Újjászületni a fájdalom tűzében

Fájdalom nélkül élni?
Lehetséges fájdalom nélkül élni? Ha lehetséges, hogyan lehet fájdalom nélkül élni?
A fájdalom nem a gyengeség jele. A fájdalom az érzelem erejének jele.
Fáj, hogy elveszítettem olyanokat, akiket szeretek. Fáj, hogy egyszer el fogok veszíteni másokat, akiket szeretek. Fáj, hogy egyszer én elmegyek, és ezzel fájdalmat okozok olyanoknak, akiket szeretek. Fáj, hogy megszeretek olyanokat, akikkel nem tudok úgy élni, mint azokkal, akiket szeretünk.
Fáj minden ember fájdalma is, a világ pedig tele van fájdalommal.
Hogyan lehet együtt élni ezzel az irdatlan fájdalommal? Hárítani? Nem venni tudomást róla? Immúnissá, érzéketlenné válni vele szemben? Testi-lelki-szellemi kábulatba menekülni? A világból menekülni?
Nem! A fájdalmat vállalni kell! Be kell engedni a lelkünkbe, szívünkbe! Nem szabad korlátozni, elfojtani, elnyomni, eltitkolni! Szabadjára kell engedni, át kell adnunk magunkat neki: tegye meg a maga pusztítását. Mi több, táplálni kell, buzdítani kell, keverni, felverni, örült táncba perdülni vele, sírni!
Katarzissá, megtisztulássá kell fokozni, hogy újjászülethessünk ebben a katarzisban, a fájdalom tűzében, mint egy főnixmadár.
Ezt viszont csak úgy vagyunk képesek végigvinni testi-lelki pusztulás nélkül, anélkül, hogy belerokkannánk, ha egész életünkben a fájdalmat örömmel és élvezettel ellensúlyozzuk. Az öröm és az élvezet mindennapjaink kísérője kell legyen. Az öröm és az élvezet folytonos keresése ne kötelességünk, hanem jellemünk része legyen.
A fájdalom magától jön. Az öröm és az élvezet néha igen, néha nem. A mi felelősségünk, hogy mindig velünk legyen.


A boldogság
Az élvezetek

[P]

Februári bejegyzésem 1980-ban

A szocializmus problémája eszmélésem óta foglalkoztatott. Bulgáriában, ahol a török uralom csak 1878-ban szűnt meg, áthatolhatatlan sötétség nyelte el a múltat, de ameddig vissza lehetett látni, családomban a progresszió iránti elkötelezettség végig, generációk sora óta jelen volt. Néhányan tevőlegesen is részt vettek a társadalmi harcokban, bőven kijutott nekik az üldözésből, egészen mártíromságig, de legfőbb jellemző a szellemi befogadás volt: az új gondolatok, eszmék iránti igény és fogékonyság, a fontos, forrásértékű művek olvasása, és viták, viták, viták. Jóízű, őszinte, termékeny viták, nyílt szembenézés az eltérő véleményekkel, az alternatív gondolatokkal, szembenézés a valósággal, szembenézés a saját korábbi tévedésekkel.
Már általános iskolásként nagy élvezettel és lelkesedéssel olvastam Engelst. A természet dialektikája, az Anti-Duhring, A szocializmus… számomra érthetőek és meggyőzőek voltak. Diákkoromban és később ezerszer találkoztam azzal a vélekedéssel, hogy Engels a népszerűsítés szándékával túlságosan egyszerűsíti a „marxizmus”-t. És ezerszer találkoztam a különféle vitákban egy furcsa, kissé pökhendi, megfellebbezhetetlen végkövetkeztetéssel: „Maga nem érti Marx lényegét!” Akkor is, ha valaki ezt, akkor is, ha fordítottját mondta. Elméleti matematikában edzett gondolkodásom számára ez több mint gyanús volt. De mivel, a szigorú logika és absztrakció mellett, bennem feszült a progresszió családi hagyománya, és nem utolsó sorban a művészetek és az irodalom iránt elkötelezett ember nyitott szemével, fokozott érzékenységével jártam-keltem az életben, egy kínzó ortodoxia vonzásába kerültem. Éreztem, hogy az élet sorsproblémákat vet fel, amelyekre se a hivatalos, se az ezoterikus marxizmus, és sajnos, a nosztalgiás engelsi marxizmus sem kínál válaszokat. Az antikommunizmus viszont számomra nem volt elfogadható. Ebben a dermesztő eszmei űrben mestert nem, de egy nagyszerű partnert találtam. Tőkei Ferenc elvállalta Kommunizmus és szocializmus című doktori disszertációm vezetését.

1980

[B]

Mitől lenne az igazságszolgáltatás a kiválóság oázisa?

Minden nap akadnak hírek, amelyek felkavarnak, felháborítanak, megdöbbentenek. Sokszor elgondolkozom: vajon, mekkora lehet a hírszerkesztő része ebben? Mi tagadás, manapság a hírszerkesztés, az újságírás minősége csapnivaló. Vannak esetek, amikor elképesztő ostobaságok, logikátlanságok is átjönnek, olyan ostobaságok és logikátlanságok, amelyek nem lehetnek a valóság része, csak a csapnivaló hírszerkesztés selejtje. Rosszabb, amikor nem lehet eldönteni: a hírszerkesztő vagy a valóság hibádzik…
Újra kellett ilyen gondolatokon töprengeni, amikor ma hallgattam a híradást az állam pervesztéséről a Postabank könyvvizsgálójával szemben. A 10 évig húzódó per utolsó stációja a Legfelső Bíróság lett, ahol elbukott a jogerős ítélet felülvizsgálata. Az ügy lényege: a könyvvizsgáló mentesül kártérítési kötelezettsége alól (ez önmagában több milliárdos kár a köz számára), tetejében az egész bírósági eljárás milliárdos költsége is az államot, vagyis a közt sújtja.
A történet kulcsmondata az a kajánul hangzó megjegyzés, miszerint az állam pervesztését egy szakértő vélemény késedelmes benyújtása okozta. Vajon mekkora lehetett ez a késedelem, hogy azt a 10 évig töprengő igazságszolgáltatás nem bírta elviselni? Vajon a köz szolgálatában álló igazságszolgáltatás nem volt képes odahatni, hogy az állam igyekezzen a vélemény beadásával, hanem inkább megfricskázta, felsőbbségesen átsikolva az anyagi konzekvenciák fölött?
Nem, nem csak a hírszerkesztés minősége csapnivaló. Egy szétzilált társadalomban mitől lenne az igazságszolgáltatás a kiválóság oázisa? El lehet várni, hogy úgy viselkedjünk, mintha ez így lenne. Egy hamissággal több vagy kevesebb, számít ez?


Az alkotmány
Az alkotmánybíróság
A demokratikus jogállam

Az öreg ember és a bölcsek tanácsa

Jobb sorsra érdemes köztársaságunk elnöke 2009 januárjában életre hívta a maga Bölcsek Tanácsá-ját. A négy kiválasztott bölcs pontosan egy évvel később letette az asztalra munkájának eredményét, Szárny és teher címmel.
Mi tagadás, jobb sorsra érdemes köztársaságunk akkora bajban van, hogy bárkitől bármilyen segítséget el lehetne fogadni.
Mégis, ez a történet elgondolkoztat: segít-e, avagy éppen árt, ha kétes formában kétes beszéd gyarapítja a hangzavart?
A legkevésbé a bölcsek által a 24 óráig tartó langyos médiafigyelem alkalmával elhangzott, szerénységtől át nem itatott megnyilatkozásaira gondolok. (Itt legfeljebb a hazánkban jószerivel ismeretlen Eva Joly otromba figyelmeztetését említeném meg, amely szerint „ha nem változik a rendszer, akkor Magyarország Bulgária vagy Dél-Olaszország sorsára juthat, ahol a maffia az úr”. Talán szerencsésebb lett volna, ha a bölcs asszony azzal a veszedelemmel próbál felrázni minket, amelyet valamelyest ismer: a nem éppen kispályás francia korrupcióval.)
Az igazi gond szememben a bölcsesség lejáratása. A problémát érdemes komolyabb elemzés alá vonni, de aligha tudja jobban érzékeltetni egyik kedvenc mesém.
Szívesen elmondom.

Az öregember és a császár

Idegenek megtámadják az országot. Sokan vannak, jól felfegyverezve, és már a főváros alatt vannak. A császár és az udvar a megadáson gondolkozik.
Ekkor egy ismeretlen öregember bekopog a császári palota kapuján. Az őrök nem akarják beengedni. A császár meghallja a hangos vitát, és kérdi, mi történik. Aztán megparancsolja, hogy vezessék eléje az öregembert. Igaz-e, császár, amit beszélnek az emberek, hogy meg kell adnunk magunkat? – kérdi. Igaz, válaszolja a császár. Kevés katonánk van és még kevesebb nyílunk, az ellenség pedig olyan népes, mint a csillagok az égen, és minden katonának száz nyila van. Adjál nekem, mondja az öreg, 300 katonát, 30 bárkát és 30 bála szénát, és én három napon belül 3 millió nyilat hozok neked. Jó, de ha nem hozol, fejedet veszem! – mondja a császár.
Az udvaroncok pedig gúnyolják az öreget: Szalmából csinál majd nyilat.
A császár türelmetlenül vár, kémeket is küld az öreg után. Beszámolnak neki a kémek: az öreg és a katonák letelepedtek a folyó partján, nem messze az ellenségtől, de pihennek, esznek, isznak és nem csinálnak semmit. Másnap ugyanez. A császár kíséretével kivonul az öreghez és kérdőre vonja, ő meg mondja: Harmadnapra ígértem a nyilakat, gyere holnap reggel.
Aznap éjjel sűrű köd ereszkedik le a folyóra. Ekkor az öreg megparancsolja a katonáknak, hogy a szalmából tetőt húzzanak a bárkák fölé, aztán beszállnak és csendesen megközelítik az ellenséges tábort. Adott jelre pedig éktelen lármát kezdenek csapni. Az ellenséges katonák a ködben nem látnak semmit, nagy ijedtségükben lövik nyilaikat a szörnyű zaj irányában. A levegő megtelik nyilakkal, amelyek befúródnak a szalmatetőkbe. Amikor a nyíleső alább kezd hagyni, az öreg újabb jelt ad, és a bárkák visszafordulnak táboruk felé.
Mire a császár kiér hozzájuk, a katonák már sok millió nyilat szedtek ki a szalmatetőkből. A császár megrendül, és elismeréssel szól az öreghez: Eszed legyőzte a veszedelmet, megmentetted a hazát!
Egy kis idő után még azt kérdezi a császár: De mondd csak meg, honnan tudtad, hogy harmadnapra köd ereszkedik le a folyóra? Az öreg azt válaszolja: ha igazán szeretjük hazánkat, legelőször meg kell tanulnunk a természet nyelvét.
Erre egy udvari tudós kilép a többiek közül, és önérzetesen szól: Én is tudtam, hogy köd lesz!
Az öreg csóválja a fejét, és csöndesen megkérdezi: Mi hasznát vettük tudományodnak?

Bölcsek Tanácsa
Változó Világ Mozgalom
Meséim misztériuma

A párhuzamosak találkozása

A matematikai költészet szerint a párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak.
Szándékom szerint ez a naplóm egy fajta egyenes (beszéd) lesz, amely párhuzamosan akar futni egy másik egyenessel, a híres-nevezetes Változó Világgal (ugyancsak egyenes beszéd, egyenes fejlődés). Ugyanakkor ez a két párhuzamos egyenes naponta találkozna. És ez lenne a lényeg.
Valóban, annak, hogy a szép panorámájú feladathegyeimet járva egy naplóírást is vállalok, döntő oka az, hogy jó ideje hiányolok a Változó Világban két fontos elemet: a reagálás a napi hírekre, és a személyes, ha tetszik szubjektív hang.
Nem azt akarom mondani, hogy ez a blog a Változó Világ álcázott függeléke lesz. Bízom benne, hogy a műfaj újra és újra elcsábít a szellemi improvizációk felé.
Ezzel együtt igenis számítani kell a napi találkozásokra a Változó Világgal, azzal a világ, amelyet érdemes ismerni.

Tehát: Változó Világ!

Januári bejegyzésem 1980-ban

Mivel kezdje az ember az évet, ha nem tervekkel, elhatározásokkal? Netán a régebbi tervekkel való elszámolással… Mi tagadás, az új tervek dolgában jobban álltam, mint a régiek teljesítésével. De nyugtatgattam magamat, semmi nem megy veszendőbe, egyetlen tervemről nem feledkezem meg, az élet pedig szép és hosszú. Nagy örömemet leltem gyarapodó archívumom gondozásában és fejlesztésében is. 8 megkezdett regény, 2 színdarabvázlat, 12 tudományos és megannyi publicisztikai írás – ezek voltak a fontosabb, világos koncepcióval és megkezdett művek, amelyeket számon tartottam. Igaz, néhány gyermekkori tervet ejtettem, ezen kívül belenyugodtam a költői kísérletezések feladásába.
Tervezésem mindig is túlterjeszkedett az irodalmi témákon. Foglalkoztatott például a nyelvtudásom gyarapítása. Szerencsés voltam, hiszen a várnai líceumban – hála kitűnő, zömében francia tanáraimnak – igen jól el tudtam sajátítani a francia nyelvet, Pesten – hála szerelmemnek – a magyart. Szerelmem feleséggé teljesedett. Pest második szülővárosommá, a magyarból írói-szerkesztői munkám eszköze lett. A Budapesti Útmutató és Címtár évkönyv feltámasztásával és évtizedes gondozásával a legpestibb pestinek kezdtem érezni magamat. Több száz magyar szerző, újságíró írásainak szerkesztése sajátos honfoglalást hajtott végre agyamban. Diákkoromban vettem fejembe, hogy megtanulom a szomszédok nyelveit. Ez a török, görög, szerb és román nyelvet jelentette. Nem látszott nehéz feladatnak. Csak a görögtől tartottam kissé, de méltányos kárpótlásnak éreztem annak kulturális súlyát. 1980-ban viszont már világos lett: a bolgár, francia és magyar nyelven kívül, csak az angol és az orosz nyelv elsajátítására telik. De a nyelvtudás számomra azóta is kultusz.
Szellemi érdeklődésemben, tervezgetéseimben a társadalomfilozófia és a politika mindig fontos helyet foglaltak el, de 1980-ban ezek már komoly és izgalmas kalandokra csábítottak. Ilyennek tűnt például Blagoev egyik alapművének aktualizálása: „Mi a szocializmus, és van-e talaja Bulgáriában?”…

1980

[B]

Legyen a neved...

Uff! Megvan a cím: Csetlő-napló!
Tetszik?
Szerintem, ha valami - bármi - születik, a létrehozó/alkotó/teremtő egyik legelső és legfontosabb teendője a névadás.
A névadás pedig művészet. Erről 1990 körül írtam egy módszertani segédletnek szánt tanulmányt. Sajnos, akkori tanácsadó cégem nem sokat tett az anyag hasznosítása érdekében. Talán majd egyszer...
Még annyit: olyan címet igyekeztem találni, amely nem csak megfelelő, hanem amelyből nincs túl sok az interneten. Tudjuk, hogy ez nem könnyű. Hát jó érzés, hogy ez a szópár nem volt fellelhető a hálón.


Kellene egy jó cím? Kreatív szolgáltatások

[K]