A
munka, annak bére és amannak közterhe: bizony fontos, ám összetett, bonyolult
kérdések… Vagyis olyan terület, ahol a demagógia magabiztosan mozog.
A demagógiának pedig kemény feladata van: nem gyerekjáték a népet
elbüvölni. Mert a nép befolyásolható, de nem vesz be mindent. Különösen, ha
rossz hangulatban van. Tehát legelőször is, gondoskodni kell a jó hangulatáról.
Sok ezer éves kipróbált recept: kenyeret és cirkuszt neki. Azt ráerősítünk egy
továbbival is: ott az ellenség! Utána jöhet a kifinomult posztmodern, sőt, a
posztposzt demagógia…
Csökkentsd a gazdagok adóját. Annyi százalékot vonj le pofátlan – ó, múló
divatok – fizetésekből, mint amennyit a minimálbérért gürcölő többségéből,
utána az ellenzéki kritikák hallatára játszd el az elájulás nagy jelenetét: „Adóztatni
a munkajövedelmeket? Soha! Soha! Soha! Csak testemen keresztül!”
Mi több, merünk még merészebbeket is álmodni: még lejjebb kellene vinni a
szent munkát terhelő szentségtelen adó kulcsát! (Mellesleg ez a forradalmi
ábránd távolról sem olyan eredeti vagy merész: több országban, így például
Bulgáriában is hosszú évek óta a személyi jövedelemadó egységesen 10%. Hiába az
úri szemforgatás nem hungarikum…)
A Változó Világ Mozgalom évekkel ezelőtt javasolt egy ésszerű és igazságos
modellt a személyi jövedelemadóra, amelynek lényege a három logikus, szinte
kézenfekvő sáv. Az első, az állampolgári, mindenkit terhel, aki jövedelemre
tesz szert. A középső, a szolidaritási, csak azokat terheli, akiknek jövedelme
meghaladja az aktuális átlagjövedelmet. Végül a felső, a kiválósági, azokat
terheli, akik a legmagasabb megszolgált jövedelemnél is többet keresnek.
No de melyik is a legmagasabb megszolgált jövedelem? Ez természetesen
jelképes döntés lenne, a társadalom önálló jelképes döntése. Nem kellene olcsó
populizmusnak tartani, ha a döntés az lenne: a legmagasabb megszolgált
jövedelem egy bányász fizetése. De talán mégis az lenne méltóbb döntés, ha a
köztársaság első emberének fizetését tartanánk ennek a mércének.
Ebben a koncepcióban meglehetősen egyértelműen kimondtatik, hogy az
egyeztetett mértéket meghaladó jövedelem nem, és nem is nevezhető
munkajövedelemnek. Azt munkajövedelemnek nevezni a törvény egész szigorával kellene
üldözni…
Nem közgazdasági indokok alapján, de még igazságossági okokból sem tartom
fontosnak, de különösen fontosnak tartok egy húsz évvel ezelőtt tett
javaslatomat, hogy az állami elit februárban, az év legrövidebb havában
egységesen csak a minimálbért kapja meg. Ó, nem lesznek ők kénytelenek ebből a
pénzből megélni abban a hónapban, akad tartalékuk. De érezzék meg, mit jelen,
ennyi pénzt kapni fizetéskor. Nem nagy lecke, de több a semminél. Pedig komoly
iskolát kell biztosítani nekik, ahogy az egész társadalomnak.
Igen, több büszkeségre kellene tanítani a népet, és több alázatra a vezetés
szolgálatával megbízott embereket. Ugyanezt a célt szolgálja az a másik régi
javaslatom, hogy amikor az országgyűlés – az alkotmány fontos hagyományainál
fogva nyilvános – ülése megkezdésekor a kijelölt páholyba belépnek a népet
képviselő látogatók, mindenki álljon fel.
Nem erős az az ország, amelynek erős az államgépezete, de gyenge a népe.
Erős az az ország, amelynek erős, szorgalmas és büszke a népe, fegyelmezett,
becsületes és alázatos az államgépezete.
