Ma
a szokásos látogatás a Francia Intézet könyvtárába. A szokásos könyvválasztás:
egy filozófia mű (ok, most kettő), egy matematikai, egy kulináris, egy
szépirodalmi és valami bónusz.
Ez utóbbi általában magától jelentkezik, ami nem azonos azzal, hogy a
véletlen műve. Ezúttal a csemege egy levelezés, megkapó címmel: Tea színű
szerelem (suta fordításban, az eredeti: Amour couleur thé, talán jobb fordítás
ez lenne: Szerelem, teaszínben, hát nem könnyű mesterség a fordítás).
Láttam is lelki szemeimmel az elegáns üvegcsészét, barnásan aranyló teával.
Ez a szín egészen más, mégis Kosztolányi jutott eszembe:
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Nem ismertem a szerző nevét, de szeretem tudni kitől olvasok. Megnéztem.
Joe Bousquet, francia író, költő. Aki 1897-ben született, mint apám. De jóval
rorábban 1950-halt meg.
Tragikus a sorsa. 1918-ban, 21 éves harcol a Nagy Háborúban. Egy német
golyó befúródik a gerincébe, egy életre derétől lefelé béna marad.
És egy döbbenetes vallomása sebéről:
„Ez a seb előttem is létezett, azért születtem, hogy megtestesítsem.”
Szívembe markolt. És közben láttam a másik csodát: ez a mondat pontosan egy
apeva. Persze, mind ez franciául. Valószínűleg magyarba is átültethető, de
ezzel még nem volt bátorságom kísérletezni, olyan erős még mindig az élmény
hatása.
Nem, ezt nem szabad értelmezni, elemezni, ragozni. Itt most mély csendben
kell maradni, hagyni, hogy peregjenek előttünk milliók és milliók sorsa,
szeretteink sorsa is, a mi sorsunk is, a még nem születtek sorsa.
Kinek miért kell születni. Hol az én felelősségem, hol a te felelősséged,
hogy senkinek ne kelljen azért születnie, hogy egy sebet testesítsen meg?
Hogy teaszínű, vagy bármilyen színű szerelemről szóljon az élet.
És ez a gyémántszikra-lézerágyú, ami egy apeva!
Joe Bousquet szavai eredetiben:
« Ma blessure existait avant moi, je suis né pour l'incarner. »
És az apeva:
Ma
blessure
existait
avant moi, j’suis
né pour l'incarner.
(Après Joë Bousquet, T. Szimeonov)
*
* *
