Hatalom, a hatalom sáncain kívül

A felvilágosodás óta szinte egyöntetű vélemény szerint a jó közállapotok egyik alapfeltétele a hatalom megosztása. A kritérium, a már-már közhely szerint független törvényhozás, független végrehajtó és még függetlenebb bíróság kellene. Rendben van, de hol itt a tudomány?

Kérem, ne keverjük bele a, mi tagadás, rosszhírű hatalomba a tudományt. A tudomány ne sározódjon be, maradjon makulátlan, koncentráljon nemes feladataira! Valahogy így reagálnának sokan a fenti kérdésre. Mi előtt túlzottan belehevülnének a tudomány szeplőtlenségének védelmébe, bátorkodnék emlékeztetni Francis Bacon angol lordkancellár és nem mellesleg filozófus híres szavaira: „Emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz.”

Igen, ugyanaz, de nem egészen ugyanaz a hatalom. A helyzetet bonyolítja az is, hogy tudás és tudomány sem ugyanaz. De hagyjuk a filozófia csábításait, és nézzük meg racionálisan a világ állapotát. A világ jó ideje minden társadalom fejlődésének fő ereje, de a közéletben egy kedves és sokszor megdicsért mellékszereplő. Nagy időnként, de legalább évente egy-két alkalommal megkapja a maga megtiszteltetését, hátba veregetését, az „igazi” hatalom nagy akrobata-doktoraitól.

A tudomány jelenlegi társadalmi helyzete immár méltatlan és elfogadhatatlan. Időszerű, sürgető lenni elindulni azon az úton, amely elvezetne ahhoz, hogy a tudomány a hatalom másik három oszlopához hasonló reális helyzetbe és jogi státuszba kerül.

Ezen az úton viszonylag egyszerűen és hatékonyan jelentős lépések tehetők meg. Az állam egy sor fontos intézménye áthelyezhető a tudomány kezelésébe (tulajdonjogostól). Ilyenek a tudományegyetemek, a múzeumok, a közgyűjtemények, a levéltárak, a KSH stb.

A tudomány, értelemszerűen az Akadémia jogosítványai sokféleképpen bővíthető. Egy lenne fontos: elkezdeni ezeket bővíteni.

Ennek a folyamatnak kétszeres haszna lenne. Egyrészt a tudomány szerepe megnőne. Lenne valakinek kétsége, hogy ennek mérlege pozitív lesz, és hogy ez a pozitívum sorsdöntő lehet? Másrészt, a hatalommegosztásában megjelenő negyedik oszlop jótékony hatással lenne a pártállami szindróma blokkolásához. Talán nem drámai hatással, de ez ellen a sokszor végzetes szindróma ellenében a legkisebb hatást is meg kell becsülni. Mint a tűszúrást a lufinál.

Holnap a Magyar Tudományos Akadémia új elnököt választ.

Egy egyetemi osztálytársam és kiadóm egyik szerzője verseng a pozícióért.

Mindkettőjüknek drukkolok, mert bízom benne, hogy bárki is legyen az Akadémia új elnöke, felelősséggel harcol majd a tudomány méltóbb szerepéért.

Az én blogom az én világom

És akkor, különösen a Facebook frenetikus sikerével, eljött a szociális hálózatok kora. Valójában igazi – és meglehetősen autoriter – birodalmakról, „szociális” birodalmakról kellene beszélnünk. A jelenség sokak számára kezdettől fogva nyugtalanító volt. Csakhogy a legvehemensebb ellenzői többsége is beállt a felhasználók immár milliárdos seregébe.

Magam az elsők között voltam, akik regisztráltak a Facebookra. Bőven volt tapasztalatom hasonló rendszerekkel kapcsolatban, és még ennél is több tervem mindennél jobb hálózatra (természetesen a Változó Világ alapjain…).

Csakhogy hamarosan rá kellett jönnöm a jelenség igazi fenyegetésére. Akkor a közvélemény még nem rendelkezett a Snowden által feltár információkkal, de a totális ellenőrzés és manipulálás lehetősége senki számára nem lehetett kétséges. És akkor felmerült bennem, hogy viszonylag egyszerű – és előre mutató – módon ki lehet húzni a talajt a szociális birodalmak lába alól. Mondhatni: egyik percről a másikra! Az elképzelés lelkesítő volt, de be kellett állnia egy sor egyéb elképzelés közé. Nem sokkal később hallottam először a Diaspora-projektről, és az első információk alapján azt hittem, hogy íme egy tehetséges és lelkes csapat, amely valami hasonlót talált ki, és reményeim szerint szép sikerre viszi az ügyet…

Azóta néhány év telt el, a Diaspora-projekt időről-időre életjelt ad magáról, működik is számos béta-megvalósítása szerte a világon, csak éppen már nem vagyok meggyőzve, hogy ez fogja kihúzni a talajt a szociális birodalmak lába alól.

Pedig ma még fontosabb lenne…

Meggyőződésem nem változott: létezik egyszerű „csodafegyver”! Fontos is, hogy ez a csodafegyver egyszerű legyen, mert mégis emberek milliárdjairól van szó!

Most már meg is oszthatnám elképzelésem lényegét: ennek alapja bármilyen jó blogrendszer (például: Wordpress), amelyhez néhány egyszerű alkalmazást kellene elkészíteni. A felhasználónak nincs is más feladata, mint megadni (saját blogjának), hogy kinek-minek a hasonló blogját „kövesse”, és milyen szabályok szerint jelentesse meg az azokon kitett új tartalmakat.

Ennyi lenne az egész. Az én blogom az én profilom, az én alkotásom, az én világom, az én önállóan őrzött (!) birtokom.

Itt a nyár!

Tudós világunkban a legtermészetesebb hagyományaink is kapnak hivatalos szabályozást, így az évszakok már kettőt is. Van a nyár, de pontosabban a „meteorológiai” és a „csillagászat” nyár.

Nekem viszont egy van, és az immár sok éve számomra a nyári időszámítással kezdődik, és április 20-áig tart. Az ősz így augusztus 20-án kezdődik, és a téli időszámításig tart.

Azért nem leszek nagy gondban, ha eltörlik ezt a bizarr időszámítás-váltogatást.

A várakozás és az öröm csodálatos ösztönökkel rendelkeznek.

Méregtestvérek

Kísértetek légiója járja be Európát és az egész világot. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a drog, az erőszak, a háború kísértete emészti az emberek testét, a félelem, a gyűlölet, az antiszemitizmus, az antikommunizmus rágja az emberek lelkét.

A kísértetek légiója sokakat megrémiszt, de sokan felveszik a harcot. Mert tudják, hogy ezt a harcot újra és újra fel kell venni. Ám lehet-e győzni ebben a harcban, ha elveszítjük tájékozódásunkat, eltévesztjük a jó és a rossz tudását?

Az antikommunizmus az emberiség elárulása.

A kommunizmus az emberiség megmentésének háromezer éves eszméje, egy jobb világ közös programja. Minden korban a legjobb szellemek írták, hirdették, és szolgálták ezt a programot. És teszik ma is. A történelem során ez az eszme ezer békés és ezer harcos kísérletbe vezényelt embereket.  Minden dicsőséges kísérletre három dicstelen jut, de a legdicstelenebb is egy lépés a hosszú menetelésben, egy történelmi lecke, amelyet meg kell tanulni.

Tanulni igen, de elárulni küldetésünket soha!

Az antikommunizmus és az antiszemitizmus két torz testvér. Ha nem is tej-, de méregtestvér. A zsidó hagyomány az egyik leggazdagabb és legkövetkezetesebb a közösségi eszme hirdetésében. A zsidó kultúra és tudomány az egyik legnagyobb hozzájárulást adta a jóság, az igazságosság és a kommunizmus értékrendjéhez. A zsidóság az egyik legnagyobb csapatot adta a jóság, az igazságosság és a kommunizmus szolgálatához.

Ezért a zsidó antikommunizmus kannibalizmus. Ezért a nem zsidó antikommunizmus kannibalizmus és antiszemitizmus.

Ezért minden antikommunizmus árulás.

Kié a feladat?

Amióta az eszemet tudom, éreztem, észleltem a bennem lévő jóságot. Amely egy volt a bennem fellelhető sok tulajdonság között. Talán nem a legjellegzetesebb, bizonyára nem a legkövetkezetesebb, nem a legerősebb. De ott volt. Néha-néha nagyon csendesen, néha-néha igen teátrálisan rohant ki a színpad elejére. Volt, amikor előre szólt. Volt, amikor utólag megdorgált. De ott volt, mindig, hűségesen.

És lám, a hosszú évtizedek alatt folyton erősödött. Nem zsarnokoskodik. Nem is kell. Kivívott magának egy kényelmes és biztonságos helyet, kivívott magának egy jókora tiszteletet a többi tulajdonságom között, és békésen – de éberen – figyel. Engemet is. A világot is. De csak rám szól.

Mintha az én feladatom lenne megváltoztatni a világot…

A mindenki és a mindig köde

Minden embernek minden pillanatában van egy jónak vélt vélekedése, egy jónak szánt szándéka, egy jónak hitt ítélete. De ezek sokszor, mint apró súlytalan vízcseppek lebegnek, nem fényt és meleget, inkább hideg süket ködöt képeznek körülöttünk.

Nekünk meg egy bővizű erős sodrású folyó kell, hogy továbbjuthassunk, egy jobb világ felé.


* * *

Életlopás

Sokan ismerik, ismerhetik azt a nap mint nap jelentkező rossz érzést, hogy nem érjük utol magunkat. Bosszankodunk, hogy erre nem maradt idő, sajnálkozunk, hogy arra sem jutott. Gyűlik az egyre kevésbé ledolgozható restancia, kimúlnak vissza nem hozható lehetőségek…

Talán nagyot markolunk az életből, és ezért keveset fogunk? Ágról-ágra ugráló őseinket bizonyára nem nyugtalanították a restanciahegyek. De ördögtől való-e, ha többet akarunk?

Ami megváltoztatta, emberré tette őseinket, az a munka, de főleg a munkamegosztás. Én művelem a földet, te gondozod az állatokat. Én vadászok, te szösz. A többet akarás és a többet tudás szédületes versenye szédületes fejlődést, szédületes gazdagságot, szédületes kényelmet – és idővel szédületes igazságtalanságot teremtett. Megjelent az efféle munkamegosztás is: te dolgozol, én pihenek. Te kínlódsz, én örömködök.

Nincs időm mindenre? Sebaj, az az ember majd felássa a földet helyettem, nekem. Vagy felsöpör, rendet rak, megfőz, ledolgozza  a restanciámat… És ha ez a megoldás így beválik, az lesz az én szolgám. Mert a földet jövőre is fel kell ásni. És egyébként is akadnak még feladatok…

Mennyi idő hiányzik nekem, hogy becsületes erőfeszítésekkel megtehessek mindent, amit szeretnék? Tíz perc? Egy óra? Ki tudja… De bizonyos vagyok, hogy ha ésszerűen szabályozom vágyaimat és becsületes erőfeszítéseket teszek, egyensúlyban tarthatom az időt és az erőt.

De mi van akkor, ha nagy a csábítás, hogy sokat akarjak, és hogy felejtsem el a becsületet meg a becsület által erőltetett erőfeszítéseket? Ha könnyű lecsípni egy másik és egy harmadik ember idejéből pár percet az én szolgálatomra? És ha egymillió ember idejéből egy-egy percet lecsípek?

A gazdagság életlopás.

A munkát megoszthatjuk, így mindenki jobban jár. De az életet nem!

Ahhoz, hogy harmóniában, boldogan élhessünk, utol kellene érni magunkat.