Mindig
is valamilyen végtelen áhítattal fogadtam magamba a zenét. Áhítattal és őszinte
csodálattal. Mert úgy éreztem: a zene nem csak példa a teremtésre, hanem az
egyetlen példa az igazi teremtésre. A művészetek között is, de azokon kívül is
Minden más művészetnél ott van a modell. mint ahogy a festő vagy szobrász
előtt áll alázatosan és türelmesen. De modell, vagy modellek sokasága lebeg az
író, a költő, az építész lelki szemei előtt is. A színész, táncos, zenész,
pantomimművész stb. helyzete még távolabb van ettől a csodától. Nem vonom
kétségbe a művészet csodálatos varázserejének rendkívüliségét. Fantasztikus
tehetség kell egy gesztushoz, egy szó kimondásához, egy pont lerajzolásához –
ahogy az öreg barátunk Hokuszai gondolta – mégis ez művészi teljesítmény, és
nem a bibliai, vagy ha tetszik: ontológiai csoda, amikor a semmiből lesz
valami.
A zene megteremt valamit, ami soha nem volt, és ami élővé, és örökké válik.
De legalább ennek érzetét kelti bennem, és ezért végtelenül hálás vagyok
neki.
Közben elgondolkoztam, vagy inkább megdöbbentem: dehát maga az emberi
beszéd is a zenéhez hasonló, abban az értelmében, hogy minden új gondolat egy
teremtés. Még akkor is, ha egyetlen neológizmust nem csúsztatok bele az új
gondolatba, hanem csupa régi-régi szavakból építem fel. Mint a zeneszerző
zenéjét zenei hangokból.
És egy utolsó kérdés (ma estére): vajon mi lehetett előbb: a beszéd vagy a
zene.
A madaraknál a zene. Bár lehet, hogy náluk egyszerűen még nem különölt el a
zene és a beszéd.
Szegény főemlősök: ők bezzeg eljutottak a beszédig, de közben elfelejtettek
énekelni…
Mi tagadás, csúcs az ember. Nem csak csúcsragadozó. Hanem csúcsteremtő.
Igen, meg kell hagyni: igazi teremtő. Tud lenni. Jobb pillanataiban.
Éljen a zene!
*
* *
