Csendes
csoda – szörnyű most nekem ezt a szót kimondani: – volt Tarján Tamás.
Egy új barát. Két évvel fiatalabb nálam. Éppen alkalmas időpontot kerestünk
egy jó, kiadós eszmecseréhez („apeváról, erről-arról”, ahogy írta Tamás), ami jó
beszélgetések hosszú sorát ígérte. A jó baráti beszélgetés pedig, ahogy
Epikurosz is tanította, a legfőbb földi jó.
Bizonyos gondok kötötték le éppen (ez már az én titkom marad, több is)…
„…Aztán én utazom el. De előbb-utóbb valahogy összehozzuk!” – írta Tamás, és
bizonyára nem sejtette, mit ír… Hát most már csak egy mód maradt összehozni a
beszélgetést, ha egyáltalán volna mód erre. Talán abban a bizonyos Titkos
szobában…
Tamást sok éve ismertem, mint aki nagy érdeklődéssel és még nagyobb
élvezettel hallgatta előadását az Ünnepi könyvhét elmaradhatatlan
sajtótájékoztatóján. Feladata volt bemutatni a cirka 300 könyvújdonságot,
vagyis, mondhatni, mission inpossible… Ilyenkor az a gyakorlat, hogy a kiadók
az ünnepi könyvhét csütörtöki megnyitóját 6-7 nappal megelőzően beküldenek két
példányt a szervező MKKE-nek. Ezek egyikét kapja a mindenkori recenzens, hogy
felkészülhessen a keddi sajtótájékoztatóra. Bizonyára akad olyan rendes kiadó,
amely jóval korábban küldi be kiadványait, de még többen az utolsó utáni
percekben, napokban. Akárhogy is legyen, napi 10-12 óra folyamatos olvasással
számolva, 10-15 perc, ha jut egy könyvre – elolvasásához, értékeléséhez,
valaminek a lejegyzéséhez. És a dolog másik vége: maga az előadás. a maga 60
percével. Így 12 másodperc jutna egy-egy műre, ha nem kellene számolni az
előadás bevezető és záró részével, ahol bizonyos általánosító, összefoglaló
gondolatoknak kell a hely.
Méltán vagyunk büszkék az Ünnepi könyvhét 88 éves hagyományára, amely,
mondhatjuk talán kissé nagyvonalúan, világunikum. De ez a fajta nem kis
mértékben valóban kritikai bemutatása a 300 kötetnyi termésnek elképesztő
szellemi teljesítmény. És ezt Tamás hosszú évek óta élvezetesen, elegánsan,
szellemesen csinálta. Olyan feltáró volt elemzése, mint egy röntgenfelvétel. A
magyar irodalomról és nem kis mértékben az egész magyar irodalmi világról készült
röntgenfelvétel. De még ennél is több volt, hiszen tucatjával előjöttek
személyes emlékek és élmények, amelyek irodalmi nagyjaink nagyságát, néha annak
másik, gyarlóbb oldalát is hozzátették a képhez, amely így színessé, elevenné,
vallomásszerűvé is vált. Tele spiccelve szeretettel, bölcsességgel.
Engem mindig is fárasztott és elkedvetlenített az évezredek óta csábító és divatos
bálványimádás. Nem bálványt szeretnék faragni. Igen is sejthető a tucatnyi
trükk, amely nélkülözhetetlen a feladathoz. Kézbe veszel egy kötetet, találomra
beleolvasol, egy-kettőre találsz egy említhető részletet. Az egész kötetről a
vélemény – az esetek döntő részében, a hatalmas erudíció birtokában – egy perc
alatt megszületik, szubjektíven. És ezzel a dolog kerek: van egy értelemszerűen
szubjektív, ezért bajosan vitatható vélemény, és van egy ténybeli részlet. Így
az ember végül is kellően tud koncentrálni a nagy termés fajsúlyosnak sejthető
20-30 százalékára. A feladat bizony, megszédül, de még így is egy párját
ritkító tehetség, műveltség, élettapasztalat – és valóságos lelki jóság kell.
Tarján Tamást bálványozni balgaság, tisztelni és szeretni könnyű.
A nem annyira véletlen hozta, hogy hosszú évtizedek óta volt kapcsolatom a
régi Vigadóban székelő intézményekkel: Szerzői jogok Hivatala (!), MKKE,
szerkesztőségek. Már jóval később, 1985 és 1989 között, amíg a Belkereskedelmi
Minisztériumban volt szerencsém dolgozni igen gyakran egy asztalnál ebédeltem Zentai
Péterrel (pontosabban: Zentai Péter László), akivel már ezelőtt is jó
ismeretség, mondhatnám baráti kapcsolat kötött. Már igen homályos emlékeimben rémlettek
az Ünnepi könyvhetekhez kapcsolódó korabeli sajtótájékoztatók, persze más
előadóval, akinek nevére sajnos nem emlékszem. Amikor megemlítettem ezt
Tamásnak, határozottan kijelentette, hogy ilyen sajtótájékoztatók soha nem
voltak a Vígadóban. A mostani helyszín (tavalyig a PIM, az idén az Arany 10
Művelődési ház) előtt ezeket a Fészekben tartották, ő már ott kezdte. Erre én
nem emlékeztem. Abban maradtunk, hogy ezt is tisztázzuk.
De ami miatt különösen hálás vagyok Tamásnak, az a figyelem, amely
felébresztett benne az apeva. Ezt a fogalmat ismerni egy átlagosan művelt
embernek ma még nem kötelező. A fogalom egy új költői formát jelöl, amelyet én
mindegy mellékesen, talán dacból alkottam meg a Most, valamikor című kötetemben
(amely ugyancsak szerepelt a 2016 évi Ünnepi könyvhét programjában). Később,
vagyis 2016 végén hírtelenül elszántam, hogy teszek valamit az apeva
népszerűsítéséért, így meghirdettem egy irodalmi pályázatot, aminek
eredményeképpen egy valóban nagyszerű ki antológia született – a 2017 évi
Ünnepi könyvhétre.
Mi tagadás, igen nagy, a szokásosnál is nagyobb izgalommal ültem be a
sajtótájékoztatóra. Nőtt is a nagy izgalmam, mert csak nem került szóba az
Apeva 2017 kötet… mire már az előadás vége felé mondja Tamás: „És van ez az
érdekes új műfaj…” Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek: amikor átlagban
5-10 másodperc (fél-egy mondat) jut átlagban egy műre, Tamás majdnem 5 percet
szánt az apeva ismertetésére. Pontosan és részletesen elmondta, hogy az apeva
olyan versforma, amely öt sorból áll, úgy hogy az első sor egy, a második kettő
szótagot tartalmaz és így tovább, vagyis összesen 15 szótagból áll. Fel is
olvasta az egyik ilyen verset, hozzáfűzött néhány töprengő gondolatot, ami
nekem többet ért mint egyszerű dicséretnél. Hiszen magam is érzem: az apeva egy
különleges műfaj. Bizonyos értelemben rendkívül könnyű. Mondhatni bárki percek
alatt összerakhat egy ilyen kis verset. És ez nem kis veszély. Ugyanakkor
páratlanul izgalmas lehetőség költői gyöngyszemek alkotására. Ez a töprengő,
óvatos bíztatás marad számomra örökül. Csodálatos dolog lett volna közösen
eltöprengetni apeva, költészet, irodalom, élet dolgain…
Az előadás után Tamást „megtámadták” az újságírók, vele nem tudtam ott
helyben szót váltani. De jött hozzám a sajtótájékoztatót (és a MKKE-t) elnöklő
Kocsis András (pontosabban Kocsis András Sándor), régi (1979 óta) volt kollégám
és barátom, és mondja nevetve: „Na, hogy megdicsőültünk!”. Visszanevettem: „Hát
az értékeket meg kell becsülni…” Csak tudná Andris, és tudná mindenki, mennyire
komolyan gondoltam…
Csak tudná Tamás.
Felkavaró találkozás, és még felkavaróbb… de mi?
Búcsúzás?
Erre nincs jó szó.
Talán majd egyszer kipattan most gyászoló agyamból egy apeva, hogy
befejezhessem ezt az emlékezést…
*
* *
