Találmányaimat
általában nem kéjelgési szándékkal hozom létre. Valamilyen – ha tetszik,
mondhatjuk: külső (objektív, történelmi stb.) – szükségszerűség fogantatja. De
ha a folyamat beindul, az öröm is elönt.
Nem csoda hát, hogy folyton és könnyen elcsábulok újdonságok kitalálására,
kiváltképpen gasztronómia, a hasunk körül keringő művészi mesterség területén.
Itt az utóbbi időszakban fantasztikus dolgok történtek. Többek között
forradalmasítottam a tejbegríz-fejezetet. Rendben van, egy igen tapasztalt
cukrászmester azt mondta (elhiszem neki), hogy mákos tejbegrízt ő is szokott
csinálni a családnak (egymás szavába vágva hangsúlyoztuk, hogy a mákot a végén
kell belekeverni), de csinált már valaki tejbegrízt zöldborsóval? (Azt is elég
a végén belekeverni!)
Aztán az elmúlt hetekben – a nagy apeva-őrület hatása alatt – született az
apeva sütemény és az apeva koktél tüneményes receptje.
Nem, azt nem mondanám, hogy „mindez semmi ahhoz”, hiszen ez nem semmi… Ezek
korszakalkotó eredmények, és fényüket semmi nem fogja elhomályosítani. Mégis,
ha most megtudod, miket alkottam a pizza területén, tátva marad a szád!
Mellesleg a pizza régóta foglalkoztatja fantáziámat. Igaz, hogy ez az olasz
csemege eleve az ínyes fantázia bűnbarlangja, mégis az alapképlet olyan
egyhangú (véltem én): végy egy pizzalapot, és rakj rá, amit csak szíved, eszed
vagy gyomrod sugall. Mi lenne, ha pizzalap helyett csinálnánk egy például
krumplis ágyat. De lehetne kuszkuszból, bulgurból stb. Az elsőre valaki azt
mondta fanyalgóan: de hát ez rakott krumpli lesz… Na, mindegy…
Nézzük meg most végre azt, ami miatt írom ezt az egész bejegyzést.
Arra gondoltam, milyen izgalmas megoldás lenne, ha egymásra raknánk két
sütésre előkészített pizzát, és így sütnénk meg a kettőt. Tudnivaló, hogy ha az
anyagok a tészta belsejében sülnek meg, sokkal több íz, illat őrződik meg a
fogyasztás pillanatáig, mint ha a tészta tetején sülnek. No mármost, ennél a
dupla pizzánál lesz ilyen is, olyan is. És ez a dupla pizza lenne a dupizza.
Ezek után már nem is kellene sokat magyarázni, mi a tripizza.
Talán annyi, hogy ha öt pizzát sütünk meg egymás tetején, ezt hívhatnánk
apetizzának! (Ó, apeva!)
Természetesen, minél többrétegű pizzát tervezünk, annál vékonyabbra kéne
nyújtani a tésztát, de ez ízlés dolga. Van, aki a sima földszintes pizzánál is
azt szereti, ha a tiszta karton-vékony (ilyenkor gyakran karton-ízű is), vagy
ellenkezőleg, ha a tészta ujjnyi vastag (az, hogy ekkor finom is legyen,
magától értetődik).
Biztos most is akad fanyalgó, aki azt mondja, hogy az apetizza már nem is
pizza, hanem lasgne! Hát csak mondja! Mi tudjuk, hogy nem így van.
Az apetizza apetizza, a dupizza dupizza, és pont.
Csodás, fantasztikus kreációk.
Egy hibájuk van csupán: még nem ettem ilyet.
De ezen még változtathatunk!
Most megyek, megsózom a dinnyét, és lehűtöm magamat.
*
* *
