Money

* * *

Program, amely kell

Drámai hónapokat élünk egy halálos veszedelem árnyékában, amely nem egy puszta fenyegetés, hanem napinta ezrével szedi áldozatait világszerte.

Hogyan következhetett be ez, és mi vár még ránk?

Ezer kérdésünk van, és alig van megbízható válasz.

Mindeközben már naponta megszólal valamilyen fontos ember, és közli velünk mély gondolatát: „A vírus után soha többé nem lesz ugyanolyan a világunk.” Szomorú, de ez is egy jelzés, hogy éppen fordítva. A világ ugyanolyan marad, és ez az igazi tragédia.

De mit is akarunk a világtól, ha az se az első, se a második világháború után sem változott meg?

Szégyenteljes módon megfeledkeztünk az ezekben a háborúkban elpusztult százmillió, óriási többségében ártatlan és fegyvertelen ember.

Szégyenteljes az is, ahogy totális érdektelenség fogadta a kezdeményezést, hogy legalább évente egy alkalommal, pár perc erejéig hallgassunk el, mélyüljünk el emlékezésben-számadásban.

Társadalmaink nem tanulnak. A hatalom nem hogy ösztökélné a tanulást, rövidtávú igényeinek megfelelően formázza a közvéleményt és a közerkölcsöt. A mindenféle kis és nagy hatalom játszmái egy reménytelen szubintelligens állapotban tartják a népeket.

Elég egy kérdést szegezni a hatalomnak: miért voltunk ennyire felkészületlenek erre a pandémiára?

Az elmúlt évtizedekben tucatnyi véresen komoly figyelmeztetést kaptunk.

Nem, komoly figyelmeztetésekből nem volt hiány. Ha más nem, érdemes elolvasni azt, amit a VVM 2020. január 1-én írt.

De a VVM nem csak figyelmeztet, hanem utat is mutat. Azt az utat, amelyen társadalmaink eljuthatnak egy jobb világba.

Erre a programra most sorsdöntő szükségünk lenne, mert maga a pandémia csak az első felvonása egy nagyobb drámának.

Kár lenne javasolni, hogy az elkövetkező hónapokban pótoljuk azt, amit elmulasztottunk az előző években, évtizedekben, hiszen ebből csak kapkodás és szerencsétlenkedés keletkezne. Ugyanakkor késedelem nélkül kellene elkezdeni az eddig elmulasztott fordulatot.

Itt most két frontot érdemes kiemelni.

Az egyik a nagy fordulat hatalmas erőforrásaink kezelésében. Bízva a béke megőrizhetőségében, erőforrásaink fegyverkezésre elpazarolt elképesztő szeletét a tudomány, az oktatás, az egészségügy és a kultúra területére kellene átcsatornázni, azonnal, minél bátrabb ütemben.

A másik a jó kormányzás terén véghez vihető munka, beleértve a világkormányzás kialakítását. Csodálatos eredmény lenne, ha a hatalmi szerkezetekből ki lehetne végre söpörni az alkalmatlan és veszedelmes embereket.

* * *

A pénz nem boldogít, de fertőz

A Covid19-járvány példátlan válsággá alakult, amely átrendezi, átalakítja – több területen végérvényesen - életünket. Egyre többen – és teljes joggal – felismerik, hogy a világunk soha többé nem lesz olyan, mint a válság előtt. Kár lenne ezt egy hangzatos, ám üres frázisnak venni. Sajnos a megszokott problémáink látványosan megmutatkoznak most is.

Több tucat fontos területen a válság azonnali intézkedéseket követel, miközben könnyű belátni, hogy a hirtelenük sürgőssé vált intézkedések zöme beleillene a természetes fejlődésbe.

Három különösen beszédes terület: a digitális iskola, a home office és a pénzfizetés.

Most röviden szólnék a legegyszerűbb esetről, a pénzfizetésről, amely egyben talán a leginkább elhanyagolt téma a mostani felfordulásban. Talán csak annyit szerepelt a médiában, hogy a pin beütése a boltokban igen komoly fertőzési veszély, minek okán a bankok terveznék a pin kód nélküli használat plafonjának megemelését 5 ezerről 15 ezer. Igaz, olyan kissé humoros cikkel is találkoztam, hogy az MNB „karanténban tartja” pénzkészletét.

Éppen erről lenne szó: közismert már, hogy a fejlődés hamarosan teljesen kiiktatja a készpénz használatát életünkből (ami gyakorlatilag már be is következett egynéhány skandináv országban). Ezt a folyamatot kellene most minél jobban felgyorsítani. Például érdemes lenne azonnal kötelezni minden kereskedőt és szolgáltatót kártyaelfogadó készülék alkalmazására. De még sürgősebben lehetne rendet vágni a tekintetben, hogy ahol ilyen készülék már van, a kártyaelfogadásnak ne legyen feltétele (ilyen meg olyan összegű vásárlás), ami sajnos ma sokfelé gyakorlat.

Természetesen a fő célnak azt kellene tartani, hogy minél előbb és teljes mértékben szűnjön meg a papír és fémpénz használatát.

Végül egy apró javaslat azzal kapcsolatban, hogy a pin beütése komoly fertőzési kockázat. Rendelni kellene „post-it” típusú tömböket celofánból.

* * *

Egy séta az erdőben?

Jó példa az erdő. Elmész egy kellemes erdei sétára. Nagyszerű élmény, kikapcsolódás. Gyönyörködsz a látványban, de gondolataid is megélénkülnek, felszabadulnak, kalandoznak témáról-témára.

Megtörténhet, hogy a séta után kezedbe akad egy ismertető az erdőről, vagy akár az, hogy egy barátod mesél róla érdekes dolgokat. Esetleg rájössz, hogy egy sor dolgot nem vettél észre, vagy nem éppen így emlékszel azokra. Legközelebb egy kicsit – vagy nagyon – más szemekkel teszed meg ugyanazt a sétát. És lám, valóban, több olyan részlet is feltűnik, amelyet múltkor észre sem vettél, mintha ott sem lett volna. De a felizgatott figyelmed most olyasmit is észrevesz, amelyről az ismertetés vagy a barátod sem tett említés, pedig lám, milyen különleges.

Ez is egy megnövelt valóság, de nem a mostanában divattá vált mesterségesen megnövelt valóság („AR”). Még kevésbé szilikonnal megnövelt szépség.

De mi a természete ennek a természetesen hozzáadott valóságnak? Mit látunk? Mit érzünk? Mit észlelünk? Mi késztet gondolkodásra, reakcióra? Egy objektív valóság? Az igazság? Vagy a tanulva szerzett valóságtöbblet?

Nem ritkán az erdő, ami éppen az aktuális problémánk, komolyabb dilemmát vet fel. Bevallom, én is egy ilyenből indultam ki most. Amin igen mélyen elgondolkoztam: a matematika. Vele kapcsolatban nagyon is megtetszett az erdő hasonlata. 2019 elején jelent meg A számok című kötetem (magyarul), két hónappal később Az idő hullámai címmel megjelent néhány írásom bolgárul, többek között egy új kis cikkel a Püthagorasz-féle háromszög számokról. Ebben többször is hivatkoztam arra, hogy ez nem más, mint egy kellemes, nem megerőltető kirándulás a matematika pompás erdejében, amely voltaképpen gond nélkül megközelíthető. Nem kell hivatásos, de még amatőr matematikusnak lenni, hogy egy üdítő hétvégi kirándulást tegyünk. Ott pedig valóban annyi az apró megfigyelni való! Minden borok alatt találunk valamit. Szerencsére mérgező gombáktól sem kell félni. Igazi szellemi bónusz, hogy lépten-nyomon átélhetjük a matematikai „igazságok” felfedezésének örömét (különösen, ha nem zavar, hogy ezeket az igazságokat már ezerszer felfedezték előttünk).

Rendben van, a matematika valóban olyan, mint egy igen hatalmas, igen izgalmas erdő. De mi teremti azt? A matematika-erdő megteremtésében, semmi kétség, a matematikusoknak nagy, mondhatni döntő szerepük van. Minél több matematikai művet megismerünk (vagy előadást meghallgatunk), annál nagyobb erdő vár minket. De az erdő akkor is felbukkan, és befogad, ha igen keveset olvastunk róla előzetesen. És ami a fő: ha sokat, ha keveset is olvastunk, ez az erdő nem úgy tűnik, mint egy Disneyland, amely a matematikusok művei alapján lett volna elkészítve kartonból és gipszből, hanem valóságos erdő, a maga módján, a maga törvényeivel. Még az is megeshet, hogy a valóságos erdő megcáfol egy könyvben leírt állítást. Rendben, ez csakugyan ritka eset, egy laikus aligha találkozna ilyen esettel. (Pl. Martin Mersenne is leírt egy pár olyan állítást a később róla elnevezett számokról, amelyeket később az erdő illetve annak más látogatói megcáfoltak.

De annál csattanósabban vetődik fel a nagy kérdés: mégis az lenne a helyzet, hogy a matematika egy tökéletesen valóságos erdő.

Szememben minden jel erre mutat. Ám marad egy végső nagy kérdés: hol van ez az erdő? A budai hegyekben? Netán a fejemben?

Esetleg az a repülő szőnyeg, amelyen a változó világ utazik törökülésben, és fütyörészik?

* * *

Ritirata notturna di Madrid de Boccherini.

* * *

A közhasznú munka nem büntetés

Ma (is) egy elkeserítő – elkeserítő, és felháborító – tudósításfélét olvasok szép hazánk vezető weboldalán. Nem öröm megosztani, de a tanulságok kedvéért meg kell tenni. Íme, a teljes szöveg:

Megfenyegettek, rángattak és megvertek egy gyereket 2019 novemberében egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei iskolában: a gyerekre osztálytársa és annak anyja támadt rá egy kora délutánon, tanítási óra közben, egy korábbi vita miatt, írja honlapján az Ügyészség.hu.

Miután megfenyegették a gyereket, a nő fia ütni kezdte az osztálytársat, majd amikor ő befejezte, a nő többször megütötte a fiút, és ruhájánál fogva rángatta. A verés azért ért véget, mert az iskola karbantartója közbeavatkozott.

„A vádlott cselekménye alkalmas volt arra, hogy az azt észlelő osztályközösség tagjaiban megbotránkozást és riadalmat keltsen” – írják. A nő beismerte a tettlegességet, szabadlábon van. A Szikszói Járási Ügyészség garázdaság miatt emelt vádat, és tárgyalás mellőzésével, közérdekű munka büntetésre tett indítványt.

Szörnyű, hogy az erőszak lassan mindennapi jelenség iskoláinkban. Diák diákot ver, de többnyire többen egy szerencsétlent (mi tagadás, ősidők óta előfordul). Tanár diákot ver (mi tagadás, ez sem volt soha ritkaság). Diák tanárt ver (ez viszont már egy kicsit „a vég kezdete” ízű). Tetézve azzal, hogy szülő is ver. Elveri ő a saját gyerekét is, ha kell. Elveri „a másik” gyereket is. Elveri a tanárt, ha itt tartunk

Ne legyünk szemforgatók: erőszak, tettlegesség mindig is volt. Sőt, vélhetően sokkal, de sokkal több verés volt az elmúlt évszázadokban és évezredekben, éspedig mindenhol: otthon, az iskolában, az utcán, munkahelyen fogdában.

Ma talán tized annyi erőszak van. Mégis ez a tizedannyi erőszak sokkal kirívóbb és veszélyesebb, mint régen. Azért, mert az emberiség az elmúlt évszázadokban hatalmas haladást ért el az igazi emberi civilizáció felépítésében a barbárság földjén. És most a visszaszivargó erőszak – ugyanúgy, mint a barbárság egy sor más mérge aláássa a civilizáció kiszenvedett eredményeit.

Túlzás lenne ez az aggályoskodás?

Ha valaki becsületesen és nem utolsósorban értelmesen nézi a világ dolgait, nem tartaná ezt túlzásnak, éspedig mindjárt két nyomós ok miatt: egyrészt a tendenciák figyelmeztetőek, másrészt a társadalmi bénultság, szinte tehetetlenség.

Jeleskedéssel senkit sem lehet gyanúsítani ebben a történetben, talán az iskola „karbantartója” kivétel. A szomorú, hogy minden látható és láthatatlan szereplő leszerepelt, csúful. Enyhén szólva leszerepelt az anya, de ebbe a szégyenletes körbe tartozik annak verekedő fia, bizonyára az egészre okot adó áldozat is hibázott. És mi van az osztály közösségével? Hol volt – akkor és régebben is – a tanár, az iskola? Elmehetünk-e szó nélkül az ügyészség, bulvárlap, a politikusok szerepe mellett?

De mi gondunk lehet itt az ügyészséggel? Valóban méltánytalan most ezt az ő nyakába varrni, de a probléma hihetetlenül komoly: a közhasznú munka nem büntetés!

Leírom még egyszer: a közhasznú munka nem büntetés.

A közhasznú munka jótett, jó érzés, öröm, dicsőség.

Éppen ezért előírható, elírandó kellene – mint egy orvosság – mindenki számára, aki rosszat tett, jogot sértett, de a jó útra való visszatalálás érdekében, és semmiképpen nem büntetésként.

Nem vagyok híve a szigorú, jobban mondva az idejét múlt, emberhez méltatlan büntetés politikának. Ellenkezőleg, elkötelezett híve vagyok a humánus büntetéspolitikának. Ennek részletezése nem férne bele ebbe a cikkbe, de fölösleges is, hiszen az több helyen olvasható. De nem fölösleges emlékeztetni erre.

Egy mondat erejéig a bulvárlap felelősségére is kellene kitérni: szánalmas ilyen sután átvenni az ügyészség weboldaláról a suta tájékoztatást, csak azért, hogy olcsón, utánajárás nélkül meglegyen az kis hazai szörnyűségek napi adagja. Kihalt a magyar újságírás régi kitűnő műfaja: a szocigráfiai értékű riport (a hajdani Népszabadság és a régi Nők Lapja – és sokan mások – jeleskedtek ezzel).

Végül: érdemes a politika, a politikusok, törvényhozók felelősségéről szót ejteni?

Bár van még egy lépcsőfok, nem a politikusainkkal végződik a sor. Hogy ki van még?

Hát mi! Tudjátok, így kezdődik a világ lebüszkébb (bár nem feltétlenül a legjobb) alkotmánya: Mi, a Nép…

* * *

Kell a vihar már

Mit

vets, jó

barátom?

- Szelet vetek.

Kell a vihar már!

Szimeonov Todor apevái

* * *