Kisdiákként
olvastam valami „tudománynépszerűsítő” írásban, hogy testünk „anyaga” hét év
alatt teljesen kicserélődik, az utolsó molekuláig. Ezt a fontos hírt örömmel
fogadtam, afféle újjászületési bizsergetés járt át. És egy határozott bizakodás,
hogy fantasztikus lehetőségünk van javítani a hibákat, fejlődni. Idővel megfigyeltem,
hogy csakugyan ciklusokra, vagy inkább szakaszokra tagolható az életünk, még ha
ezek ritkán esnek egybe testünk anyagának hétéves kicserélődésével.
Ma visszatekintettem az eddig megtett útra, és így láttam a dolgokat.
Az első két életciklusom nagyrészt egybe folyt. Ekkor két alapvető
személyiségelem alakult nálam: egy rendkívüli érzékenység és egy szikla szilárd
hit, hogy „holnap a világ jobb lesz”. (1947-1960)
A második szakasz viszonylag rövid volt: a francia líceumban eltöltött öt
év. Egy zárt világban megnyílt előttem a világ. (1960-1966)
A harmadik szakaszban tomboltam a reális világban, és megtanultam utazni az
anyagtalan szellemvilágban. (1966-1975)
A negyedik szakaszban elindultam saját utamon. (1975-1990)
Az ötödik szakaszban új utat kellett keresnem az addig világ romjain.
(1990-2011)
A hatodik szakasz az életem beteljesülése (2011-2024)
Most állok a életem hetedik szakaszának kapujában. Sok kérdés merülhet fel,
de a jövő ilyenekre nem szokott válaszolni. Ami számít: vannak világos
feladataim, van munkatervem és munkakedvem.
Mindez szép és érdekes, de ennyire röviden elmondva, kissé elvontnak és
patetikusnak hathat, de ma ennyire volt időm.
Érdemes lenne a történetet részletesebben is bemutatni. Regényt – a
közeljövőre – nem tudok ígérni, de egy részletesebb vallomást igen, arra
számítva, hogy ez közvetve segíthet feladataim teljesítésében is.
*
* *
