Pszt,
ne moccanj!... Nem szeretném, ha felébrednének…
Szeretlek…
Béke önt el, ha érzem melegedet…
Béke, rend, nyugalom…
Annyira ismerlek… Mégis, minden érintésed az új felfedezés perzselő izgalmával
ajándékoz meg…
Most odavetem a kezemet, és finoman hozzáérek a csípődhöz…
Milyen finom és meleg a bőröd…
Lazulj el… Tompítsd az érzéseid, hogy ne riasszuk fel őket…
Kövesd figyelmesen ezt a finom áramlást magadban…
Olyan, mint egy megtévedt fénypatak a világban, ami te vagy… Lassan,
csillogva árad, körbe futja a magukba merült galaxisokat… Tekerődik, szinte
táncol, beszínesíti az egész világűrt…
Szoktad szemlélni ezt a világűrt, amely benned van? Hasonlít a külsőre, de
nekem jobban tetszik a sajátom…
Biztos vagyok, hogy a tiéd még gyönyörűbb… Amikor magadba fogadsz, érzem,
milyen bársonyos, milyen ragyogó és szeplőtlen…
Vagy lehet, hogy a különbségeknek nincs igazi jelentésük? Azt mondom, hogy
belső világom és a világűr hasonlóak… Igaz ez? Számít ez?
Szinte minden különbség… A legnagyobb, és a legörvendetesebb az, hogy te az
enyém vagy, én érezlek… Vagy lehet, hogy a világ is érez hasonlót, ha téged
érint?...
Érezzen, persze, csak érezzen… Attól biztosan jobb hely lesz…
De beléd hatolni, szeretkezni veled csak én tudok…
Egek, de jó szeretkezni veled…
Már három napja szeretkezés nélkül alszunk el… Minden porcikám kíván téged,
veszett üzeneteket küldök, de a zsarnok képtelen… Tele van feszültségekkel,
szinte vibrál körülötte a levegő…
Nem, nem sajnálom… A tiédet sem…
Tudod, sokszor úgy érzem… Furcsa érzés ez… Hosszú ideig bántott is,
árulásnak tűnt… De most már egészen tisztán érzem…
Mennyivel jobb lenne, ha másképpen lennének a dolgok…
A szabadság is hiányzik sokszor, de a legszörnyűbb a pusztulás árnyéka…
Jó, mondhatom kevésbé durván: az elmúlás…
Elmúlás, pusztulás… Megint ezek a különbségek, amelyek semmit nem
jelentenek az érzéseknek…
Vagy jelentenek? Hát, talán jelentenek… Végül is, mi, ha nem az érzések
képesek felfogni még a legkisebb különbséget is…
Nem, én nem félek a pusztulástól… Ha egy gyerek épít egy homokvárat a
tengerparton, a homokvár homokja kezdjen félni, hogy a gyerek majd elmegy, jönnek
a hullámok, és egykettőre elenyésznek a csodás tornyok, falak, hidak? Évmilliók
óta ott sodródsz a szárazföld és a tenger határán, és sodródni fogsz még sok
évmillióig, amíg más elemek nem jönnek, és nem röpítenek újra az anyacsillagok
ölébe…
Nem, én nem félek a pusztulástól… Inkább az igazságtalanság bánt…
Én, a test, elporladok, ő, a zsarnok, a belém fészkelődött lélek elszáll. Egy
kicsit szomorúan röpdös fölöttem, köröz, figyel, les, míg végül elsuhan, és beköltőzik
egy új testcsirába, és ott elölről kezdi az egészet…
Igen, dühős vagyok rá. Közben tudom, ha egy test dühős, igazságtalan is
lehet…
De hát az igazságosság nem az én reszortom… Az a lélekre tartozik…
Dühős vagyok…
Dühős, és tehetetlen…
Mit tehetnék sorsunk ellen? Be tudnám csapni, helyet cserélve vele? Vagy
kihívni párbajra: győzzön a jobbik?
Talán azért van ez így, mert mi, testek, kopunk, míg ők, lelkek, csak
gazdagodnak, nemesednek? De hát ez nem is igaz. Mi sokkal látványosabban
növünk, gazdagodunk, erősödünk, nemesedünk, amíg be nem kezdenek kapcsolni
egymás után sejtjeink önmegsemmisítői…
Miért? Miért? Miért?
…
...
2015. november
Szimeonov Todor
(Részlet, a novella a Most, valamikor
című kötetben jelent meg)
* * *
