Az
ember először megtanul hinni, és csak azután kételkedni, és nem hinni. Mi több,
az ember nem megtanul hinni, hanem ezzel a képességgel, a hinni képességével,
sőt a hinni készségével születik.
Az egyházi emberek régi és kedvenc érvük, hogy a hit, és ez alatt persze ők
nyomban az istenhitet értik, az ember veleszületett képessége. Azt is
előszeretettel emlegetik, hogy minden ős formációnál megtalálható a vallásosság
valamilyen formája, vagyis ahogy a gyermek természetes módon „hívő”, így maga a
gyermek-emberiség is már hívő, megszégyenítve a modern elöregedett és elfásult
civilizációnkat ateista tévelygéseiért.
A gyerek valóban mindent elhisz. Főleg szüleinek, akik az ő szemében
istenek. És a legcsekélyebb kétség nélkül elhiszi nekik, ha azt mondják meg
neki, hogy isten pedig nincs. Mert hit az is, ha hisszük, hogy van isten, hit
az is, ha azt hisszük, hogy nincs isten.
De ez a két fajta hit valóban hit? Aki hisz istenben, számára egy másik
ember hite, hogy isten nem létezik, nem hit, hanem tévedés. És fordítva… Tehát,
bármelyik hitről azt is állíthatja (valaki), állíthatják (sokan), hogy tévedés,
avagy éppenséggel halálos, megtorlandó bűn… És meg is torolják…
Mi a követendő egy becsületes ember számára? Szabaduljon a hitétől, vagy
őrizze, csak éppen a lehető legnagyobb titokban tartva azt?
Amikor tanácsot próbálnánk megfogalmazni a becsületes ember számára, fontos
lenne arra is gondolni, hogy semmilyen szempontból nem vagyunk egyformák. A
társadalomban óriási különbségek vannak becsület, neveltetés, műveltség, intelligencia
stb. stb. vonatkozásában. Ezért másképpen kell látni a problémát, ha a
társadalom egésze, egyszerűbben szólva: a tömeg számára is hasznos tanácsot
keresünk, és nem csak egy – bizonyára igen jóra való – barátunknak címezzük
azt.
A közismert szállóige szerint „a vallás a nép ópiuma”… Ebben van némi
igazság, de akik ezt hirdetik valami egészen másra gondolnak, ami inkább a politikára tartozik. A
hit és vallás kérdése viszont ennél szélesebb kérdéskör. Nem léphetünk előre
ebben a fontos kérdésben, ha nem ismerjük fel – és nem ismerjük el – hogy a hit
mind a közösségi kultúrának és a közösségi tudatnak, mind az egyéni tudatnak egy
sajátos, életbevágóan fontos eleme. Az emberi testnek is vannak ilyen
nélkülözhetetlen részei: a csontok, az izmok, az idegek, a vér és az érrendszer
stb. Nehéz kiválasztani olyat, amely legszemléletesebben példázná a hit
szerepét az emberi vagy közösségi tudatban, de talán a felismerés akkor is
érthető.
Igen, ebben a kérdésben ez a lényeg: a hit a tudat nélkülözhetetlen, életbe
vágóan fontos része. A hit nagyszerű, nemes dolog.
A hitnek van egy talán meglepő, de fontos sajátossága: a hitben mindenki
egyenlő lehet a másikkal, amíg a tudás világában nem annyira egyszerű a dolog.
De vigyázat: a jövő hite nem lehet szociális segély az ingyen egyéniségek
paradicsomában. Azt nagy felelősséggel kell építeni-teremteni, és még nagyon
felelősséggel befogadni. De teremteni is szükséges, befogadni is szükséges.
Szükségünk van hitre és a hit tiszteletére, szükségünk van a hit
kultuszára.
Erre jogosít fel az Enberhit. És erre buzdít is.
Mondd bátran: Igen, van hitem! Igen, hívő ember vagyok! Emberhívő!
- És mondd, van Ember? – kérdezhetik tőled.
- Igen, van Ember! – válaszolhatod.
És te magad légy – ott, és akkor, a te helyeden és a te idődben – a tanúbizonyság!
*
* *
