Vivaldi: Four Seasons/Quattro Stagioni - Janine Jansen - Internationaal ...

Az évszakok

Már jó régen arra jutottam, hogy a mi – igen szerencsés – szélességünkön nem négy, hanem hat évszakot lenne indokolt számon tartani. Ezek, az általam logikusnak érzett sorrendben: a tél, a kora és a késő tavasz, a nyár, a kora és a késő ősz.

Hónapokban megjelölve:

Tél: január, február.

Kora tavasz: március, április.

Késő tavasz: május, június.

Nyár: július, augusztus.

Kora ősz: szeptember, október.

Késő ősz: november, december.

Hát nem tökéletes?

Nem régen viszont azon gondolkoztam, hogy ez a felosztás valóban csak a mi szélességünkön tapasztalható, de itt valóban látványosan. És mi a helyzet másutt? Némi gondolkodás után úgy arra jutottam, hogy a különböző szélességi övekben különböző az évszakok száma, éspedig a következő „törvényszerűség” szerint: az egyenlítő közelében egy egyetlen örök nyár uralkodik. utána következik olyan öv, ahol már indokolt két évszakot megkülönböztetni. A harmadik, középső övben már négy évszakot látunk. Ezután jön a „miénk”, az igazi pazar mérsékelt öv a hat évszakkal. Az ötödik (prepoláris) övben megint csak négy évszakot érdemes megkülönböztetni. És az utolsó, hatodik övben, a sarkak körzetében megint csak két évszak van, a poláris tél és a poláris nyár.

Hát legyünk büszkék és boldogok hat évszakunkkal.

Nem csak a biodiverzitás jó dolog, hanem a klimatikus diverzitás is.

A változatosság, a forma- és tartalomgazdagság gyönyörködtet.

Az élet szép, és élni jó.

És folytathatnám! Mert mi tagadás, ma átlépünk a kora tavaszból a késő tavaszba. Hát nem megrészegítő?

* * *

Aida Garifullina & Dmitri Hvorostovsky - Deja Vu (Igor Krutoy)

Meghalni egy kicsit

Ma meg kellett keresnem egy nem rég elhunyt barátom fiát, akit előzőleg nem ismertem. Ilyenkor természetes, elkerülhetetlen, hogy bemutatkozom, aminek a lényegi eleme: „Édesapád barátja voltam…”

Váratlanul a mondat mellbe vágott: miért beszélek én múlt időben? A barátság nem ér véget azzal, hogy az egyik már eltávozott. Magamról beszélek múlt időben? Mint aki meghalt?

Hogy, hogy nem, eszembe jutott a távirat, amelyet a Mester és Margaritában Behemót küld az éppen a villamostól lefejezett Berlioz kijevi bácsijának:

VILLAMOS ELGÁZOLT PATRIARSIJÉN TEMETÉSEM PÉNTEKEN HÁROMKOR GYERE OKVETLENÜL BERLIOZ.

A bulgakovi humor most nem oldotta a nehéz érzést. És az sem tűnt tapintatos változatnak: „Édesapád barátja vagyok…” Végül is így élő emberekről beszélünk.

Csakis így mondhatom: „Édesapád barátja voltam.”, vagy esetleg: „Édesapáddal barátok voltunk.”, de mindenképpen egy kicsit vállalnom kell a halálból.

Minden barátunk halálával egy kicsit mi is meghalunk.

* * *

Benjamin Clementine - Condolence

Az abszolút, igen

Sokáig ifjonti lázban égtem, az abszolútot kerestem, mindenben. Az életben, a művészetben, az igazságban. Ösztönösen, tudatosan, megszállottan. Néha eszelősen.

Pontosan emlékszem a napra, a percre, a helyszínre, amikor valami elpattant bennem. Ez egyben egy nagy mű tervének a megszületése volt. Ködös szélekkel, és egy élesen vésett címmel: Az abszolút, de…

Ekkor már 43 éves voltam… Életem felénél (mint Dante, azon a sorsfordító napon)? Ki tudja. Mindenesetre egy hosszú út – úgy érzem most – elején.

Ehhez a műhez sokkilónyi jegyzet született, de a mű sehol. Sebaj, annál fontosabb tervek, kalandfélék, újabb jegyzetek, egynéhány egyéb mű jelzi utamat.

És lám, ma megvilágosodtam: ha az abszolútot megragadni mégsem hiú ábránd, nem a „de” mégoly becsületesnek és dialektikusnak remélt kompromisszumai az üdvözítő elv. Magamat kell adnom. A legszemélyesebb, a legbelsőbb, a legszubjektívebb az abszolút – ha mindez valóban a „leg”. Ha a falhoz értem. A véghez? Az abszolúthoz!

Az ifjonti abszolúttal nem az a gond, hogy az ifjúban ez még egy absztrakt abszolút. A gond az, hogy ez az abszolút a mindenség távoli vége. Míg van, lehet egyszer bennünk a mindenség közeli vége. Ugyanannak a másik oldala. Bámuljuk a csillagot az égen, egy végtelen egyenes távoli végén. De a végén megértjük, hogy a távoli csillag igazsága a retinánkon van, vagy még mélyebben: az agyunkban. És ha igaz ez az igazság, ha én nem vettem el tőle, és nem adtam hozzá balgán, a kettő összeér. A végtelen egyenesből kör lesz: a mindenség, mint körperec.

Az elmúlt években a sors többször is olyan könyveket nyomott a kezembe, amelyek zavarba ejtő üzeneteket közvetítettek, jellemzően régi kínai bölcsektől. „Az ihletett embernek nincsenek művei, a szentnek nincs neve…” Vagy: „A bölcsnek nincsenek eszméi.”

Szeretem az olyan gondolatokat, amelyek nem hagynak békét, míg nem tárod fel titkait. 

Ezeket a kínai üzeneteket csak csodáltam ezért, hogy nem hagynak békét, de közben nyugtalankodtam is, hogy a bolondot járják velem. Mígnem lett világos: ha látom, amit látok, és nem veszek el tőle, és nem adok hozzá balgán, önhitten, nagyzóan, csalárdan, gonoszul, akkor nem lesznek műveim, eszméim, nevem, hírnevem, dicsőségem…

De egybeolvadok az abszolúttal. Otthona leszek, ahol van. Ágya leszek, ahol hál. Ablaka leszek, amelyen megláthatod.

* * *

Az elme izgatása

Éppen egy éve boncolgattam a Pí szám izgalmas kérdéseit, cseppet sem sejtve, hogy hamarosan olyasmibe botlok vele kapcsolatban, ami minden eddiginél izgalmasabb. Legalábbis számomra. Nem, nem jól fejeztem ki magamat. A dolog mindenki számára (aki matematikai értelemben nem teljesen frigid) izgalmas. Számomra pedig duplán, abból kifolyólag, hogy vélhettem: én voltam az első, aki felfigyelt erre. Magyarul: aki kitalálta.

Matematikában, meg hasonlókban (talán kivéve a politikát) irtó nehéz újat kitalálni. Furcsa, de a vak sors ezen kegyét sokan túlértékelik. De mindegy, ez egy másik téma. Most nézzük meg, mibe botlottam?

Kérem, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát, maradjon ülve, ne lapozza tovább a webet. Nem egy matematikai lecke következik. Egy lottószelvény kitöltése tízszer annyi szellemi kapacitást igényel, mint a következő néhány sor követése.

Nos, arra gondoltam, hogy ez a csodaszám olyan kacifántos, hogy egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valami ne legyen benne. Mármint valamilyen szám. Bármilyen szám. Például a te születési dátumod, természetesen számszerűen leírva: 19490805. Vagy az a szellemes jelszó: 123456. És így tovább.

Létezik ilyen? Mármint az, hogy a Pí-ben benne legyen bármely egész szám? Előfordulhat-e az, hogy például az egyes egymilliószor következik egymás után (ami ugyebár, egy szám, csak neve sincs szegénynek).

Bevallom, nem tudom. Pontosabban: úgy érzem, hogy nem tudhatom, vagyis nem tudom bizonyítani sem az igent, sem a nemet. Éppenséggel leteszem (minden kényszer nélkül) a garast az igen mellett. Bízom a Pí-ben! Hogy miért? Hát, ezt is, ki tudja. Matematikusi intuíció leginkább. Meg az a nagyfokú biztonságérzet, hogy ezt valóban reménytelen bebizonyítani vagy megcáfolni.

A matematikában az ilyen frivol állításokat egy igen szép, komoly szóval illetik: hipotézis. Ez azt jelenti, hogy valami lehet így, vagy lehet fordítva, de az egyiket sem tudjuk bebizonyítani. (Csak mellesleg: a matematikában soha sem kell mind a két esetet külön „elintézni”. Elég csak az egyiket, a másik ebből automatikusan adódik. Bár ez igazából akkor lenne jogos, ha garanciánk lenne, hogy a matematika ellentmondásmentes.)

De mire jók az efféle hipotézisek? Ó, roppantul ambicionálják az elmét. Mind a professzionális, mind az amatőr elmét. 

* * *