Öröm és remény
1980 az öröm és a remény éve. De az emberi szellem sajátja, hogy nem hagyja elaltatni éberségét. Az élet egy szűnni nem akaró harc a rend és a káosz között. Soha nem szabad azt hinni, hogy az örömet magától követi újabb öröm.
Gonosz kártevés, vak sorscsapás, katasztrófát hozó hibáink életünk állandó szereplői. Ezeket kivédeni nem tudjuk, de előrelátásunk révén a bajokat valamennyire elkerülni, valamennyire csökkenteni lehet. Az előrelátásnak még abban is van szerepe, hogy sikeres legyen a károk jóvátétele, hogy a bajok után még erősebbek legyünk. Az előrelátás minden intelligencia lényege. Sokat számít a műveltség is. Nem véletlenül ez civilizációnk ókorának eszménye. A következő szint, amelyre az emberiség feljutott, a kreativitás. Ma a felelősség korának küszöbére értünk. Bármit tehetünk, de ha nem vagyunk képesek nagy távlatokban látni, gondolkozni, és felelősséget érezni, akkor vagy a világ, vagy saját hibáink, meg nem felelőségünk pusztít el.
A görög mitológia szerint, az egyik legnagyobb büntetés az, hogy az ember lássa előre a jövőt, de senki ne higgyen neki. Ez sújtott Kasszandrára. De Kasszandra szemét az istenek nyitották meg. Nekünk saját magunkra, saját – szorgosan, becsületesen fejlesztett – intelligenciánkra kell számítanunk. És bízni kell, hogy a meg nem hallgatás nem isteni átok. Utunkban minden rendű-rangú hatalmasok hatalomféltése áll. Mindaddig, amíg az értelem nem kap kikezdhetetlen autonóm szerepet a társadalom-ban, hanem a hatalmasságokat hűen kiszolgáló eszköz marad, civilizációnk megreked egy posztbarbár állapotban. A káosz- és a katasztrófaelmélet iránt legelőször matematikusként, később filozófusként, végül gyakorlati szakemberként kezdtem érdeklődni. 1980-ban kezdtem módszeresen gyűjteni anyagot egy nagyobb tanulmányhoz. Akkor még nem tudtam, hogy ezt a tudományágat dezasztrológiának fogom elnevezni. És hogy évtizedekig fogok töprengeni: a minket reálisan fenyegető végveszélyek, avagy társadalmunk irracionalitása a nagyobb fenyegetés?
