De
vajon, van-e egyáltalán a világnak titka?
Már hogy ne lenne titka! A mindenség egy részét meghódítottuk, és, fogjuk
rá, kiismertük. De hódításainknak van egy határvonala, és bizony, nehéz,
sokszor életveszélyes azon túl merészkedni. Távcsővel valameddig ellátunk, de
sejtjük, hogy az nem sok. Távcsővel nem lehet megnézni a Hold túlsó oldalát.
Pedig az nem sok: éppen annyi, mint az innenső oldala. És hogy mennyit takar ez
a Hold! Ami takarásban van mögötte, az már magában egy végtelen kúp…
De hagyjuk a példákat, jelképeket és allegóriákat! Nézzük meg, mit vagyunk
képesek ma leleplezni a világ titkából!
A fizikusok veszettül kutatnak hol ez, hol az a gyanús elemi részecske
után. Az utóbbi években hatalmas izgalmakat keltettek az egészből semmit nem
értők köreiben a Higgs-bozonok. Előtte pedig a megfoghatatlan, ugyanakkor
irtózatos mennyiségben áramló neutrínó volt a sláger. A napokban sejtelmes
beszámolók érkeznek a protonok titkainak várható leleplezéséről, és arról, hogy
ennek következtében majd át kell írni mindent…
Minderre voltaképpen azt kell mondani: „meleg”! Vagyis a tudomány valóban
már nagyon közel van egy igazi elméleti-tudati forradalomhoz. Ennek előszelét
egész életemben éreztem – talán mert szerencsém volt megbarátkozni a
legszélsőségesebb matematikai absztrakciókkal, viszont képtelen voltan
megterhelni magamat a becsületes fizikusok szaktudásával.
A dolog lényegére azért nem diákkoromban éreztem rá, bár szinte onnan
datálható az a meggyőződésem, hogy nincs megállás a még elemibb részecskék
felfedezésében. Ennyiben megfogalmazódott bennem, hogy a klasszikus
atomisztikus szemlélet tarthatatlan.
Egy fontos állomás a dolgok továbbgondolásában volt annak – az igen
egyszerűen bizonyítható – ténynek a felismerése, hogy a tér minden egyes pontja
végtelenül sok információt hordoz, nem kevesebbet, mint az egész világ teljes
pillanatfelvételét.
A végső felfedezés nem közvetlenül és nem szükségszerűen a térpontok ezen
döbbenetes képességéből adódott számomra, de ennek is fontos szerepe volt.
Szerepe volt még – most nem részletezendő módon – a PHP programnyelv
tanulmányozásának is, de talán egy megfoghatatlan filozófiai inspiráció
segített végül.
A nagy titok tehát az, hogy a tér önmagában nem létezik, nem egy előreadott
fizikai valóság, hanem egy valamilyen helyezkedési-közlekedési rend az anyagi
világban. A világ egy élő rendszer, egy hatalmas agy, és amit mi pontnak
képzelünk el a térben, nem más, mint egy sejtje ennek az egységes agynak.
Természetesen a világot az emberi agyhoz hasonló ágynak, vagy netán egy
3D-monitornak, esetleg egy hatalmas (összetekeredett) kígyónak elképzelni –
lehet, de a tudomány szempontjából ennek különösebb jelentősége nincs,
Ugyanakkor nem érdemes elvetni az ilyen gyermeteg képzetek minden hasznosságát:
egyrészt nem hátrány, ha a laikusok is valamennyire adekvát fogalmat kapnak a
dolgok állásáról, másrészt az agy-hasonlat gyümölcsözően is hathat a további
hipotézisek felállítására is. Hogyan állnak, érnek össze a „szomszédos”
térsejtek? Vannak-e a térsejteknek az agysejtekéhez hasonló szinapszisai?
(Lehet, hogy éppen ilyenek segítségével valósítható meg az utazás nagy
távokra?)
Ebben a felfogásban világossá válik a Higgs-mechanizmus is: minden csak
valaminek a mozgása valamiben, de nem mint egy csőposta, hanem inkább mint egy
staféta-futás. Minden „inger” (impulzus, kvanta, elemi részecske)
sejtről-sejtre halad (bizonyára egy egységes Plank-ütemre).
Végül egy talán fölös intés, de mondjuk ki: a világunk csakugyan
emlékeztethet egy nagy agyra, de semmi jele annak, hogy ez – a mi emberi
fogalmaink szerint – gondolkodó agy lenne.
Talán majd mi azzá tesszük.
Egymilliárd éves program?
Ki tudja?
*
* *
