A harang

Mostanában az angyal többször is visszajött. Sokat mesélt magáról, és sokat kérdezett rólam, emlékeimről. Mintha tudatosan nem akart lehetőséget hagyni elvontan beszélgetésekre. De tegnap mégis sikerült feltenni egy engemet régóta foglalkoztató kérdést.

- Mondd, kedves barátom, mi az igazság azzal kapcsolatban, amit egyes emberek – éspedig évezredek óta – úgy határoznak meg, mint „a bennem lévő isten”? Miféle szikra, miféle lángocska, miféle fény lehet ez? És egyáltalán, létezik-e ilyen? Vagy ez az életünk folyamán megismert tudás belső izzása?

- Nehéz kérdés, ember! Mi sem ismerjük ennek titkát, hiszen mi is ehhez a világhoz tartozunk, de tudományunk kutatja az igazságot.  Közben van egy kínai mese, amely jól példázza azt, ami történhetett. Ezt a mesét te is ismered, megemlítetted, amikor fogattalak kedvenc olvasmányaidról.

- Melyikre gondolsz? Nekem valóban volt egy Kínai népmesék című könyvem – máig is őrzöm –, és abban az összes mese tetszett.

- Csen mester és lánya meséje!

- Ó, igen, ez egy gyönyörű, megrendítő történet…

„A régi időkben történt, hogy ellenségek háromszor is megtámadták és feldúlták Pekinget, az ősi kínai fővárost. Felkerekedett a császár, felment a hegyekben visszavonultan élő híres bölcshöz, tanácsot kért tőle, mit tegyen, hogy megóvja a fővárost.

- Bízd meg az ország legjobb harangöntőjét, hogy öntsön egy hatalmas harangot, amelynek hangját az egész országban hallják – mondta a bölcs.

A császár emberei tüstént felkutatták az ország legjobb harangöntőjét és megbízták a nagy feladattal. Sokat fáradozott a mester, gyűjtötte az arany, ezüst és vas darabokat, rudakat, érceket, olvasztotta a hatalmas üstben. Éjjel-nappal segítségére volt Ten is, a 15 éves lánya. Harmad napra elkészült a megálmodott harang, oda sietett a császár is embereivel. És akkor ott, mindenki előtt a harang oldalában megjelent egy repedés, és percről percre nagyobb lett.

Nem volt mit tenni, össze kellett törni a kész harangot, és újra elkészíteni, még több és még nemesebb aranyból, ezüstből és vasból.

Tíz nap újra eljött a császár az elkészült harangot megszemlélni, de újra megismétlődött a szörnyű tragédia.

A császár dühös volt, fenyegetőzött.

- Mester, csináld meg harmadszor is, de úgy vigyázz, ha újra megreped a harang, a fejedet veszem.

A császár és nemes udvaroncai elviharzottak, ott maradt az összetört mester és lánya. Szótlanul munkához láttak, de a szemük már nem csillogott büszkén és boldogan úgy, mint eddig…

Később, már hajnal felé, amikor a mester fáradtan ledőlt aludni egy keveset, Ten elszaladt a hegyi bölcshöz, és könyörgött neki:

- Mond, kérlek, mi a titka a császár által megrendelt harangnak?

- Ennek a harangnak, lányom, hívnia kell a népet az élet védelmére. Egy élet, egy életet szerető élet kell ehhez… - mondta az öreg bölcs, és elfordult, hogy a lány ne lássa könnyeit. Csak intett kezével: menj, menj!...

Ten haza szaladt, és szótlanul tette dolgát, serénykedett, táplálta a tűzet a fortyogó fém alatt, és mélyen elgondolkozva bámulta a lángokat…

Később, amikor már közelgett a harang öntése, és a mester készítgette szerszámait, Ten belevetette magát az üstbe, és nyomban eltűnt az alvadt fémbe.

A mester fájdalmas üvöltése széttépte az éjszakát, de valamilyen ismeretlen erő szállta meg, és öntötte, csinálta, fényezte a harangot…

Délfelé oda sereglett a császár és kísérete. Mindenki csodálta és hangosan dicsérte a hatalmas és büszkén csillogó harangot. Senki soha még hasonlót sem látott. És akkor a mester megkongatta a harangot. Mindenkinek elállt a lélegzete a gyönyörű tiszta hangtól… És akik ismerték, meghallották benne Ten gyönyörű tiszta hangját…

Azóta ez a harang vigyáz egész Kínára, és ha ellenség közeleg, megszólal hívóan, bátorítóan, lelkesítően. Hangát hallja a nép az ország keleti és nyugati, északi és déli határáig, és egyként kel fel az élet védelmére.”

- Ha most meg akarod érteni a magyarázatomat, ne az egész történettel keress hasonlóságot. Az inkább egy ponton adja magát. Minden keletkezik, és egyszer elmúl, maguk a világok is… Előbb-utóbb minden világ olyan fekete likokba tűnik el, ahol minden eggyé válik. Ott megszűnik minden különbség, minden tökéletes lesz. Egy tökéletes valami. A sok milliárdszor milliárd elektron egy elektronná nő össze. És abban benne van a sok millirdszor milliárd más is. Ez a fortyogó fén az üstben: egy gyűszűnyi üstben, egy elektronnyi üstben… És ebből születik egy új világ… És az előbb-utóbb csúful megreped… És minden kezdődik újra… Amíg egyszer egy Ten bele nem veti magát az üstbe…

- Egy Isten?

- Te mondtad! Egy Isten vagy egy Ten… Nem tudom… De ha szerencsénk volt, és egy Ten vetette bele magát abba az üstbe, amelyből a mi világunk lett, akkor minden elektronban, minden bolygóban, minden virágban, minden emberben ott van az ő szikrája, az ő hangja…

- Talán nincs is világ a maga Tenje nélkül?

- Talán nincs… Igen, sok a tanulmányoznivalónk, kedves ember!... de nézz csak, hogy elrepült az idő… Nekem most mennem kell… Légy jó!

- Köszönöm a mesét, barátom! Meg azt is, ami a mese mögött lehet!

* * *