A
világűrt nem meghódítani kell, különösen nem egymással régi reflexek szerint versengve.
A világűrt fel kell fedezni, éspedig az emberi bölcsesség javát koncentrálva
ebbe a történelmi, sorsformáló folyamatba.
Úgy látom, elérkezett az idő egy új fejezet nyitására. Ennek kiindulópontja
csak az a felismerés lehet, hogy az ember számára a világűrbe való „kirajzás”, a
máshová való megtelepedés, akár más égitestre (Hold, Mars stb.), akár egy
mesterséges űrvárosba, felelőtlen és bizonyára irreális a belátható jövőben.
Utazni igen, szolgálatot teljesíteni igen, de új életet kezdeni, utódokat
felnevelni, egy civilizációs szigetet kialakítani egy elengedhetetlen biológiai
környezetben, veszedelmes illúzió.
A világűr felfedezését három szinten kellene tervezni.
A legfontosabb stratégiai irány az egyre kisebb és egyre okosabb eszközök
használata, egészen a nanotechnikai eszközökig, illetve robotokig.
A második, jóval szerényebb, de főképpen óvatosabb irány lenne a nagyobb
eszközökkel megvalósított nagyobb projektek,
A harmadik és legszerényebb, illetve legóvatosabb irány maradna az ember
közvetlen részvételével megvalósított feladatok köre.
Ez a fordulat jelentősen átrendezné a tervezést és az erőforrások
csoportosítását, de szükségképpen hozna egy jelentős koncepcióváltást az
űrtechnikában.
Ma még az alapvető űrtechnikai egység, a „rakéta” egy univerzális
főegységből („kabin”) és két vagy inkább három egyszer használható „rakétafokozatok”-ból.
Ennek a megoldásnak sok komoly hátránya van, bár nem mindegyik tudatosult még.
Az egyik gazdaságilag legsúlyosabb hátrány a „rakéta” egyszer használhatósága.
Ezt próbálta megoldani az amerikai űrsikló, de sajnos ez a fejlesztés
összességében szomorú, tragikus véget ért. Azóta újabb kísérletek zajlanak
többször használható első fokozatról stb.
Érdemes itt megjegyezni, hogy a világűr meghódítására indult szédületes
versenynek van két, nem eléggé „kidomborított” árnyoldala: minden új
rakétaindítás egy „kisebb” sebet üt a légkörben, és ma már évente talán
ezerszámra vannak ilyen merényletek a környezet ellen, egyre nagyobb erővel. A
másik a Föld körüli tér frámai beszennyezése emberi űrhulladékkal. A vázolt
fordulat ebben is hozna alapvető megoldást.
De miből áll a „rakéta” új koncepciója?
Legelőször lehetőség lenne az egyszer használatos első fokozat kiváltására
egy „örökéletű” és nem mellesleg környezetbarát eszközzel: egy speciálisan
kialakított léghajó, amelyről 10-20 km-es magasságban indítható lenne nyomban a
második fokozat.
Másodsorban a Föld körül ki kellene alakítani „űrkikötők” hálózatát, amely
űrkikötők mind űrhajók fogadására, mind indítására, de főleg szerelésére
lennének alkalmas komplexumok.
Ez a rendszer tehát úgy működne, mint egy nagyhatékonyságú gazdaságos és környezetkímélő
egyirányú teherlift. És ez egy különösen fontos körülmény az egész elképzelés.
Ugyanis:
Harmadsorban túl kell lépni az „univerzális kabin” eddigi gyakorlatán. Az
eddigi űrkabint azért nevezzük univerzálisnak, mert három merőben más feladat
követelményeinek kell megfelelnie: először a fellövés, utána a tulajdonképpeni
utazás és az ahhoz kapcsolódó feladatok, végül pedig a Földre visszatérés igen
brutális követelményeinek. Csakhogy ezek a funkciók az esetek (különösen a
jövőbeni esetek) nagy többségénél szétválaszthatók. Itt a lényeges újdonság
kettős: egyrészt a Földre szálláshoz új típusú, erre optimalizált eszközt
kellene kifejleszteni (és éppen ez ellentételezné a fent ismertetett „űrlift”
említett egyirányúságát). Másrészt fontos lenne elszakadni a visszatérés eddigi
„kézenfekvő” forgatókönyvétől, amely a kozmikus sebességű eszköz fékezését a
légköri súrlódásra bízza, ami hatalmas terhelést és kockázatot is jelent az
űrhajósak számára, másrészt hatalmas, ám nagyrészt megsemmisülő hőpajzsot
igényel. Mivel az űrkikötők geostacionáris pályán tarthatók, a speciális (az
űrkikötőben összeszerelt) Földre szállító kabinnak nem kell extrém fékezést
produkálnia, és ha kellően elnyújtják a kb. 200 km-es út megtételét 1-2 órára, megmaradhatna
egy sportkocsi sebességénél.
Végül, hogy kerek legyen a koncepció, meg kell említeni azt, hogy a
valójában elsővé előlépő második rakétafokozatnak gyakorlatilag sértetlenül
kellene elérnie az űrkikötőt, ahol akár bizonyos szétszerelés után „összecsomagolva”,
más küldeményekkel együtt egy külön Földre szálló teherkabinnal mehet vissza új
felhasználásra.
Ezzel a rendszerrel az űrkutatás főeszközei sokszor használhatóvá
válhatnának, az egész űrkutatás pedig hatékonyabbá, sokkal gazdaságosabbá, sokkal
környezetkímélőbbé válna. Ez, párosulva az űrkutatás fent ismertetett
stratégiai irányváltásával, már rövidtávon is forradalmasíthatja a világűr
felfedezését
*
* *
