Reggel azzal a világos tudattal
ébredtem fel, hogy a mai nap az oszlop ünnepe lehetne, kellene lennie saját
naptáromban. Be is írtam
Mi az oszlop, és az ő dicsérete
Az oszlop az emberi építészet egyik
legegyszerűbb, mégis legmélyebb jelentőségű eleme. Két pont között hidat képez
a gravitáció és az emberi akarat között: felfelé tör, de közben szilárdan őrzi
a földdel való kapcsolatát. Enciklopédikus meghatározás szerint az oszlop
teherhordó, többnyire függőleges építészeti elem, amely a fölötte lévő
szerkezet – gerendák, ívek, tetők – súlyát továbbítja az alapzatra. Anyaga
lehet kő, fa, fém vagy beton, formája kör, négyszög, csavart spirál vagy akár
teljesen absztrakt. De az oszlop sohasem puszta mérnöki megoldás: szimbolikus
jelenlét, amelyet az emberi kultúrák évezredeken át díszítettek, alakítottak és
értelmeztek.
Történeti gyökerek
Az ókori világ oszlopai az építészet
nyelvének alapbetűi. Az egyiptomi lótuszfejes kőoszlopok a növényi élet
megújulását hirdették. A görög dór, ión és korinthoszi rend a harmónia, az
arányosság és a mérték ideálját testesítette meg, s ezek a formák a reneszánsztól
a modern középületekig újra és újra visszatérnek. Róma hatalmas kompozit
oszlopai a birodalmi nagyság emblémái lettek. Keleten a kínai pagodák és a
japán torii-kapuk oszlopai a szellemi és az anyagi világ átjárását jelképezik.
Az oszlop univerzális: a prekolumbián kultúrák kőpillérei éppúgy a kozmikus
rendet hirdetik, mint a gótikus katedrálisok karcsú, csillagba futó
oszloperdői.
Anyag és arány
Az oszlop lényege az arányokban
rejlik. A magasság és vastagság viszonya határozza meg, hogy erőt vagy
könnyedséget sugároz. A kőből faragott dór oszlop robusztus, az ión kecsesen
nőies, a korinthoszi díszítettsége pedig a bőség kifejezése. A vas és acél
megjelenése új korszakot nyitott: a felhőkarcolók acélvázas oszlopai már
nemcsak terhet hordoznak, hanem a modernitás eszméjét is. A beton és az üveg
révén az oszlop immár lebegő illúzió is lehet, ahogy Mies van der Rohe
pavilonjainak karcsú pillérei mutatják.
Szimbólum és metafora
A filozófia számára az oszlop a
tartás, a kitartás és a közvetítés képe. Platón ideáinak világa és a földi lét
között is oszlopként feszül a lélek, amely összeköti a fentet és a lentet. A
bibliai oszlopszimbólumok – Mózes felhő- és tűzoszlopa, vagy a templom két
oszlopa, Jakin és Boáz – a transzcendencia útjelzői. A társadalom „oszlopai”
kifejezés ma is olyan embereket jelöl, akikre közösségek támaszkodnak. Az
oszlop tehát nem csupán építészeti forma, hanem az emberi közösség és erkölcs
metaforája.
Dicséret
Dicsérni az oszlopot annyi, mint
dicsérni az állandóság és változás paradoxonát. Az oszlop mozdulatlan, mégis az
ég felé mutat, mintha mozdulni készülne. Fentről terhet kap, lentről erőt
merít. Olyan, mint az emberi lét maga: köztes állapot a föld és az ég, a
múlandóság és az örökkévalóság között. Amikor egy oszlopot szemlélünk, saját
gerincünkre is gondolhatunk, amely testünk oszlopa, s amelynek ereje nélkül sem
mozdulat, sem gondolat nem lehetséges.
Kortárs visszhang
A modern építészet gyakran játszik az
oszlop hiányával: lebegő tetők, üvegfalak, láthatatlan tartószerkezetek rejtik
el a pilléreket. De a hiány is emlékeztet a jelenlétre. A városokban megmaradt
antik oszloptöredékek – romok, kolonnádok – egyszerre jelzik a pusztulást és az
időtlen szépséget. Az oszlop akkor is beszél, ha csak árnyéka maradt.
Az oszlop dicsérete nem pusztán
esztétikai. Az oszlop az emberi lét vertikalitásának tanúja: annak, hogy
képesek vagyunk a földből felegyenesedni, súlyt hordozni, és közben az ég felé
tekinteni. Az oszlop a rend, az arány és a kitartás örök jelképe – kőben,
fában, acélban vagy a gondolatban.
Az ember mint oszlop – a láthatatlan
tartók dicsérete
Vannak emberek, akiknek az élete és
jelleme mintha az építészet nyelvén íródott volna: ők a család, a közösség, sőt
a társadalom oszlopai. Nem pusztán jelen vannak – ők azok, akikre mások
támaszkodhatnak, akik a terheket csendben hordozzák, és akiket gyakran csak
akkor veszünk észre, amikor már hiányoznak. A világ stabilitása sokszor nem a
hivalkodó tetteken, hanem az ilyen „emberi oszlopok” kitartásán múlik.
A család csendes pillérei
A legtöbb ember először a családjában
találkozik e szereppel. Lehet ez egy nagyszülő, aki szelíd türelemmel őrzi az
emlékeket; egy szülő, aki fáradhatatlan munkával teremti meg a mindennapi
biztonságot; vagy egy testvér, aki mindig meghallgat. Ők azok, akik nem
feltétlenül a leglátványosabb pillanatokban bizonyítanak, hanem a hétköznapok
ritmusában: elviszik az unokát az orvoshoz, gondoskodnak a beteg
hozzátartozóról, vagy egyszerűen csak mindig elérhetőek, amikor a család élete
megbillen.
Közösségi tartóerő
A tágabb közösségben – legyen az
falu, lakóközösség, egyesület vagy munkahely – ugyanez a dinamika ismétlődik. A
közösségi oszlopok sokszor nem választott vezetők, hanem természetes
tekintélyek. Ők azok, akik összetartják a társaságot, akik ismerik a történeteket
és a szabályokat, és akik csendben közvetítenek, ha konfliktus támad. Nélkülük
a társas szövet meglazulna: ők a láthatatlan erő, amely megakadályozza, hogy a
mindennapi együttműködés széthulljon.
A társadalom rejtett gerince
Társadalmi szinten az „oszlop”
kifejezés gyakran azoknak a nőknek és férfiaknak a neve, akik hivatásukban vagy
közéleti szerepükben a közjó szolgálatát tekintik elsődlegesnek. Tanárok,
orvosok, ápolók, szociális munkások, önkéntesek – sokszor alulfizetett, kevéssé
megbecsült emberek, akik nélkül mégis elképzelhetetlen a mindennapi rend. Ők a
közszolgálat csendes hősei, akik ritkán kerülnek címlapra, de akiknek kitartása
nélkül sem kórház, sem iskola, sem város nem működhetne.
Erő és rugalmasság
Az „emberi oszlop” nem merev kőből
faragott. Éppen ellenkezőleg: belső rugalmassága adja erejét. Az ilyen ember
képes elviselni a nyomást, de tud hajlani, ha a körülmények megkívánják. Nem
azért tart, mert soha nem inog meg, hanem mert megtanulta, miként állja ki a
viharokat. Ez a rugalmasság gyakran empátiából fakad: abból a képességből, hogy
megérti mások félelmét, haragját, örömét, és saját erejét a közösség
szolgálatába állítja.
Láthatatlanság és hála
Érdekes paradoxon, hogy ezek az
oszlopemberek sokszor a legkevésbé láthatóak. Munkájuk természetéből fakadóan
akkor érzékeljük jelentőségüket, amikor már hiányoznak: amikor egy nagyszülő
halálával széthullik a családi ünnepek rendje, vagy amikor egy tanár nyugdíjba
vonulásával egy egész iskolaközösség veszít el iránytűt. E felismerés késztet
arra, hogy időben fejezzük ki hálánkat, mert a legnagyobb erők gyakran némák.
Filozófiai távlat
Az ember mint oszlop gondolata
túlmutat a mindennapokon. Az emberi történelemben a civilizáció folytonosságát
mindig is azok biztosították, akik kitartottak az értékek mellett, amikor az
idők zavarosak voltak. A bölcsesség, az erkölcsi tartás és a közösség iránti
hűség olyan vertikális tengely, amely a múlandó korokon átível. Ahogy az
építészeti oszlop a földet az éggel köti össze, úgy köti össze ezeknek az
embereknek a léte a múlt tapasztalatait a jövő lehetőségeivel.
Az emberi oszlopok nem keresik a
dicsőséget, mégis nélkülük minden összedőlne. Ők a mindennapok gerincei, a
csendes tartók, akik megmutatják, hogy az igazi erő nem a harsány diadalban,
hanem a kitartó jelenlétben rejlik. Ha meg akarjuk érteni, mi tartja fenn a
családokat, a közösségeket, s végső soron a civilizációt, nem kell mást
tennünk, mint körülnézni: az oszlopemberek ott állnak köztünk, némán, de
rendíthetetlenül.
