Rendkívül ritka nappali holdfogyatkozás

 

Ma 14 óra 8 perckor nappali teljes holdfogyatkozás kezdődik, és 7 percig tart.

Ez igen ritka jelenség, amikor a Nap eltakarja a Holdat. Utoljára 1105-ben figyelhették meg.

 

* * *

 

SZÓPIRAMIS

 

Elém raktak egy idézetet egy igen művelt embertől, amelyben elmélkedik a népek nagyságáról és kicsinységéről, sorsáról, hogy mitől nagyok vagy primitívek.

Olvastam, olvastam, és elgondolkoztam… Hirtelen úgy éreztem, hogy talán jobb hatással lenne rám most egy macska dorombolása, mint egy filozófus elmélkedése.  Tisztelem a műveltségét, a gondolatait, de nem tudok azonosulni ezzel a gondolkodásmóddal. Elgondolkoztam, hogy miért van ez így? Mi ez a fenntartás? Mi zavar már olyan mértékben, hogy időnként már viszketek a filozófiai okosságoktól?

A következőket véltem felfedezni: a dolgok bonyolultak. Ez igen triviális megállapítás így első hallásra,- már hogyne lenne minden bonyolult ebben az életben? Talán többet mond az, ha azt mondom, hogy minden dolog egy végtelen piramis. Vegyük például Európát. Ez is egy végtelen piramis. A csúcsa az az egy szó, hogy Európa. Ez egy szó. Mindenkinek mond valamit, kinek mit, tapasztalata, műveltsége függvényében, de egyértelmű, hogy az még azért szinte semmitmondó. Sokat sejtető, de semmitmondó. Könnyű továbbmenni és mondani több dolgot. Tehát ez már a piramis következő szintje, a csúcs alatt, és ezt lehetne tovább részletezni. Lehetne leírni Európa földrajzát, történelmét, lehetne elemezni a kultúráját, a népeit, a jelenlegi problémáit, az esélyeit, és így tovább.

Köteteket lehetne leírni, ami azt jelenti, hogy egyre tovább megyünk le, a piramis alsóbb szintjeire, részletezzük, feltárjuk, gazdagítjuk a tartalmat, az igazságot,- de ezt valójában a végtelenségig tehetjük. A végtelenségig bővíthetjük a tudást, az igazságot.

 A matematikában ez egy nagyon jól ismert probléma, amelyre egy kitűnő példa Európának, mint földrésznek a lerajzolása. Lerajzolhatjuk egy ceruzával egy papírlapra, a bennünk élő kontúrjait, mert mindenkinek van egy vizuális képe Európa földrajzáról. De hát hol találkozunk mi ezzel a képpel? Sehol! Ha egy űrhajóban ülnénk, talán a kozmoszból így látnánk, ahogy szokták a térképeket lerajzolni. De hát felhők takarják, így is lehetne készíteni egy részletesebb térképet.   És aztán még és még részletesebb térképet, valamilyen léptékben. És kiderülne, hogyha egészen közeli, tehát teljesen élethű térképet kellene lerajzolni, ahol minden tengerpart úgy van visszaadva, ahogy a valóságban van, de méteres, aztán centis pontossággal, aztán milliméteres pontossággal,- akkor az a vonal, amely lerajzolja Európa körvonalait, olyan hosszú lenne, mint a valóságban, vagyis  sok ezer kilométeres vonal.

Valahogy így fest, ez a jellege ennek a piramisnak, ami amögött az egy szó mögött van, hogy Európa. Ezt a szintet szó szerint lehetne venni, hogy ez lefelé, a részletek felé haladva egy végtelen piramis. A végtelenségig lehet bővíteni, gazdagítani, szaporítani azzal, amit el tudunk mondani Európáról.                                        De itt azért van egy csavar. Azt kell mondani - elképzelni is lehet, - hogy mégiscsak, a piramisnak van egy alapja, ami bizonyos értelemben ellentmond annak, hogy végtelen a piramis, mert ha végtelen, akkor hol van ez az alap?  De mégiscsak látjuk, felfogjuk, megértjük, hogy van egy virtuális alapja, és ez a virtuális alap a valóság. Tehát a valóság, ahogy a tengerparti részletes leírás, ugyanúgy elvisz a valóság részleteibe. A valóságnak annyi felülete van, oda tartozik minden, ami egy európai emberrel történik, történt és történni fog.  Minden, ami izeg-mozog, ami nő, ami megszületik, fejlődik, meghal. A természet egy végtelenség. Itt viszont eszünkbe juthat egy nagy bölcsesség. Most nem jut eszembe egy XVIII. századi német filozófusnak a bölcsessége, amely azt mondja, hogy „mindenben minden van”. Ez egy végtelenül bölcs mondás, mert valóban, bármit mondunk, mondunk egy szót, vagy tíz vagy száz szót, minden szó mögött, amit kimondunk, van egy végtelen piramis. És hogy mi a mi műveltségünk, tudásunk, meddig enged ebbe a piramisba, egy nehéz kérdés… Ki tudja, hogy ki, meddig tud eljutni értelmesen? Az, aki triviálisan szörfozik a szavak tajtékján, nem sokat ért az egészből.

Hát,- ez a helyzet.  De itt visszakanyarodok, és ez a végén sugallta a választ, hogy miért vagyok így, s kezdek viszketni a sok filozófus szövegelésétől.  Talán azt kell mondani, hogy ami zavar engem az ilyen filozófusi szócséplésben, a filozófus magabiztossága. Úgy beszél, mintha száz százalékig biztos lenne, az életét is kockára tenné azért, hogy amit mond, az igaz. De hát ez abszurdum! Ez egy borzalmas nagy, fájdalmas tévedés! Mert minden szó egy piramis. És hogy ki, mit ért, hogyan értelmezi amit én mondok, az egy végtelenül összetett, bizonytalan dolog, és nekünk tisztában kell lennünk ezzel a bizonytalansággal. Nem lehetünk biztosak abban sem, hogy amit mi mondunk, az egy adekvát meghatározás. Szerencsésen fogalmaztunk-e, ha egy kicsit jobban részletezünk, nem derülhet-e ki, hogy azért nem egészen úgy van a dolog, hanem árnyaltabb, ahogy szokták mondani. Még inkább bizonytalanok lehetünk abban, hogy mi megy át abból, amit mondunk, az olvasóba.

Ha nagyon magabiztosan beszélünk, akkor ezzel egy rossz szolgálatot teszünk az olvasónak, akit arra provokálunk, hogy vagy fogadja el azt, amit mi mondunk,  vagy vesse el, hogy adott esetben gondolkodásra késztessük.

Ez lenne a cél. Ez lenne a legjobb. De ha mi túlságosan magabiztosan beszélünk, nem érződik, hogy magunk is lebegünk a dolgokban, a tudásban, az igazságkeresésben, akkor becsapjuk az olvasót és becsapjuk magunkat is.

Voltaképpen minden igazságkeresés. Vagy ha nem is egy igazi ”… igazságkeresés, egy értelmes üzenet kísérlete.

Ilyen gondolatokat ébresztett fel bennem ez az idézet. Hogy aztán mi van a népek nagyságával és kicsinységével kapcsolatban, az egy külön téma lenne. Szerintem a szóban forgó szerző igen melléfogott ebben a kérdésben, mert nem annyira a népeket kellene rangsorolni. Szerintem a népek igen egyformák. Nincsenek kiugróan bölcs és nemes, vagy átszellemült, és nincsenek menthetetlenül primitív népek. Sokkal érdekesebb, hogy azok az emberek, akik kisebb-nagyobb hatással, hatalommal vannak a dolgok alakulására a nép sorsát illetően, azok milyenek abban az országban, abban az időben. Itt pedig már nagy különbségek vannak. Szerencse és szerencsétlenség dolga, hogy kik vezetik, kik irányítják, kik terelik a népeket.

 

* * *

Egy érdekes „appendix”: a Változó Világ ismeretterjesztő könyvsorozat megszületése körül kialakult bennem a koncepció az optimális terjedelmi mértékekről, amelyek alkalmazhatók egy-egy fogalom, téma stb. bemutatásánál. Ezek: szómagyarázat, szócikk, tanulmány, Változó Világ kötet, nagy monográfia.

A fenti gondolatsor hirtelenül felismertem, hogy ez a „terjedelmi koncepció” nagyszerűen illeszkedik a szópiramis-koncepcióhoz, oly módon, hogy ezek a kitüntetett terjedelmi mértékek voltaképpen kitüntetett kognitív szintek, mint a körfolyosók az Eiffel-toronyban.

A szép az egészben, hogy az első szint voltaképpen tökéletesen azonosítható az apeva „terjedelmével”: mondasz egy szót? Hát legelőször mondd el a lényegét 15 szótagban. Utána mehetünk tovább. Egészen a Változó Világig. És azon túl. H eszes, bátor és hosszú életű vagy.

Kívánom, hogy az légy!

 

* * *

 

Imásztani

  

minden halad,

ha halasztják

 

de nem minden dagad,

ha dagasztják

 

imádom a magyar nyelvet

kár, hogy nem lehet imásztani

 

kakukktojás?

kopasztani

 

* * *

 

Igen, mindenkit!

 

Mindenkit szeretek.

A rosszakat nagy szívfájdalommal. A jókat nagy örömmel.

 

EN / FR / BG

* * *

 

Amikor csak akarom...

 

 

Antonio Sartorio - Quando voglio, con un vezzo

Antonio Sartorio (1630-1680)olasz zeneszerző. Főként Velencében, Olaszországban és Hannoverben, Németországban. Wikipedia (angol)

Egy meghitt őszi séta

 

Ketten ballognak a néptelen őszi erdőben.

Szótlanul, elmerülve emlékeikben.

A fiatal nő megáll, belekarol az idős férfi karjába, és kérdezi:

- Apa, mikor voltál életedben a legboldogabb?

Az apa a lány szemébe néz, mosolyog.

- Én most vagyok a legboldogabb, lányom.

Kis csend után tovább indulnak a kanyargó ösvényen.

 

 

[Nanovella]

 

* * *

 

Ez nem szívzűr

 

Ez nem szívzűr, ez egészségügyzűr. Lehetne örülni neki. De nem könnyű.

Mi tagadás, a szívem érzékeny. Bevallom, szerintem nagyon érzékeny. Ez nem egyszer ilyen-olyan klinikai gyanúkra adott okot. Nekem is, néhány szakembernek is. Egy alkalommal egy rutin EKG készítésénél az orvos kissé zavartan megkérdezte tőlem: „Nem volt a közelmúltban infarktusa?” Majdnem infarktust hozot már említetten érzékeny szívemre. Megnyugtattam őt, és megnyugtatok mindenki, se előtte, se utána nem vettem észre magamon rosszaságot.

Akárhogy is legyen, amikor életem közepénél járhattam megfogadtam az általános jó tanácsot: kontroll. A gazda szeme hízlalja a jóságot. Hát a szakértőé!

4-5 szakterületen kezdtem járni éves kontroll vizsgálatra. Nagyon különbözőek voltak a tapasztalatok, így az esetek nagy részében idővel ritkítottam vagy teljesen abbahagytam az évenkénti kontrollt, de a a szívemhez legközelebb álló kardiológiai konzultációt nem hagytam volna ki.

Csakhogy éppen itt jelentkeztek leginkább az áldott egészségügyünk problémái. Többek javaslatára bejelentkeztem „a kerület legjobb szívspecialistájá”-hoz. Nem szeretném megadni igazi nevét, jelöljük K. S.-nek (Kardiológiai Specialista). K. S. udvarias, csendes férfi, akinek (nekem) nehéz megállapítani a korát. Az elmaradhatatlan EKG alaposan megvizsgált egy hatalmas géppel. Hosszú percekig masszírozta elől, hátul, oldalról a mellkasamat, közben diktált asszisztensének különféle kódokkal jelölt paraméterek értékeit. Számomra az volt ilyenkor a rendhagyó élményt, hogy hangosan lehetett hallani szívem munkájának semmihez sem hasonlítható zenéjét. Fülemnek ez a világ legfenségesebb szimfóniája volt. Mondtam is K. S.-nek, hogy milyen kár, hogy nem kaphatok egy hangfelvételt erről. Ő meg csodálkozott ezen, mondván, hogy a páciensek általában félnek a szívhangtól.

A vizsgálatok végén K. S. nem szólt semmit, nem magyarázott, tanácsokat nem osztott. Ha kérdeztem, vagy éppen csak mondtam valamit, egy-két udvarias szóra korlátozódott. Ezzel nem is volt soha gondom. Örültem annak, hogy nem volt rossz híre. Ami gond volt, éspedig egyre nagyobb gond, az az, hogy hamar lehetetlenné vált bejelentkezni az újabb éves kontrollra. És itt már hozzáértünk a magyar egészségügy egyik legnagyobb problémájához: a nehézség, néha pedig akár a lehetetlenség hozzáférni, megkapni a szükséges – és nem mellesleg: kijáró – segítséget.

Ennek a nehézségnek/lehetetlenségnek ezer formája, arca, technológiája van. Mindenki szembesülhetett vele, és érthetően mindenki éppen az általa tapasztalt, pontosabban elszenvedett nehézségre haragszik a leginkább. Teljességgel fölösleges ezeket a konkrét problémákat rangsorolni. Mindegyik ellen kellene fellépni, minél előbb és minél határozottabban.

Az a konkrét probléma, amibe én ütköztem (másik néhány millió magyar pácienssel együtt): az időpont-kérés. Mert ilyen időpont, ha nem sürgős esetről van szó. kötelező. Csakhogy az egészségügy nem ad garanciát arra, hogy valaki ilyen időpontot kapján. Megismétlen, mert ez egy súlyos vád. És én igenis vádolom a magyar egészségügyet, hogy nem biztosít elvárható formában, hogy egy páciens igénybe vegye azt, ami jár neki az egészségbiztosítás társadalmi szerződése alapján.

Ahhoz, hogy időpontot kapjak kardiológusához, fel kell hívnom egy hivatalosan megadott telefonszámot (részletkérdés, hogy ebben az esetben 3-4 szám is meg van adva). Csakhogy én csak a következő esetekkel találkoztam, időpontot kérve K. S.-hez:

1. nem veszik fel,

2, fvalaki felveszi, és azonnal lecsapja a kagylót (megszakítja a hívást),

3. valaki felveszi, és azt mondja: „átkapcsolom”, de átkapcsolás nem jön létre vagy a fenti esetek valamelyike ismétlődik,

4. egy automata felveszi, és közli velem, hogy örülnek a hívásomnak, de ezért vagy azért most ne, ismételjem azt később.

A rend kedvéért vegyük fel ötödik opciónak az, hogy egy illetékes személy (asszisztens) veszi fel, és megjutalmaz egy időponttal.

Ha a merő véletlen döntené el, hogy ma melyik esettel szembesüljök, a valószínűségszámítás megnyugtató választ adna, de itt a véletlennek csak nagyon véletlenül lehet szerepe. Ki van tapasva a páciens távoltartásának biztos útja. És ez a fenti négy eset.

A legnagyobb komolysággal és büntetőjogi felelősségem tudatában szégyenkezve bevallom, hogy az utolsó kardiológiai kontrollom után négy és fél évig (a végén már dacból) több, mint 1000 (!), szóval kiírva: több, mint ezerszer hívtam az érintett rendelőt, eredménytelenül. Mellesleg ez nekem a fentiek közül az első esetben „ingyen” volt, de a többi három esetében ez más több forintot jelent hívásonként, így összességében néhány ezer forintott költöttem el arra, hogy kisemmizettnek, samárnak érezhessem magamat.

Azután négy és fél év után megtörtént a munkahelyi baleset, és 2023 tavaszán egy illetékes asszisztens felvette a telefont, és csodák csodája, kaptam időpontot szeptember végére!

Heppiend?

Kérem, nem tetszenek ismerni a magyar egészségügyet.

Legelőször is néhány nappal a szent időpont előtt kaptam egy levelet a rendelőintézettől. Udvariasan és kurtán értesítettek, hogy nem várnak a megbeszélt délelőtti 11 órás időpontot, hanem délután 17-kor. Meg is hatot a fáradtság és vesződség, hogy értesítsenek. Szerencsére részemről nem volt akadálya a délutáni időpontnak, 5 előtt 10 perccel ott voltam a rendelő recepciója előtt a megint kötelező bejelentkezéshez. Két ablak, az egyiknél egy fiatalember valami bonyolult esetet tárgyal az ottani recepcióssal, a másik ablak előtt senki. Boldogan odaugrok. Az „én recepciósom” viszont htra néz és cseveg egy bent ülő harmadik személlyel. Mosolygok, hümmögök, telnek a percek, a recepciós nem hajlandó hozzám fordulni, pedig meglátott, mert jobbra-balra forog forgószékében, de új és új fordulatot vesz meghitt beszélgetése.

Nagy dilemma: hagyjam ott méltatlankodva, és álljak be a fiatalember mögé, mielőtt jönnének újabb várokozók. Mert valljuk be, ritka eset, hogy ilyen kevesen állnak itt. Szerencsére a fiatalember mégis végzett bonyolult ügyével, felszabadult az ablak, oda sasszéztam, és maga biztosan mondom, hogy van időpontom a kardiológiára, tessék itt a kötelező eü-kártyám (mennyi kötelező elem életünk puzzlében).

- Kihez jött – hangzik a váratlan kérdés.

Elmondom, hogy K. S.-hez szoktam járni. Ekkor értesítenek, hogy a drága K. S. már nem rendel. Elmondom az értesítés történetét, és hogy abban nem szerepelt orvos neve. A recepciós eldönti, hogy így nem tud segíteni, felhívni a most rendelő orvosokat nem tudja („mert nem veszik fel”). Próbáljam én személyesen elinézni az ügyet. És határozottan visszaadja a csúfocska eü-kártyámat.

- Akkor most be vagyok jelentkezve, látják, hogy vagyok?

- Nem.

A helyzet több mint kétséges, de azért próbálom menteni a nehezen megszerzett időpontot. Hiába…

Nem szeretnék senkit sem untatni ennek a botrányos esetnek a további részleteivel, különösen, hogy nem egy konkrét eset részletei érdekesek, hanem az, hogy egész egészségügyünk sír egy nagy reformért.

A rendszerhez való hozzáférést kellene átformálni több szinten. És a szükséges reformok nagy része egyszerű szervezési és technikai, ezen belül informatikai intézkedésekből állna, amelyek némi intelligenciával és szociális érzékenységgel megtervezhetők és megvalósítható.

Egyetlen példa: az online időpont-foglalás régóta ismert, sőt néhány szakterületen már a szóban forgó rendelőnél is működik. Rejtély, hogy miért nem működik minden szakterületen, pl. a kardiológiainál.

Rejtély, hogy miért az, ami már működik informatikai alapon, még mindig első generációs megoldás, de legalább néhány generációval lemarad az elvárhatótól. Tudni kellene, hogy a intelligens és korszerű szervezési és elektronikai megoldások nem csak a páciensek helyzetét javítanák, hanem nagyságrenddel hatékonyabbá válna aszükős meglévő humán és technikai források hasznosítását.

A szükséges nagy reformnak a kommunikációban is fordulatot jelent. A telefon egyre inkább másodlagos szerepet tölt be. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint az ezer hívásom története. Egy email felülkerekedik ezer híváson.

Közben nem szabad szem előtt téveszteni a nagy igazságot: az ember adja a történések végső minőségét. Ne írjuk le az embert. Az biztos, hogy egy AI chatbot egy szinte tökéletes recepciós és asszisztens lesz, igen hamar. De emberek mindig lesznek, az egészségügy barikádjának mindkét oldalán.

Mi tagadás, az évek gurulnak. Már egyre jobban érzem, hogy jó lenne egy kontroll. De ennyi packázás, ekkora felháborító botrányok után rezignáltan várok, nem tudom, mire.

Majd gondolkoznom kell, mit tegyek ez ügyben.

Azon viszont egyáltalán nem kell gondolkoznom, hogy kell-e harcolnom az egészségügy forradalmáért. Már hogy ne, amikor ez az általam gyakran álmodott száz forradalom egyik legfontosabbikja.

 

 

* * *