2016. január 16., szombat

Közösség és kollektivizmus

Lehet-e szeretni a közösséget, és utálni, netán gyűlölni a kollektivizmust?
Már mielőtt tisztáznánk a kérdést, határozottan meg is válaszolhatjuk: lehet. Mert mire nem vagyunk képesek mi emberek. Különösen, ha utálni és gyűlölni kell. Vannak, aki képtelenek utálni meg gyűlölni, de hát olyan sokan vagyunk. Különösen a tömeg. És tömeg mindig volt, van, és lesz. Szorgalmasan szaporodunk. Vagyunk már 7-8 milliárdnyian. Mit is számít 1-2-3 milliárd ide vagy oda. Egy rendes lincseléshez, mondjuk 40 ember is bőven elég.
Nos, visszatérve az előre megválaszolt kérdésre:
1. Miért is kell szeretni a közösséget?
2. Mit jelent az, hogy „szeretni a közösséget”?
3. Ki buzdít erre?
4. Mit jelent az, hogy kollektivizmus? Avagy, mit jelentsen? (Mert itt mi parancsolunk. Az emberek. Pont.)
5. Mi indokolja közösség és kollektivizmus szembeállítását? Aktuális, lényegi kérdés ez?
Nos, kezdjük becsületesen a végén: ma Magyarországon a kollektivizmus ugyan kikopott a hétköznapi ember hétköznapi szótárából, de egyébként is, mégis sokak elméjében lappang a fogalom, és ha csodák csodájára valaki kiejtené, beugrik „a régi világ”, beugrik, hogy ez bizony valamiféle szinonimája (milyen szép, művelt szó) a kommunizmusnak. És nyomban ott vagyunk a nagy bajok nagy mély közepében.
Soroljam, mit trombitál a mai világ a kommunizmussal kapcsolatban? Hosszú és förtelmes. Sokan sokféleképpen visszhangozzák. Hangosan és csöndesen. De nem mindenki. És jöhetne skizofréniánk tipologizálása….
„Átkos volt…” „Egy kicsit átkos volt, de jó is volt…” „Voltak hibák, de jobb volt…” „Jó volt, de…”
A „kommunizmus” immár egy évszázada itt van közöttünk, mint kétségtelenül a világtörténelem – nem egyik – a legnagyobb kísérlete „közös dolgaink” elrendezésére.
A közösséget nem kell szeretni. Ha nem akarod szeretni. A közösség mi vagyunk. Én vagyok közösség. A családom is az. A népem is az. Az emberiség végképpen. Végzetszerűen. Ha akarod, szeresd magadat, ha nem, ne szeresd. A közösség akkor is van. Hosszú évezredek óta az emberek jobb, igazi közösségre vágynak. De mennyire jeleskedtek Jézus követői a hőn áhított kommunák alakításában. És azóta is. A leghívebbek. Az újra és újra keresztelkedő nemzedékek.
Míg a tőke annyi robbanó anyagot nem termelt a tömeg alá, hogy egy lenini szikra elég volt…
Vagy mégsem?
Éppen hogy nem káosz, hanem rend kell a fejekben és a világon. Nem a bombák villanása, hanem a tudás fénye kell. Nem trombiták és harsonák, hanem baráti beszélgetések.
Elképesztő munkát kell elvégeznünk, hogy feloldjuk azt a görcsöt, amely igenis létezik, különösen a mi kelet-európai társadalmainkban, ahol ájtatosan öleljük keblünkre a közösség szót, templomokat építünk családnak, nemzetnek, egyháznak, de ha kollektivizmust hallunk, „pisztolyunkhoz nyúlunk”.



* * *