Nem
vagyunk egyformák. Nagyon nem…
Erre sokan egyből azt vágják: szerencsére. Ez az esetek egy részében igaz,
de nem vagyok biztos, hogy mindig szerencse. Vegyük például az udvariasságot.
Tragédia lenne, ha mindenki udvarias lenne? Igen, lehet, hogy unalmas, netán
vicces lenne, ha mindenki egyformán, kiszámíthatóan udvarias. De attól, hogy
mindenki udvarias, miért következne, vagy miért lenne szükségszerű, hogy
mindenki egyformán udvarias legyen? Udvarias lehetne az ember egyszerűen,
szerényen, csendesen, joviálisan, diszkréten, de lehetne vidáman, bolondosan,
tréfásan, kedélyesen, derűsen, joviálisan, mókásan, gálánsan, katonásan…
Ilyenek is eszembe jutottak, amikor elgondolkoztam egy megfigyelésemen.
Igen az emberek különbözőek, de feltételeznénk, hogy ha „az emberek” körét szűkítjük,
különösen valamilyen megfigyelt viselkedéssel kapcsolatos tulajdonság szerint,
a különbségek csökkennének, csökkenne az alternatívák szóródása… Hát nem
mindig… Vagy éppen ellenkezőleg… Van alkalmam megfigyelni okos, és még okosabb
embereket, sokszor olyanokat is, akiknek erről papírjuk van. Megjegyezném, hogy
ez nem valami rendkívüli helyzet. Mindenki jár vagy jár iskolába, netán
egyetemre, dolgozik és vannak főnökei, állampolgár, és politikusokat futtat
stb., egyéb közegekről nem is beszélve…
Nos, megfigyeltem, hogy két fajta intelligencia fészkel az okos emberekben.
Az egyiket meditatív, a másikat konyhamalac intelligenciának neveztem el.
Fölöttébb könnyű beazonosítani azokat. Ehhez a legjobb, ha eladsz egy friss
új gondolatot, lett légyen az saját, vagy más valakié. A meditatív
intelligencia nem fojtja beléd a szót, figyelmesen meghallgat, esetleg egy-egy
részletre még rákérdez, a végén mélyen elmeditál a hallottakon. Utána óvatosan
megfogalmaz néhány megjegyzést, amelyek között hangsúlyosak a pozitív üzenetek
és a pozitív impulzusok: „Igen, ez érdekes…” „Igen, ez újszerű…” „Igen, ezen
érdemes jobban elgondolkozni…” És természetesen, az esettől függően jönnek a
hasznos konkrétumok: „Ez meg az valami hasonlót mondott.” „Ez a része jó, de ez
a része problémás.”
A konyhamalac intelligencia először is mindenhez ért, nagyon kevés
kivétellel. A reakció pedig gyors, igen gyors, sokszor, már az első szavad
közben veszi át az irányítást… Ha netán mégis belehallgat mondandódba,
mindenféle szörnyű érzések ülnek ki elkínzott arcára: „Ó, micsoda ostobaságokat
kell nekem hallgatnom…” Nem, a konyhamalac egyáltalán nem buta, félelmetesen
okos is lehet, de főleg félelmetesen hatékony a dolgok, az élők és haltak, az
eszmék, mindennemű civilizációs hulladék laposításában-aprításában.
*
* *
