A
civilizáció záró fejezete legelőször az eszmékkel foglalkozik. Ez a fogalom az
egyik legrégebbi, honos a hétköznapi beszédben is, a filozófiában is. Vele
kapcsolatban egy sor kérdés vethető fel, megannyi hálás vitatéma, mégis az
embernek az a benyomása, hogy az eszme mégis egy egyszerű, világos alapfogalom.
De talán mégsem annyira. Én inkább úgy látom, hogy valójában alig ismerjük az
eszme különös világát, sőt, talán nem is sejtjük létezését. Ennek felfedezése
és megismerése pedig fölöttébb aktuális lenne. Ez ahhoz hasonlatos szellemi
aktus lenne, amilyen a stressz vagy a paradigma felfedezése (nem beszélve a
prózáról, bár igaz, az monsieur Jourdain magánügye volt). Mert stressz és
paradigma mindig is létezett (az emberi társadalomban), és azt mindenki „csinálta”,
csak éppen nem tudta, hogy ezt követi el. Hát az eszmével még inkább így
vagyunk, mindahányan!
Felfedezésre – és kutatásra – vár különösen az eszme ontológiája (miből van
az eszme), és az eszme szociológiája (hogyan idomul az eszme struktúrája a
szociális struktúrához). Ezek kellő feltárása nélkül is látjuk, hogy az egyik
legizgalmasabb kérdés az eszme azon bámulatos képessége, hogy tereljen magába,
és gyűjtsön, tároljon magába hatalmas energiákat.
Normális esetben ez – több egyszerűsítéssel mondva – úgy működik, hogy ha
egy vezér felvet egy eszmét (például a hazafiasságot), éspedig merő manipulatív
szándékkal, üresen, mindennemű eszmei tartalom nélkül, ez mégsem marad mint egy
üres lufi. Egymás után minden érintett ember hozzáadja a maga képzetét, a maga
egyéni eszméjét, és idővel ezek a kis eszmék megtöltik, kifeszítik a vezér üres
lufiját. Az hatalmas felhajtó erőhöz jut a sok egyéni felhajtó erő eredőjeként,
és íme, száll a felfújt lufi, amely már nem is lufi, hanem egy hatalmas és
káprázatos légballon! Mi az, hogy légballon: légvár, vagy akár légvilág is!
A sok-sok egyén így a sok-sok eszmén keresztül beleadja eerejét, tudását,
lelkét a sok-sok közös eszmébe. És ezek úgy viselkednek, mint valami bonyolult
sokdimenziós közlekedő edények rendszere.
Az emberek nem angyalok. De nem is ördögök. Az átlag meglehetősen átlagos,
de így is általában nagyságrendekkel hatalmasabb, erősebb, jobb és jóságosabb,
mint a vezér. Ez a számára nem dráma. Sokszor kellemetlenségeket is okozhat
neki, de a döntő az, hogy egy – legalább látszólag – egy történelmi alibit
biztosít a számára a történelem (vagy az Isten) előtt. Hiszen nem tud olyan
ürességet vagy éppenséggel gonoszságot kitalálni, amelyet a jó népek ne
töltenének fel pozitív töltelékkel… És ezzel, bizony, alaposan be lehet csapni
a történelmet is, a jó Istent is… Ideig-óráig…
De ők ezzel kiegyeznek… Vagy legalább egy darabig azt hiszik, hogy azzal
kiegyeznének…
Ó, egek, milyen bonyolult a világ, benne a társadalom, és benne az ember a
maga sokféle eszméivel…
*
* *
