„Gyakran egész nap nem ettem, s egész
éjszaka nem aludtam, hogy gondolkozzak. Nem használt. Tanulni jobb.” –
emlékezett vissza Kung Fu-Ce.
Mindig is csodáltam ezt a rövid vallomást, mert felsejlik benne az az
emberi szellem, vagy egyszerűbben mondva, az ember eszménye. Az ember, aki tud
gondolkodni, akar gondolkodni, gondolkodik is. Semmi kényelmetlenséget,
áldozatot nem sajnálva a gondolkodásért. És aki egyben ésszerű, alázatos és
képes a tanulást, azaz mások, az elődök gondolkodásának időtálló eredményeit a
maga gondolkodása fölé helyezni.
És csakugyan, a tanulás minden tudás, minden új gondolkodás stabil és
termékeny alapja. „Tanulni, tanulni, tanulni!” – ahogy Lenin buzdított.
Ám, lám, ez a jószándékú (bár rengeteg gúnyolódás céltáblájaként szolgáló)
jelszó is akaratlanul provokálja a szent kételkedést. Nem hiba-e a tanulás
végletes magasztalása?
Rájöttem, hogy az emberi szellem számára egy ragyogóbb eszmény a
gondolkodás és a tanulás dialektikus harmóniája: gondolkodni és tanulni,
tanulni és gondolkodni, és egyre inkább tanulva gondolkodni és gondolkodva
tanulni, gondolkodva (másképpen: kritikusan és önkritikusan) gondolkodni és
tanulva tanulni (hiszen a tanulás művészet). És így tovább, vég nélkül
összefonva a kettőt.
Közben maga az élet súgta meg: mit ér a sok gondolkodás és tanulás, ha nem
cselekszünk? Egy percig sem hittem, hogy Kung valami köldöknéző bölcs remete
lett volna, ellenkezőleg, ő a történelem egyik legaktívabb embere, de ha már az
emberi szellem eszményét kívánjuk megragadni, és másoknak is bemutatni
teljességében, a „képletből” nem hiányozhat a cselekvés.
Itt pedig – megint – az élet biztosít számunkra egy fantasztikus „csavart”:
a cselekedet hamar bizonyul a legjobb tanítómesternek és gondolatébresztőnek.
Fontos és figyelemre méltó, hogy az emberi szellem egyik meghatározó
sajátossága a jobbra törekvés. Mindig a jobb megoldást, ha egy mód van rá, a
legjobb megoldást keressük. Ezért tért át Kung a gondolkodásról a tanulásra.
Ezért választanánk a kettő dialektikus harmóniáját, ezért hozzuk be a képbe
(képletbe) a cselekvést is.
A legjobb és csak a legjobb kell nekünk, ezt a célt kergetjük szüntelenül.
És szüntelenül hibázunk.
A hiba, ez a rongyos számkivetett a hercegek (gondolkodás, tanulás, cselekvés)
társaságában…
A hiba minden ember megunt, bosszantó, néha már-már rettegett napi
„élménye”. Az élet folyton döntések elé állít, mi lázasan gondolkodunk,
tanulmányozunk kezelési útmutatókat, gyakran feltett kérdéseket, weben elérhető
véleményeket, cselekszünk… és hamar rájövünk a végén elkövetett hibánkra.
Triviális és sorsfordító döntéseknél egyaránt tudunk hibázni.
A hibákról szinte minden filozófus, prédikátor, de talán minden hibázó
ember is mondott már valamit, többnyire biztatót (tévedni emberi dolog, csak az
nem hibázik, aki nem dolgozik). Maga a nagy Kung arra figyelmeztet, hogy ha
hibáztunk és nem javítjuk a hibát (vagy például eltussoljuk, elbagatellizáljuk,
másra kenjük), akkor követjük el „az igazi hibát”. Mások arra teszik a
hangsúlyt, hogy ez az „igazi hiba” akkor következik be, ha másodszor is
elkövetjük ugyanazt a hibát. Ezt hallva, eszembe jut a zseniális Epheszoszi
Hérakleitosz, a dialektikus harmónia apostolának bölcsessége: „Senki sem lép
kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő sem ugyanaz
az ember.”
Drámai tévedés (hiba) maximalista elvárásokkal, túlzott önbizalommal
gondolkodni, tanulni, cselekedni, hibákat kerülgetni és javítani.
Tudnunk kell, hogy semmi nem lehet hibátlan létezésünkben, sem a
gondolkodásunk, sem a tanulásunk, sem a cselekvésünk, sem a hibakezelésünk.
Ahogy nincs abszolút igazság, így „királyi út” sincs a holnap felé.
Annál inkább fontos: hinni abban, hogy holnap a gondolkodásunk is, a
tanulásunk is, a cselekvésünk is, a hibakezelésünk is jobb lehet. Ha akarjuk.
Akard, és bátran higgy a magában hívő ember erejében.
*
* *
