Vállalni az utunkat

Hokuszai (Kacusika Hokuszai, nyugaton Katsushika Hokusai) japán képzőművész, fametsző, festő. Született Hondzso, Kacusika (ma Tokió része), Japán, 1760. október 21-én, meghalt Aszakusza, Edo (ma Tokió), 1849. május 10-én. Gyermekkorában könyvkereskedésben dolgozott, ezután egy műhelyben elsajátította a fametszés mesterségét. 1786-tól önállóan dolgozott. Mintegy harminc művésznevet használt, 1797-től kezdve már csak a Hokuszait. Hetven éves pályafutása során 40 000 körüli rajzot, metszetet és festményt készített, ennek ellenére szinte nyomorban élt. Körülbelül 500 könyvet illusztrált. Maga is írt népszerű regényeket, amelyek saját rajzaival, metszeteivel jelentek meg. 1796-ban megtanulta az európai perspektivikus szabályokat is. Művészete eljutott a korabeli Európába és népszerűvé vált, szerepe volt a Japán iránti érdeklődés felélénkülésében. Művészetének egyes jellegzetességei csodálatot keltettek Európában: a természet alapos megfigyelése, virtuóz rajzkészsége, a képeit jellemző rendkívüli finomság. A nyugati kritikának is köszönhető, hogy munkásságát a huszadik századra hazájában is méltóképpen elismerték.

[M]

Októberi bejegyzésem 1980-ban

Barátok

A szocializmus új tulajdonosi modelljének szimulációját még egy Texas Instruments márkájú programozható kalkulátorral végeztem, de már ott voltak az elektronikus kor új csodái: a Commodore 64 és a Sinclair-féle csodakomputerek, a ZX80, majd a bámulatos ZX Spectrum. Az új gépek szélesebb fronton tették lehetővé az intellektuálisabb módszerek alkalmazását. A hetvenes években számítógép alatt hatalmas klimatizált termekben felállított fémszekrények sorát kellett érteni, amelyekben méretes mágnesszalag-tekercsek forogtak jobbra-balra. Ezek hasznosításához nagy, jelentős projektek kellettek, például egy nagyvállalt ügyvitelének „feldolgozása”. Micsoda forradalmat ígért az a technikai fejlődés, amely révén egy számítógépet már az asztalra lehetett tenni. Ezeket kezdték hívni először asztali, majd személyi számítógép, azaz pc-nek (personal computer). Matematikusi képzettségem segített megérteni az ebben a fejlődésben rejlő határtalan lehetőségeket. A Kereskedelmi Szervezési Intézetet akkor egy rendkívül korszerűen gondolkodó szakember, Vasvári György vezette. Így egyenes úton létrehozhattam a Gazdasági-Matematikai Laboratóriumot. Hogy-hogy nem hozzám került az intézeti könyvtár is. Eredményes évek következtek, amikor az innováció minden területén szabad kezet kaptam. Javaslatokat tehettem az intézet és főhatóságunk számára, részt vehettem kormányszintű szakértői bizottságok munkájában, kezdeményezhettem szakmai együttműködést a Belkereskedelmi Kutató Intézettel, a Kereskedelmi Főiskolával, a Kereskedelmi a Vendéglátó Múzeummal, számos projekt-kezdeményezésem megvalósítását saját kezembe vehettem. Így megszervezhettem az intézeti videó stúdi-ót is, amely a későbbi ATV csirája lett.
1980 arckép-csarnoka elevenen él. Tucatnyi munkatárs és tucatnyi partner felejthetetlen emlékét őrzöm magamban. Képviselje munkatársaimat egy név: Szentpéteri Géza, partnereimet is egy: Draveczky Balázs. Sokat tanultam tőletek. Köszönöm. Amíg élek, élni fogtok szívemben, drága barátaim.

Barátok
1980
1980 a Facebookon

[B]

A világ örök és végtelen

A világ örök és végtelen

A világ örök és végtelen. Az örök és végtelen világban minden véges. Az ember véges. De az ember képes szemlélni a világot, képes szemlélni a világ örökkévalóságát és végtelenségét. Képes azt befogadni. Képes azt megérteni. Képes azt megváltoztatni. Ezzel képes belehelyezni magát ebbe az örökkévalóságba és ebbe a végtelenségbe.

[Emberhit] http://www.valtozovilag.hu/elso/

Szeptemberi bejegyzésem 1980-ban

Társadalmi problémák

A társadalom problémáinak két oldalról kell nekiesni. Nem maradhat el a filozófiai, még kevésbé a gyakorlatias megkö-zelítés. 1980-ban a filozófiai és a gyakorlatias töprengéseim néhány szálából gubanc, később szédületes felfedezés lett. Marx a maga sajátos stílusával „egyszerre egyéni és közös” tulajdonlást emleget, a magyar szocialista modell pedig az R és F alapokkal kezdett kísérletezni. Ennek lényege az volt, hogy a szocialista vállalatok eredményérdekeltté váltak. Ez önmagában is forradalmi váltás volt a tervgazdaság régi koncepciójával szemben. A vállalat lényegében saját belátása szerint két alapba rakhatta az „adózott profitját”: az F-alapba a (vállalati) fejlesztésre, az R-alapba a (dolgozói) „részesedésre” szánt összeget. Ezzel a kommunizmus gazdasági működése a kapitalizmus mechanizmusát vette át.
Akkoriban egyre divatosabb lettek a kapitalizmus és kommunizmus konvergenciájáról szóló elméletek. Ezeket rémisztőnek, de főleg elhibázottnak tartottam, de a mechanizmusbeli azonosságok egyáltalán nem ellenkeztek sajátos ortodoxiámmal. Inkább hiányzott a döntő láncszem: az „egyszerre egyéni és közös” tulajdonlás mechanizmusa. És ezt a gordiuszi csomót véltem elvágni egy egyszerű megoldással. Arra gondoltam, hogy az F-alapot úgy kellene nevesíteni, ahogy az R-alapot szétosztjuk. Azaz, a fejlesztésre fordított, vagyis a tárgyiasuló munkát tulajdonviszonynak, részvénynek kell tekinteni. Így idővel a teljes gazdaság egyéni, dolgozói tulajdonba kerülne, a munkával arányos módon. Az elképzelést filozófiai és gyakorlati szempontokból elemeztem, szimulációs számításokat végeztem, konzultáltam Szakolczay Györggyel és több más szakemberrel. Aztán hol ezért, hol azért (ó, tervek!) félretoltam a témát, amíg 1989-ban a szocializmus építése Európában lekerült a napirendről.
Igaz, nemsokára egy hasonló mechanizmus visszaköszönt kü-lönféle új keletű magánnyugdíj-rendszerek koncepcióiból, de távolról sem mindegy, hogy hogyan áll a társadalom alapképlete: tőke és munka közül ki az úr, ki a szolga.

1980
1980 a Facebookon

[S]

Élvezd a nézést!

x

Ha nézel egy színpompás virágot, egy terebélyes fát, a kerek holdat, örvendez a szemed, örvendez a szíved. A szemed néz, és te élvezed a nézést. Igen, mert a szemed és a szíved képes erre.
Gondolj más hasonló példákra. Nézel egy aranyos kisgyereket, nézed mosolygó szerelmedet, nézed anyádat. A szemed néz, és te élvezed a nézést.
Jegyezd meg a nézésnek ezt a módját, és próbálj egyszerű, hétköznapi helyzetekben is ilyen nyitott, csodálkozó, szomjas szemmel nézni. Nézd meg az otthoni megszokott tárgyakat, a kedvenc teásbögrédet, a kis apróságokat a könyvespolcon. Nézd meg úgy, mintha először látnád. Vedd közelebbről szemügyre. Tanulmányozd a részleteket, amelyeket addig nem vettél észre.
Tartsd a kezedet a mosogató vízsugara alá, figyeld a szerteszéjjel röpködő, az ujjaidról lassan lecsurgó vízcseppeket.
Ha jársz az úton, nézd a macskaköveket. Ha elmész egy szobor mellett, nézd meg.
De ne csak a nagy lovas szobrokat lásd. Figyelj fel a kávéház bejárata mellett megbúvó kecses leánykaszoborra, aki éppen oda akarja támasztani biciklijét a falhoz. Talán leülne egy kávéra valamelyik asztalhoz, de ott dermedt egy örökkévalóságra.
Figyelj fel a fura kis alkotásra a park sarkában. Egy vastag fémszalaggal átkötött kő. Kőbe zárt fájdalom? Talán… De lásd meg, nézd meg, élvezd a nézését!
Ha beszélgetsz valakivel, nézzél a szemébe.
Ha az apró gondolataid széjjel szélednek, nézz fel a csillagokra, és nézd, csak nézd. És élvezd a nézést.
Nézz mindig és mindent olthatatlan szomjjal, de mohóság nélkül.
Idd a képet, amit nézel!
Az ember nem ura szemének és agyának. Sokszor az agyunk olyasmit is rögzít örök időkre, amit tudatosan nem is észleltünk. És nem ritkán ezek a látomások önálló életre kelnek tudatalattinkban.
De tehetetlenek sem vagyunk. Minél többet látunk abból, ami a szemünk elé kerül, és minél inkább megtanuljuk élvezni a nézést, annak nagyobb arányban az élvezettől megszelídített és megszentelt élmények töltik ki emlékezetünket, lelkünket.
Ez a képesség nincs magától bennünk. De megszerezhető és fejleszthető. Ehhez mindenek előtt le kell győzni a gyanakvást, a bizalmatlanságot, és fel kell ébreszteni az igényt erre a képességre.

* * *

Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörűbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sűrű aranyhaját, szűzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. - Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tűnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit, s nem is éltem volna a mai napig.

Ivan Szergejevics Turgenyev 

Látni a szerencsétlenséget, és nem megfutni előle, nézni a szépséget, és nem közelíteni hozzá: ez a szép.

Simone Weil

Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sűrűből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való.

Wass Albert

[N]

Tabletta vagy előadás?

Tabletta vagy előadás?

Az Emberhit a napvilágra került, megszületett.
De az Emberhit ma még csecsemő. Hosszú épülésre lesz szüksége. Ez a dolgok rendje. Meddig tart el az? Mikor lesz az Emberhit szép, erős, tettre kész fiatal? Nem tudom... Amennyire telik tőlem, teszek felépüléséért.
Teszek, amennyire telik tőlem, és közben érzem, hogy ez nem sok. Különösen nem sok azokhoz az igényekhez képest, amelyeket sejtek a világon.
Amit teszek, mindenek előtt az alapok kiépítése.
Közben gondolataim nyugtalanul járják körbe a vállalkozást. Helyes-e a követendő út, az építkezés munkaprogramja?
Elgondolkozva ezeken látok lelki szemeimmel egy, szörnyű fejfájástól meggyötört embert, aki jön hozzám, és fájdalomcsillapítót kér, én pedig előadásba kezdek a fejfájás mechanizmusáról, az orvostudomány legújabb, lelkesítő eredményeiről...
Nevetséges és ostoba szituáció, de sajnos a gyakorlatban gyakran találkozhatunk ezzel, a közszolgálat, a tudomány és az ezoterika területén egyaránt.
Az esetek nagy részében ezért a segíteni igyekvő, vagy a segítséget mímelő tényleges ostobasága felelős. Néha a csalás szándéka sejthető a háttérben.
De el kell ismerni, hogy sok esetben a segítséget, vagy éppen csak az igazságot kereső ember valóban a fejfájás mechanizmusára, és az orvostudomány legújabb eredményeire kíváncsi.
Egyszerűen azt kell látni, hogy mindennek megvan a maga ideje, a maga szerepe.
Az viszont, hogy ezt hogyan lehet lefordítani és hasznosítani az Emberhit épülésében, nehéz kérdés. Magyarul a dilemma az, hogy milyen arányban kellene foglalkozni az alapok kiépítésével és a gyakorlati kérdésekkel.
Hát az élet bizonyosan besegít majd ennek eldöntésében.

[Emberhit]  http://www.valtozovilag.hu/elso/

Augusztusi bejegyzésem 1980-ban

Mi akarsz lenni, kisfiú?- élénken emlékszem tucatnyi válaszomra erre a megkerülhetetlen kérdésre. Igen komoly és elszánt terveim voltak, úgymint: fiákeres, miniszterelnök, karmester… (Érdekes, ezek mind a vezetés valamilyen fontos eszközét tartják kezükben…)
Mire a pályaválasztás kérdése sorsdöntővé vált, egy kemény dilemma alakult ki bennem, és környezetemben is: egyértelmű volt, hogy legjobban – hogy-hogy nem – a matematika megy, ugyanakkor mind érdeklődésem, mind a családi háttér művészi pályát sejtetett. Ekkor egy szilárd ideológiát dolgoztam ki: matematikát kell tanulnom az egyetemen, és miután kellően csiszolttá tettem az elmémet, megtanultam logikusan és elvontan gondolkozni, látni a láthatatlant, megtérhetek a művészet vágyott világába. Az idők folyamán ez az életstratégia érett, és alkalmazkodott. Több alkalommal éreztem úgy, hogy indokolt, és fontos ezt részletesen kifejtenem. Így fokról-fokra mélyebb összefüggésekbe tudtam elhelyezni céljaimat, mélyebb elemzésnek tudtam alávetni érzéseimet és gondolataimat.
Soha nem voltak kétségeim, hogy sodródom az életben, de egy percig nem veszítettem szem elől céljaimat, prioritásaimat. Tud-tam, hogy bármit és a társadalmi-szakmai hierarchia bármilyen szintjén állva teszek, számomra két vezérlő csillag szabja a tájolást: megtenni, ami meg kell tennem a tudományok területén, és megtenni, amit meg kell tennem azért, hogy jobb legyen a világ. Ugyanakkor tudtam, évről évre jobban, terebélyesedő bizonyossággal tudtam, hogy életemnek van egy harmadik pillére: a család. Két nagyszerű fiúval, és most egy nagyszerű lánnyal ajándékozott meg szeretett feleségem. A család a legörömtelibb boldogság megélésének esélye. De a család hivatás is, küldetés is. Ezért harmadiknak tekintettem a két másik vezérlő csillag mellett.
És a hűség? Soha, soha – szoktam hevesen megfogadni fejtegetéseim végén – soha nem fogok megfeledkezni arról a hűségről, amivel tartozom egy negyedik csillagnak. Ha már mindent elintéztem az életben, visszatérek hozzád, Művészet!

1980

[B]