A dolgok néha jelképpé válnak. Egy gesztus, de ez már nekem többé nem gesztus, hanem szimbólum… Egy szó, ugyanígy… Egy tárgy, ugyanígy… Mi történik ilyen változásnál? A dolog megszólal. Szól hozzád, üzenetet küld. A te nyelveden beszél. És te hírtelenül megérted az ő nyelvét. Megérted a gesztus nyelvét. Megérted a madarak nyelvét. Megérted a fűszál nyelvét. Megértesz valami fontosat.
De vajon, ők beszélnek hozzád? Az igazság az, hogy valami akkor válik számodra jelképpé, ha abban visszhangozni hallod saját belső felismerésedet. Saját igazságodat.
A saját belső igazságunkat nem könnyű meghallani, meglátni, megérteni. Határunk az észlelés, éber, zsarnoki őr. A szemünk is szüntelenül néz, néz kifelé, kémlel. Mennyi gyakorlás kell, amíg megtanulunk befelé nézni.
Igen, ismerjük ezt a döbbenetes mondást: szembe nézni saját magunkkal. Elvonttá, elkoptatottá vált. És mégis, milyen nehéz a tükör elé állni, és fürkészően belenézni egyenesen saját szemünkbe. Nem együgyűen nézegetni arcunk részleteit, hanem fürkészően belenézni egyenesen saját szemünkbe. Szinte olyan ez, mintha egy idegen ember nézne bele a lelkünkbe. És képes sok titkot, sok igazságot kiolvasni.
Talán ennél is fontosabb, amikor a külvilágban pillantjuk meg saját igazságunkat. A jelképet mi teremtjük. A jelkép nem más, mint a bennünk megszületett felismerés felvillanó visszatükröződése, többé vagy kevésbé tagolt, érthető visszhangja.
Ha megértjük, a jelkép üzenetté válik. Ha felismerjük benne lelkünk nyomát, de nem értjük, akkor ez kínzó és misztikus jelkép marad. És dolgozni kezd…
Meg kell tanulni a jelképek nyelvét, a jelképek törvényeit.
Ez a lelkünk uralma a világ fölött.
