Gondolkozni a semmin

Mindig is, már gyerekkoromban is érdekelt: mit gondol az ember, amikor nem gondol semmire? A kérdés ilyetén megfogalmazása is egy lurkó csavar, de kár lenne felnőttessé javítani. Valójában azt kérdezni, hogy „mit csinál az ember, amikor nem gondolkodik?”, más síkra viszi a kérdést. Mert az ember éppenséggel „csinálhat” ezer dolgot, miközben a gondolkodása annyira beszűkül a csinálásra, hogy az már valóban nem is nevezhető gondolkodásnak. Például egyensúlyozhat egy labdával az orrán. Ekkor minden erejével figyel és menedzseli a produkciót.

Boldog állapot, mert szinte határos a relaxációval. Az ilyesmit nevezi Csíkszentmihályi áramlásnak, és helyesen mutat rá, hogy ebben az állapotában még a futószalag mellett dolgozó idegenített munkás is lehet boldog.

Engem viszont az érdekelt, hogy mit gondol valaki, aki éppen nem csinál semmit, de még nem is gondolkodik. Azután újra és újra le kellett hűtenem magamat, beltván, hogy reménytelen a válasz.

Olyan sokszor hallottam ezt a kérdést (általában másnak címezve): „min gondolkozol?”, megtoldva némi tapintatos vagy udvarias magyarázattal: „úgy elhallgattál” vagy hasonlóval… És erre jön a szokott, szinte reflexszerű válasz: „á, semmi… nem gondoltam semmire…”

Ez a megdöbbentő… és a kevéssé hihető, gondoltam mindig is. De ezzel együtt kialakult bennem egy erős szkepszis, hogy erre a kérdésre soha nem fogunk választ találni. Az agykutatás bámulatos eredményeket ért el. MR és hasonló technikákkal már nyomon követhető melyik agysejtünk gerjed és mennyire, de ettől – meg vagyok győződve – nevetséges azt remélni, hogy a gondolkodás milyenségét és tartalmát valaha is megfoghatnánk… (Még szerencse!)

Triviális, de még sem lehet megkerülni a hivatkozást a modern kvantumfizika egyik már eléggé elcsépelt törvényére, miszerint egy bizonyos szint alatt a puszta megfigyelés megváltoztatja a megfigyelt tárgy állapotát. Vagyis azzal, hogy valamit meg akarunk figyelni, óhatatlanul és megkerülhetetlenül meg is változtatjuk azt. Azaz, ha van egy dobozunk és tudjuk, hogy abban van egy nyuszi, soha nem fogjuk megtudni, milyen színű az, hiszen, ha levesszük a doboz tetejét és ránézünk a nyuszira, a színe nyomban megváltozik… Igaz, ez így csak a laikusok fejében működik, de könnyű megérteni és elfogadni, hogy hihetetlenül nehéz nem a kvantumfizikában, hanem a hétköznapi pszichológiában is megfigyelni például a spontán viselkedést… Vagy az igazságot…

És hasonlóképpen – hogy a tárgyunkra visszatérjünk – a gondlkodást.

Erre a napokban valami megvilágosodott bennem: rá kellett jönnöm valamire, amit most nem mernék másnak nevezni, mint hipotézisnek, de ami így is, hipotézis formájában megoldotta egy életen át tartó kíváncsiságomat (ebben a kérdésben). Rá kellett jönnöm, hogy van egy megnyugtató válasz, amely sok-sok megfigyelésen alapul, de logikai úton született (és nem MR-készülékek segítségével). Eszerint az ember főleg három gondolkodásmódban dolgozik: az elsőben újra és újra eljátssza magában a múlt eseményeit, a másodikban újra és újra eljátssza a jövő (tervezett vagy feltételezett) eseményeit, a harmadikban feladatokat old meg.

A tipikus az első kettő, és ezek valószínűleg kitöltik egy átlagos ember idejének 95 %-át. Az ember, mondhatni, szünet nélkül ismétli gondolataiban múlt és jövő jeleneteit, mindig egy kicsit másképpen, és újra és újra.

És amikor ezt kezdte hangosan is kiadni magából, kezdte eljátszani, megszületett a tánc, megszülettek a sziklarajzok, megszülettek a művészetek, megszületett az irodalom…

Az ember pedig azóta is ismétli magában látomásait, szinte kérődzik múlton és jövőn, talán maga sincs tisztában, milyen fontos és intenzív munka zajlik agyában, és ha megkérdezed tőle: „min gondolkoztál most” merő őszinteséggel válaszol „semmin”…

* * *

Ó, balsors!

Biztatok mindenkit: ha nagyon összejön zűr, bánat, bosszúság, zökkentse ki a balsorsot. A legjobb a nevettetés.

Nevetve a balsors is jobbra fordul… Fordulhat…

 Best tap dance

* * *

Nem mondhatom el senkinek...

Nem mondhatom el senkinek.
Nem mondom hát el senkinek!

A katarok emléknapja

Könnyű és hálás feladat lenne idealizálni a katarok történetét, spekulálni azzal, hogy „mi lett volna, ha…”

Enné fontosabb hitelesen bemutatni azt, és főképpen elevenen tartani, a balga feledéssel és az alattomos feledtetéssel szemben.

Mellesleg jó tudni, hogy a katolikus egyház minden igyekezete ellenére nem csak a katarok emléke, hanem maga a katar hagyomány is eleven, többféleképpen és többféle formában. Különösen izgalmas, hogy a legújabb alakját az a bolgár szellem képviseli, amely nyolc évszázaddal ezelőtt a bogomilok képében megihlette.

Izgalmas és tanulságos történet!

De a mi mai feladatunk leginkább hozzájárulni az emlékezéshez. Ennek érdekében helyes lenne egy emléknapot szentelni a kataroknak, amely éppen április 20-ika lehetne, tekintettel arra, hogy 1233-ban IX. Gergely pápa ezen a napon bízta meg az Inkvizíciót a katarokkal szembeni „végső megoldással”.

Boszniai bogomil szarkofág, 1901

* * *

Les bonshommes

Tanulmányozva a gnoszticizmus történetét, a napokban kezdtem olvasni Richard Smoley Tiltotthit – A gnoszticizmus öröksége című, igen érdekes tényanyagban és gondolatokban különösen gazdag könyvét. Amikor a katharok fejezetéhez értem, megdöbbentett a bevezető súlya. Elhatároztam: mielőtt megosztanám azokat a gondolatokat és elhatározásokat, amelyek ezek a sorok keltettek bennem, közreadom Smoley szavait.

* * *

Mindent egybevetve, a kereszténység büszkélkedhet a történelem egyik legnagyobb sikertörténetével. Egy elnyomott nép körében létrejött egy aprócska vallási közösség, aminek a vezetőjét kivégezték, akár egy bűnözőt; és ezzel szemben napjainkban a világ népességének egyharmada tartozik ehhez a vallási közösséghez.

A diadal ellenére a kereszténység története furcsamód lehangoló. A történet jelentős részét az önkényuralommal kötött rosszízű kompromisszumok és a riválisok dühödt elhallgattatása teszi ki. Sok egyházatya írása csaknem olvashatatlan, és nem a nehezen érthető mondanivaló miatt, hanem önteltségük és ellenséges érzületeik okán. A legtöbb vitairat homályos doktrinális kérdésekkel foglalkozik, amelyek mibenléte annyira kétes, hogy erre a legjobb bizonyíték maga a dokumentum. Ugyanerre az időre tehető, hogy a keresztény hit lényegének, a szeretetről és megbocsátásról szóló tanításnak a megítélése sem volt már a régi, gyakorta megszegték és figyelmen kívül hagyták. A hitvallások és dogmák körüli szüntelen harcban a keresztény egyház elsekélyesítette mind azokat az alapigazságokat, amelyek közvetlenül Krisztustól származtak.

Ha olvasóként visszapillantunk ezekre a polémiákra, nem kevés aggodalommal és kétkedéssel tesszük. Tényleg a jó oldal győzött? S egyáltalán, melyik a jó oldal? Valóban a Szent lélek éleslátása uralta Krisztus egyházát, és nem a tévedések és hibák meg-megújuló rohama? Ha így van, akkor a Szentlélek elég sűrűn nyúlt barbár eszközökhöz azért, hogy elérje a célját.

Ha szemügyre vesszük az eretnekség igencsak sok borút látott históriáját, sehol sem találkozunk olyan izzó feszültséggel, mint a katharok esetében. A katharok a XXII. század körül jelentek meg Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában.  Ahol megtelepedtek, olyan mértékben indult virágzásnak a művészet, az irodalom és a kultúra, amilyet addig a középkor még cm látott. A kathar igehirdetők emberbarátsága és mértékletessége közismert volt; les bonshommes-nak, „jó embereknek” nevezték őket. Szemben a katolikusokkal, a katharok még akkor is ügyeltek a jó viszony fenntartására, amikor valamilyen dogmatikus kérdésben eltérő álláspontot képviseltek. Olyan mértékben veszélyeztették a katolikus hatalmi struktúrát, hogy az ő tevékenységük generálta az inkvizíció létrejöttét. Végül totálisan felszámolták őket, méghozzá olyan módszeres brutalitással, amit a modern kori népirtók is megirigyelhetnének. A katharok történetét tanulmányozva az ötlik fel az emberben, hogy talán tényleg igazuk volt abban, miszerint addigra az államegyháznak már semmi köze nem volt Krisztushoz vagy a „Jóistenhez”, és a Sötétség erői vették át felette az irányítást.

* * *

Ember teremt

Isten teremtette a világot. Ember a matematikát.

Ezzel az Ember meg is nyerné a versenyt, mert Istennel szemben tökéleteset alkotott. Csak az a gond, hogy az Ember nem a matematikában, hanem a tökéletlen világban él. És itt a versenyeket sem mindig úgy intézik el…

Sebaj, mégis végtelen a világ, és van benne Ember, és lesz neki Emberhite!

Néha szűknek érezzük a világot. Szerencsére van gondolatunk!

Amely kérdez, kételkedik, felforgat, rendet rak, teremt…

Végtelen lenne a világ? Valóban? Mennyire? Miképpen?

Bocsánat, de lesz egy kis matematika…

Olyan abszurd feltételezéssel is találkoztam már (még diákkoromban), miszerint valóban határtalan a világ, de nem végtelen. Ennek szemléletes magyarázata a gömb volt: képzeljük el, hogy egy gömb felszínén élünk! Meehetünk jobbra meg balra, előre meg hátra, soha ne jutunk el a gömb (vagy a világ) „végére”… És mégis, a gömb felülete véges… Ezek az okoskodók azt is szokták hozzátenni okoskodóan, hogy „a nagy” kérdés a világ tömege! Ha egy könnyen (!) kiszámítható mértéknél nagyobb ez a tömeg, akkor a világunk bizonyosan ilyen véges, magába záródó gömbféle, ha ellenben kisebb, akkor a világunk szilajul szétterül az igazán igazi végtelenbe…

Ezeket a spekulációkat mindig is unalmasnak tartottam, de valami folyton izgatott. És ez a végtelen másfajta, kikezdhetetlen végessége. Valóban: egy végtelen világban nincs két fa, amely nem lenne véges távolságra egymástól Nincsen két csillag sem, amely nem lenne véges távolságra egymástól!

Igen, egészen úgy, mint ahogy a síkon vagy a térben nincs két pont, amely nem lenne véges távolságra egymástól!

Igen, a „klasszikus” matematikában ez így van, mint a reális világban.

De a matematikát mi csináljuk, és nem kell isteni beavatkozásra várni! Zavar a végtelenség végessége? Íme, itt a halmazok halmaza és a különböző halmazok elemei közötti távolság – általam adott – definíciója: végtelen. Ebben a modellben van két fa, amely között a távolság most már végtelen.

A dolog működik!

Ember teremtette!

Higgy az Emberben!

Lépj be az Emberhit birodalmába!

* * *

A Húsvétról

Professzor – Folyton mondogatom magamnak, hogy – ahogy a Mester is tanít – tisztelni kellene a vallásokat, de folyton, és éppen Húsvét tájékán a legjobban zavar a hitbuzgalom zaja.

Mester – Minden élőnek valamennyi zajt meg kell engedni. És ha egy vallás követői kegyéből élő, akkor el kell tudni viselnünk a zaját is, még inkább, ha ünnepel…

Kapitány – Hála az égnek, hogy nem kell mindig és mindenhol a temetők csendjét élvezni! De vajon miért éppen Húsvét körül lesz olyan érzékeny a füled, tanult barátunk?

Professzor – Minden időszak szép, de a tavasznak, a tavasz érkeztének különös varázsa van.

Doktor – Igen, ez az újjászületés varázsa, az, aminek mindannyian örülünk, és amiben mindannyian bízunk!

Professzor – Ennek megünneplése ilyen vagy olyan formában minden kultúrában megvan…

Kapitány – Igen, úgy tudom Stonehenge is erre a célra született…

Doktor – Bizonyosan nem erre a célra, de az is biztos, hogy a tavaszi napforduló az egyik legfontosabb és legszebb ünnepség lehetett ott…

Kapitány – De a mi magyar őseink is a Víz Úrnőjét és Villő Istennőt ünnepelték. A téli, lecsendesült időszakban befelé figyeltünk, szembenéztünk lelkünk mély kútjába elbújt érzéseinkkel, azokat magunkhoz öleltük, megértettük üzenetüket, de most itt az idő, hogy velük új teremtésbe kezdjünk. Mielőtt Villő áldásával növekedni kezdjenek elvetett magjaink, hívjuk az Ő ajándékának, a víznek a megtisztító erejét: tisztítson meg minket, gyógyítsa érzelmeinket.

Doktor – Íme, a locsolás gyökere…

Professzor – Igen, és ebben, mint ahogy szinte minden nép hagyományában, van valami mélységesen demokratikus: az újjászületés mindenkié. A keresztény ünnep ezzel szemben az újjászületést egy valakinek a feltámadására korlátozza…

Kapitány – Jézus feltámadása üzenet…

Doktor – Szép üzenet: aki követi, majd az egy és egyben utolsó ítélet napján feltámad…

Folytatás