Juliádák

Van ilyen.

* * *

A varázspillanatok varázsa

Gyakran elvarázsolnak bizonyos pillanatok. Egyesek egy életre.

Többnyire ezek röpke pillanatok, váratlanul jönnek, és menthetetlenül elszállnak. De hagynak bennünk valamit, ami nagyon jó. Emlék kötődik hozzájuk, vagy csak valamilyen megfoghatatlan hangulat. A legfontosabb, hogy örömet és erőt adnak. Nem is keveset, és sokáig.

Mikor jönnek ezek? Tehetünk-e valamit, hogy gyakran érintse meg ez a varázslat?

Tehetünk, de a legvarázslatosabb pillanatok általában váratlanul kapnak el. Annyit tehetünk és érdemes is ezt megtenni, hogy érzékennyé válunk ezekre. Érzékenyek és nyitottak. Egy afféle érzékenyítő gyakorlat, ha bizonyos dolgokra figyelünk, Például az órára. Érezzük úgy, miért ne, hogy ha az idő 12:34 vagy 15_15, az jó. Kiváló alkalom egy derűs mosolyra. és arra, hogy kívánjunk is magunkban valamit. Ez nem buta babona, hanem éberség, érzékenység, nyitottság.

Közben minden évben van 12 igazán különleges varázspillanat ebből a műfajból. Hamarosan itt lesz az idei tizenkettedik: december 12, 12 óra 12 perckor (12.12 12:12!). Szép, nemde?

Használd ki okosan!

Három dolgot kívánj: egyet a világnak, egyet szeretteidnek, és egyet magadnak!

Fontos ez? Értelmes dolog ez?

Feltétlenül!

Mindenki fontos! És együtt megváltoztatjuk a világot.

Ezért hívd fel erre barátaidat, ismerőseidet, osztd meg a a varázspillanatok titkát.

* * *

A csodálatos változó világ

* * *

Fontos dolgok

Hazai médiánk hírkínálata látszatra színes és szédületes, valójában színtelen és provinciális: szánalmas kis szenzációk elképesztően gazdag fekete krónika, töméntelen sport (ennek is nagy része pletykák), áltudományos álszenzációk. Mindenhol másképpen bulvár és másképpen elfogult.

Közben fontos dolgok történnek a világon, szinte mindenhol, az élet szinte minden területén, szinte minden műfajban.

Itt van például a következő elnökválasztási kampány Amerikában. A szokásos politikai cirkusz, sugallja a média.

Pedig nem csak az.

Komoly, fontos dolgok történnek, komoly fontos viták is folynak. Amelyekre érdemes lenne odafigyelni, valamiképpen részéve válni. Azzal is, hogy állást foglalunk, saját életünkre vonatkoztatjuk.

De mi is történik most Amerikában?

Nos, ahogy szokott lenni, az első fázisban rengetegen jelentkeznek a két nagy párt színeiben, kivéve, ha a hivatalban lévő elnök újra jelentkezhet. Ekkor az ő pártjában nem illendő jelentkezni elnökjelöltnek. Most ez így van a republikánusoknál.

A demokratáknál viszont szabad a pálya, mondhatni boldog-boldogtalan jelentkezett is már. Hadd lássa a világ, micsoda nagyszerű demokrácia uralkodik itt. Aztán kezdődnek versengés, a gyűlések, a közös viták, a bankettek, a közvéleménykutatások, a pártközpont ügyködése, az előválasztások, a fokozatos lemorzsolódások, egészen az elnökjelöltet választó országos konvencióig. Nagy erők nagy harca ez, amely nagy hatással van a világ sorsára, minden vonatkozásban. És amelyet többnyire Wall Street nyer meg. Így, vagy úgy. 2016-ban Wall Street favoritja (a hiperambiciózus és hiperlojális) Hillary Clinton volt. De boldogtalan-e Wall Street Trump miatt? Dehogy, dehogy. („El ne áruljuk ezt senkinek, de ez a fickó még jobb volt.”)

Így most Wall Street nagy tét nélkül várja az új választásokat. Semmi baj nem lesz, ha Trump újrázik, bár természetesen nem bánná azt senki, ha egy szalonképesebb ember költözne a Fehér Házba.

De lám, hírtelenül gond támadt. A népes aspiráns táborban szinte minden név elfogadható. A sorból az öreg bolond Bernie Sanders lóg ki. Ugyanúgy, mint 2016-ban. De aggodalomra semmi ok, a demokrata pártközpont majd gondoskodik, ugyanúgy, mint 2016-ban, hogy ez a szocialista ne jusson célhoz. Persze, színezéknek még jó. Közben a liberális körökben a legnépszerűbb Joe Biden, Obama alelnöke. Szélesebb körben pedig Elisabeth Warren, aki régi mérsékelt személyiség. És egyre népszerűbb, Biden pedig egy pár zavaros ügy nyomán kissé befakult, népszerűsége csökkenni kezd. Semmi gond, akár az egyik, akár a másik jó elnökjelölt lehet.

És akkor most történik a nagy baj. Warren vészesen kezd csúszni balra. Szörnyű (legalább a Wall Street számára szörnyű) programot kezd összeállítani. Valami zavaros terve van a teljes egészségbiztosítás államosítására („Államosítás!? Te jó ég, hol élünk mi?”), de a csúcs a vagyonadó-terv. Innentől kezdve a dolog veszélyessé kezd válni. Beindul a gépezet, még finoman Warren kiszorítására. Csakhogy Amerika nem annyira egyszerű terep. Vannak erők, amelyek hajlandók korrigálni a szemmel látható társadalmi igazságtalanságokon. Végül is valamennyire a biznisznek is érdeke ez.

A vitákba bekapcsolódik a nagy média is. A New York Times konferenciát hoz össze olyan személyiségek részvételével, amelyeket csak ők képesek biztosítani. De lám, döbbenet. Bill Gates barátságos, de vészjósló számokat mond. „Egy milliárd dollár adó? Örömmel fizetném! De 100 milliárd! Akkor elő kell venni a ceruzát, és számolni, mi fog menni, és mi nem.”  Hiába magyarázza Warren, hogy a 100 milliárd abszurd, talán 10 milliárd legfeljebb (ami Bill számára még mindig aprópénz), a hiperliberális Gates nem hajlandó ott a színen nyilatkozni, ha Trump és Warren lesz a két elnökjelölt, ő kit támogatna?

Egy másik résztvevő a baloldali érzelműnek tartott J. Morgan, aki ugyan Warren terveiről még szívesen egyeztetne, de kikérte magának azt, hogy Warrenék és hasonszőrűek démonizálnák a milliárdosokat. „A milliárdos egyszerűen sikeres ember!” Hát, persze. Egyszerűen.

Ezzel együtt imponáló, hogy itt mozgásban vannak olyan eszmék és erők, amelyeknek jelenléte, harca fontos.

Az amerikai valóságot nem szabad idealizálni. Ahogy egyetlen másét sem. De ebben is, ahogy sok minden más ország valóságában is fontos dolgok történnek, És vigyázó szemeinket ezekre vessük, ne a bulvár szemetjére.

* * *

Nyílt levél a könyvszakmának

Komoly gondok vannak a könyvszakmában. Megoldásukhoz elsősorban magának a szakmának és az államnak (törvényhozásnak és kormányzatnak) kellene lépnie. De ez nem történik.

A gondok sokfélék. Vannak, amelyeknek mélyebb a gyökerei, társadalmi, politikai, ideológiai és hasonló kérdéseket érintenek. Ezek orvoslása nem elsősorban a könyvszakmára és a kormányzatra tartozik. De vannak közben jól látható – és a leginkább éríntettek, a könyvkiadók számára jól érezhetők – zavarok, amelyek viszonylag egyszerűen és hatékonyan megoldhatók.

Ezzel kapcsolatos javaslataimat többször, teljes körűen legutóbb ebben a blogban 2017. június 3-án ismertettem (Van egy álmom: látni a könyv világánakmegújulását). Most indíttatva érzem magamat, hogy újra megpróbáljam felkelteni a megszólíttatott szakma és kormányzat figyelmét.

Ennek közvetlen előzménye a KELLÓ minap megérkezett megrendelés. Történt ugyanis, hogy a könyvtárakat ellátó – egyszerre kereskedelmi és nonprofit – vállalat A magyarországi németek című kiadványunkból 1 (egy) példányt rendelt – bizományba! Azon igazán nem lehet megakadni, hogy a kereskedő ebből a sikeres, jó kötetből egy példányt rendel. A kötet valójában jó régen, majdnem 20 éve jelent meg (önmagában is csoda, hogy a kiadó még biztosít készletet belőle). A gond az, hogy a kereskedő utólagos megrendeléseit a könyvtárak fix megrendelései alapján teszi meg. De akkor miért teszi meg bizományosi formában? Apróság? Részletkérdés? Akkor sem az, ha az ember nem ismeri a kereskedő döcögő, évekig elhúzódó elszámolási gyakorlatát.

Ez az eljárásrend tökéletesen megvalósítja az igazi kereskedő anekdotába illő elvét: „Először eladom a dolgot, aztán veszem meg.” Csakhogy ez az eljárásrend tisztességtelen, különösen egy monopolhelyzetben lévő „közhasznú” szervezet részéről.

Hozzátenném azok számára, akik nincsenek kellően tisztában a könyvtárellátás menetével: a kiadó. miután lerótta – ingyenesen – a 6 (!) darab kötelespéldányt könyvújdonságából, jelentkezhet a könyvtárellátó kereskedőnél, ahol újra „le kell adni” az újdonságból további példányokat, a kereskedő megítélése szerint. Igaz, ezt már nem kötelespéldánynak hívjuk, hanem bizománynak, de a különbséget a kiadó jó ideig nem érzékeli. Közben mind a két helyen a könyvújdonság szinte azonos „bibliográfiai” feldolgozása kezdődik, ami teljességgel értelmetlen párhuzamosság.

Nem hab a tartán, hanem önmagában botrány, hogy az állami közhasznú monopólium nem próbálja megingatni a pénzügyi befektetőktől megszállt könyvkereskedelem kartell-szagú és ugyancsak botrányos 50%-os árrését, hanem centire (vagyis centre) pontosan erre a startvonalra helyezkedik maga is.

Rövidre fogva: ilyen közhasznú monopóliumra a könyvkereskedelemben nincs szükség. A könyvtárak tájékoztatását a könyvújdonságokról az OSZK a köteles példányokra épülő kötelessége (volna), a zavarok középpontjában álló cégnek egyedül a könyves logisztikára kellene koncentrálni, akár mint a Magyar Posta leányvállalata, akár más, a könyves logisztikának jobban megfelelő közhasznú formában (pl. a könyvtárfenntartók közös vállalkozása).

A könyves logisztika pedig hatalmas feladat, amely nem csak a kiadói újdonságok (vagy régiségek) eljuttatásáról szól, hanem könyvtárközi könyvmozgásról, tankönyvellátásról, de akár az ő feladata lehet a könyvraktározás is.

Külön áldás lehetne, ha ez a megújult logisztikai cég megfellelő feltételekkel saját könyvesboltot biztosítana az erre igényt tartó kis és közepes kiadók számára.

A szükséges működési-szervezeti változtatások feltétlenül azzal is járnának, hogy a könyvtárak számára csökkenne a beszerzési árszint, a könyvkiadók számára jelentősen felgyorsulna a befektetett eszközök megtérülése, és nem utolsó sorban jelentősen javulna, bizonyos értelemben létrejönne a közvetlen párbeszéd könyvtárak és kiadók között. És mi tagadás, a könyvtári beszerzések egészségesebb, igényesebb könyvkiadás támogatják, mint a hipermarketek „könyvfogyasztása”.

Végül pár szó még közvetlenül a szakmának címezve: be kll látni, hogy a szakma jelenlegi szervezete nem jeleskedik sem fórumként, ahol az érdemi dolgokat meg lehet beszélni, sem érdekérvényesítőként. És ennek oka nyilvánvaló: túl erős a nagy szereplők szerepe, azok pedig, hogy, hogy nem szinte kizárólag könyvkereskedők (is, de többnyire elsősorban).

A szakmai szervezet egy keretszervezet (szövetség, vagy tanács, vagy akármi), amelynek keretében önálló markáns tagozatok működnének. Így külön kellene lennie kiadói, kereskedelmi, könyvtári, írói, olvasói és talán még egynéhány tagozatnak.

Csodálatos nyelv birtokában vagyunk. Mást sem kellene tennünk, mint írni és olvasni, olvasni és írni. Persze, ez csak egy költői sóhaj. Ha komolyra fordítjuk a szót, látni kell, hogy fontos feladataink vannak.

Jó lenne cselekedni.

Szimeonov Todor

író, könyvkiadó

* * *

Qué vendrá

* * *

Szegények vagyunk, mind

A napokban két apróhír ütötte meg fülemet, két különböző nyelvű médiában. Ez is csökkentette annak valószínűségét, hogy valaki ezeket egymás mellett lássa.

Az első arról tudatosított, hogy egy aranyoska angol hercegnő legújabb kabátja Magyarországon készült, potom 600 ezer forintért. A másik szerint Ferenc pápa ebédet adott 1500 szegény embernek a szegénység napja alkalmából.

Kedves Ferenc baráton, van egy szomorú hírem: az év minden napja a szegénység napja, és mi mindannyian szegények vagyunk. Még az aranyos hercegek és hercegnők is.

Persze, az emberek nem egyformák, és a szegénységük sem egyforma. Biztos sok olyan szegény ember, akinek a gyerekei éhesen fekszenek le és fáznak télen, boldogok cserélnének a hercegek szegénységével. De nem lehet. Sok minden akadályozza. Többek között mi magunk, a szegény emberek.

Annyira szegények vagyunk már, hogy se igazságérzetünk, se bajt orvosló gondolatunk sincs.

Se bátorságunk.

* * *