2016. december 3., szombat

Van egy álmom: látni egy új fejezetet az űrtechnikában



A világűrt nem meghódítani kell, különösen nem egymással régi reflexek szerint versengve. A világűrt fel kell fedezni, éspedig az emberi bölcsesség javát koncentrálva ebbe a történelmi, sorsformáló folyamatba.
Úgy látom, elérkezett az idő egy új fejezet nyitására. Ennek kiindulópontja csak az a felismerés lehet, hogy az ember számára a világűrbe való „kirajzás”, a máshová való megtelepedés, akár más égitestre (Hold, Mars stb.), akár egy mesterséges űrvárosba, felelőtlen és bizonyára irreális a belátható jövőben. Utazni igen, szolgálatot teljesíteni igen, de új életet kezdeni, utódokat felnevelni, egy civilizációs szigetet kialakítani egy elengedhetetlen biológiai környezetben, veszedelmes illúzió.
A világűr felfedezését három szinten kellene tervezni.
A legfontosabb stratégiai irány az egyre kisebb és egyre okosabb eszközök használata, egészen a nanotechnikai eszközökig, illetve robotokig.
A második, jóval szerényebb, de főképpen óvatosabb irány lenne a nagyobb eszközökkel megvalósított nagyobb projektek,
A harmadik és legszerényebb, illetve legóvatosabb irány maradna az ember közvetlen részvételével megvalósított feladatok köre.
Ez a fordulat jelentősen átrendezné a tervezést és az erőforrások csoportosítását, de szükségképpen hozna egy jelentős koncepcióváltást az űrtechnikában.
Ma még az alapvető űrtechnikai egység, a „rakéta” egy univerzális főegységből („kabin”) és két vagy inkább három egyszer használható „rakétafokozatok”-ból. Ennek a megoldásnak sok komoly hátránya van, bár nem mindegyik tudatosult még. Az egyik gazdaságilag legsúlyosabb hátrány a „rakéta” egyszer használhatósága. Ezt próbálta megoldani az amerikai űrsikló, de sajnos ez a fejlesztés összességében szomorú, tragikus véget ért. Azóta újabb kísérletek zajlanak többször használható első fokozatról stb.
Érdemes itt megjegyezni, hogy a világűr meghódítására indult szédületes versenynek van két, nem eléggé „kidomborított” árnyoldala: minden új rakétaindítás egy „kisebb” sebet üt a légkörben, és ma már évente talán ezerszámra vannak ilyen merényletek a környezet ellen, egyre nagyobb erővel. A másik a Föld körüli tér frámai beszennyezése emberi űrhulladékkal. A vázolt fordulat ebben is hozna alapvető megoldást.
De miből áll a „rakéta” új koncepciója?
Legelőször lehetőség lenne az egyszer használatos első fokozat kiváltására egy „örökéletű” és nem mellesleg környezetbarát eszközzel: egy speciálisan kialakított léghajó, amelyről 10-20 km-es magasságban indítható lenne nyomban a második fokozat.
Másodsorban a Föld körül ki kellene alakítani „űrkikötők” hálózatát, amely űrkikötők mind űrhajók fogadására, mind indítására, de főleg szerelésére lennének alkalmas komplexumok.
Ez a rendszer tehát úgy működne, mint egy nagyhatékonyságú gazdaságos és környezetkímélő egyirányú teherlift. És ez egy különösen fontos körülmény az egész elképzelés. Ugyanis:
Harmadsorban túl kell lépni az „univerzális kabin” eddigi gyakorlatán. Az eddigi űrkabint azért nevezzük univerzálisnak, mert három merőben más feladat követelményeinek kell megfelelnie: először a fellövés, utána a tulajdonképpeni utazás és az ahhoz kapcsolódó feladatok, végül pedig a Földre visszatérés igen brutális követelményeinek. Csakhogy ezek a funkciók az esetek (különösen a jövőbeni esetek) nagy többségénél szétválaszthatók. Itt a lényeges újdonság kettős: egyrészt a Földre szálláshoz új típusú, erre optimalizált eszközt kellene kifejleszteni (és éppen ez ellentételezné a fent ismertetett „űrlift” említett egyirányúságát). Másrészt fontos lenne elszakadni a visszatérés eddigi „kézenfekvő” forgatókönyvétől, amely a kozmikus sebességű eszköz fékezését a légköri súrlódásra bízza, ami hatalmas terhelést és kockázatot is jelent az űrhajósak számára, másrészt hatalmas, ám nagyrészt megsemmisülő hőpajzsot igényel. Mivel az űrkikötők geostacionáris pályán tarthatók, a speciális (az űrkikötőben összeszerelt) Földre szállító kabinnak nem kell extrém fékezést produkálnia, és ha kellően elnyújtják a kb. 200 km-es út megtételét 1-2 órára, megmaradhatna egy sportkocsi sebességénél.
Végül, hogy kerek legyen a koncepció, meg kell említeni azt, hogy a valójában elsővé előlépő második rakétafokozatnak gyakorlatilag sértetlenül kellene elérnie az űrkikötőt, ahol akár bizonyos szétszerelés után „összecsomagolva”, más küldeményekkel együtt egy külön Földre szálló teherkabinnal mehet vissza új felhasználásra.
Ezzel a rendszerrel az űrkutatás főeszközei sokszor használhatóvá válhatnának, az egész űrkutatás pedig hatékonyabbá, sokkal gazdaságosabbá, sokkal környezetkímélőbbé válna. Ez, párosulva az űrkutatás fent ismertetett stratégiai irányváltásával, már rövidtávon is forradalmasíthatja a világűr felfedezését


* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése