Tegnap
a metrón láttam valamit, amit eddig még soha.
Velem szemben ült egy fiatal nő és beszélgetett valakivel okostelefonján. Szótlanul.
Jelbeszéddel.
Elbűvölve néztem kezének, ujjainak finom, elegáns mozdulatait. Mintha egy
karmester vezényelne egy lendületes áriát. Vga mintha egy egzotikus madár
táncot ejtene fészke fölött.
Évtizedek óta vallom, és hirdetem, hogy a jelbeszéd legyen mindenkié, mert
nem csak képessé tesz minket, hogy kapcsolatot teremtsünk süketnéma
testvéreinkkel, de bármely idegennel is, vagy éppenséggel azzal, aki egy üveg
másik oldalán van.
De most felismertem, hogy a jelnyelv, vagy inkább egy speciális emocionális
– és mellesleg egyszerűsített – dialaktusa csodát tudna művelni kifejezési
képességünkkel. Avval kísérve minden mondatunk egészen ú minőséget nyerhetne,
összehasonlíthatatlanul jobban, tisztábban tudná közvetíteni érzéseinket.
Közben ez még a magunk számára is tisztábbá tenné érzelmeinket.
Megismerhetnénk, felfedezhetnénk magunkat.
Jelt adni. Hányszor mondjuk ezt egy egyszerű rövid aktusról, amellyel
háborúk indulnak el és befejeződnek, barátságok, szeelmek, életek.
Adj jelt. Ilyen egyszerű. Felszabadít.
*
* *
