Szerep és intimitás

A szerepeknek mostanában nincs jó sajtójuk.

Azért kell hozzátenni, hogy mostanában, mert nem régóta közkeletű ez a fogalom az antropográfiában. Szerepet játszunk amióta a vízből kimerészkedtünk a szárazföldre, de a csodás 20. századig ezt ugyanúgy nem tudtuk, mint ahogy Jourdain úr nem volt tisztában, hogy ő bizony prózában beszél.

De hát mi a gond, mi lett a gond a szerepekkel? Öröktől fogva játszunk, de most – hirtelenül – beszélni kezdtünk erről, mi több, tépelődni miatta, lázadni ellene.

A szerepekkel, azt minden színész tudja, két gond lehet. Az egyik: ha túljátsszák. A másik, ha bármilyen okból is terhessé válik a szerep játszása.

A problémák egy része inkább a szerepet játszót, másik része inkább a többieket bántja, akik – hol szórakozva, hol szenvedve – nézik a játékot. Igaz, az sem mindegy, hogy kényelmesen, a nézőtérből nézzük az előadást, avagy társai vagyunk a színpadon a kínlódó játékosnak.

Amúgy már Petronius – Néró korában – mondta azt, hogy „Az egész világ színházasdit játszik.” Tudja ma ezt inkább Shakespeare szavaival minden valamennyire olvasott ember:

„Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és nő...”

Jöttünk, felvettük szerepünket, játszottunk… Aztán lelépünk…

Jöttek velünk szembe, minket keresve a szerepek.

A harmónia soha nem volt teljes. Nem mindenkire jutott kedvére való szerep. Nem minden fiú lett herceg, nem minden leány lett herceglány. Mégsem  volt mindig nehéz belenyugodni, belebújni, csodaszépet produkálni… De szabadnak születni, és a szolga vagy rabszolga szerepére váltani? Ügyes-szorgos parasztnak felnőni, és egy háborúban a nyomorék szerepére váltani?

Volt ideje az embernek megtanulni a lázadás mesterségét. Jóra vezetett ez a lázadás. Ma világunk más. Még nem nem az, amiről álmodni szoktunk, de bámulatos haladást értünk el.

Bámulatos a haladásunk, de nem egyenes vonalú, nem egyszerű módon alakul. Sokszor saját lábunkba botlunk. Sokszor saját lendületünk vész egy ostoba csapdába. Sokszor egy beteljesült álomról kiderül: rémálom.

Lázadás közben eljött a szerepeink elleni lázadás ideje. Ám a szabadulás korába beszivárgott a szabadulás mindenféle fura divatja, hóbortja, őrülete.

Sokak számára komoly frusztráció az, ami a társadalmi állapotok számára sem éppenséggel jó: a múltban alaposan – és sokféleképpen – eltorzult nemi szerepek. Fölösleges bármit is mondani ezekről: az irodalom, és különösen a modern filmművészet (ismétlem: művészet, Fellinire, Kubrickre és hasonló művészekre gondoljunk) káprázatos galériát kínál ezekből.

Csakhogy  szabadulva a rossz mintáktól, sokan túlszaladnak a szakadék szélén: az elvetendő, szenvedést okozó mintával egy mélyebb réteget, egy levethetőnek gondolt szerepet is próbálnak letépni magukról… Nem mindig eredménytelenül, bár sokszor csak a plasztikai sebész segítségével viszik „sikerre” a műveletet. Igen, ma ott tartunk, hogy nem kivitelezhetetlen egy férfi számára megtagadni, „levetni” magáról a férfi neműségét, ahogy egy nő számára a női neműségét. Azért, mert úgy érzi, hogy a ráhúzott férfi bura,„szerep” alatt nő rejtőzik.

Igaz lehet ez? Mit jelent ebben az esetben az igazság? Egy férfinak született férfi úgy érzi? ő egy nő, és játszani a férfit számára elviselhetetlen szenvedés. Az eldobná, avagy el is dobja, és … kezd nőt játszani…

Mert nő nincsen. „Senki nem születik nőnek, azzá lesz.” – árulta el, saját élményből megismerve ezt, Simone de Beauvoir. Tehát az, aki eldobja a férfi szerepét, megteszi egy másik szerep, egy hőn vágyott női szerep kedvéért. Keserves testi-lelki műtét, de ennek szabadságából ma sokan nem csak szentséget próbálnak formázni, hanem bizonyos értelemben trivializálni akarják.

Csakhogy az ember nem egy Matrjoska bábu. De mondhatjuk úgy is: a személyiségfejlesztés nem hagymahántás. (Amiről Günter Grass mesél, az is részben ezt fejezi ki.)

A szerepjátszásunk a legritkábban egy konzisztens szerep kibontakozása. Ezer apró játszmákra töredezett, amelyeket oly alaposan írt le Eric Berne népszerű könyvében. Amikor azt olvastam, hol derül, hol  szégyenkezni kellett emberi gyarlóságaink miatt, de egy egyre nyugtalanabb kérdés kezdett fogalmódni bennem. A könyv végére jutottam odáig, hogy megértsem magát a kérdésemet: áruld már el nekem, kedves Erci Berne, mitől rosszak is ezek a nehezen megkerülhető hétköznapi játszmák? Létezhet-e az élet játszmák nélkül?

Nem kis megdöbbenésemre, az utószóban Eric Berne hozzám fordult, és megválaszolta kérdésemet: azért rosszak a játszmák, mert útját állják az intimitásnak!

Nem biztos, hogy a könyvben pontosan így szólt a magyarázat, detudatosan vállalom ezt a fogalmazást, mert szerintem ez így fejez ki egy fontos igazságot. A jó emberi kapcsolat alapja egy fajta tiszta, igazi, érzékletes intimitás.

A nagy kérdés, a nagy dilemma az: összeférhet-e bármilyen szerep, vagy pláne játszma és az intimitás?

Meggyőződésem, hogy maga az élet egyfajta játék, egy sakkozás a nem-léttel, a rombolással, a pusztulással. És ehhez a játékhoz bele kell bújni a játékos szerepébe, és azt jól játszani.

De a játékos szerepe ezer szerepből és ezerszer ezer apró játszmákból áll össze. Itt is érdemes gondolni az irodalom és a művészet (no meg a tudományok) megszámlálhatatlan üzenetére. Bizarrságában is ideillő a játékválasztékunk apró remeke: Kosztolányi verse, Akarsz-e játszani?

A végső tanulságunk mégsem lehet az, hogy csak nyugodtan, csak bátran, semmivel nem törődve, játsszunk kedvünkre. „Táncolj, uram! A zene majd magától is jön!”

Nem, a zene magától nem jön bármikor, bárkihez. Ha úgy cseréled szerepeidet, mint az ingedet, félő, süket marad neked a világ.

Tudnod kell, mi neked való, tudnod kell, te minek való vagy. És jól kell csinálni. Azt, ami neked való. Ha táncolni próbálsz, ne légy röhej. Ha gyógyítani akarsz, ne betegíts meg. Ha oktatni akarsz, ne ronts meg. Ha szolgálni akarod a népedet, ne lopd meg. Ha fényt ígérsz, ne vakíts. Ha szeretni akarsz, ne árulj el!

Azt is tudnod kell, hogy szerepeket vállalni a legritkábban egy laza bevásárlás a hipermarketben. Néha értékes örökség, néha etikai imperatívusz, néha szeretteid elvárása, néha küldetés.

Terhes tanulónak lenni. Jobb kimaradni az iskolából?

Terhes munkásnak lenni? Jobb lenne lopni a napot?

Terhes férjnek lenni? Jobb lenne lelépni?

Terhes apának lenni? Akkor?

Terhes férfinak lenni? Akkor?

Terhes polgárnak lenni? Akkor?

Terhes embernek lenni? Akkor?

Tudd, és soha ne feledd, hogy érdemes és fontos embernek lenni, mindent vállalva, ami ehhez kell

* * *