Múlt
héten a könyvtárban – szokás szerint ilyen témájú könyvet is keresve – kezembe
került az angol John David Barrow (1952) műve. Címe: Univerzumok könyve – a
kozmosz határainak feltárása. (Ford. Both Előd, Budapest, Akkord kiadó, 2012)
Érdekes és olvasmányos vaskos könyv, rengeteg történeti és életrajzi
adalékkal, de van egy komoly gond vele: nem tisztázza világosan az olvasó
számára, hogy miről beszél, amikor egymás után „bemutatja” a lehetséges (?)
univerzumokat. Végül is azt értjük, hogy minden „más” univerzum az általános
relativitáselmélet egyenleteinek egy-egy lehetséges megoldásán alapuló víziók
értelmezése, vagyis többszintű spekuláció. Közben két dolgot kellene szem előtt
tartani: mivel „törvényről” van szó, félő, hogy a leírás valamiképpen ránk, a
mi világunkra is vonatkozhat, másrészt azt, hogy ha mi valami oknál fogva még
sem lennénk „ilyenek”, attól a leírás könnyen lehet, hogy igaz egy mellettünk
lévő „másik” univerzumra. Az egyikkel sem lenne gond, ha nem felejtjük, hogy
merészen spekulálunk, még ha egy egzakt tudomány labirintusában is.
Pikáns,
valójában igen aggályos körülmény, hogy az összes spekuláció alapját nem hogy
homály, kemény titok övezi. Semmit nem tudunk meg azokról a bizonyos
egyenletekről, illetve azokról a módszertani kérdésekről, amelyek joggal
felmerülnek. Ez valóban különös, hogy Einstein munkásságát két ilyen szélsőség
jellemzi: az egyik véglet a világ bizonyos legismertebb képlete (E=c2.m), a
másik véglet ezek a bizonyos „titkos” egyenletek. Zárójelben egy megjegyzés
erről a híres képletről: ez ebben a formában meglehetősen félrevezető (bár,
igaz, atombomba megalkotására inspiráló). Egy képlet esetében ugyanis
szerepelnek változók és állandók, és igen fontos tisztában lenni ezzel.
A
legegyszerűbb, kellően közismert és használt képlet: s=t.v (a megtett út
egyenlő az idő és a sebesség szorzatával). Itt három változó van és nincs
állandó. Vajon miért nincs? Mert a gyakorlati számításoknál mi magunk figyelünk
a megfelelő mértékegységek alkalmazására. Vagyis, ha figyelünk, és olyan
mértékegységeket (mértékrendszert) alkalmazunk, ahol – jogosan elvárható
helyzet az, hogy a fénysebesség értéke egy legyen (egy a négyzeten egy), a „híres”
képlet így festene:
E=m
Ami az igazság, gyanítom.
Érdekes és olvasmányos könyv, de hatásmechanizmusa eléggé közel áll az
ezoterikus művek hatásmechanizmusához. Talán csak olyan kritikus szellemű
olvasónak javasolható, aki igen otthonos a modern fizikában, vagy ilyen ambíciók
dolgoznak benne.
*
* *
