén pedig egy évfolyammal alattunk járt. Nekem ő volt
a félistennő. Vagy talán maga az istennő. Úgy tűnik az isteni eredet távol
tartotta a szimpla halandókat Heléntől, aki pedig egyáltalán nem volt gőgös
vagy beképzelt. Csak egy kicsit magányos. Én viszont azon az estén hozzá
mentem, és felajánlottam, hogy bemutatom neki a csillagokat. Tetszett neki az
ötlet. Hát sorra vettem a fontosabbakat, és így eltelt életem egyik
legboldogabb éjszakája. Folytatásképpen reggel körbe vett Grego négy önkéntes
testőre, és röviden közölték: vegyek búcsút az élettől, ha még egyszer látnak
udvarolni Helénnek. Érezni lehetett, hogy a suhancok nem tréfálnak. Én meg úgy
gondoltam, hogy akkor lesz még esélyem udvarolni Helénnek, ha változatlanul
élek.
Az
öreg újra ott állt, nem messze a kialvó tábortűztől és bámulta a csillagokat.
Lassan végig húzta kezét kopaszodó fején, és az éjszakai vendég felé nézett.
…
Sose
búcsúzz
