In memoriam Tamás Tarján

Csendes csoda – szörnyű most nekem ezt a szót kimondani: – volt Tarján Tamás.

Egy új barát. Két évvel fiatalabb nálam. Éppen alkalmas időpontot kerestünk egy jó, kiadós eszmecseréhez („apeváról, erről-arról”, ahogy írta Tamás), ami jó beszélgetések hosszú sorát ígérte. A jó baráti beszélgetés pedig, ahogy Epikurosz is tanította, a legfőbb földi jó.

Bizonyos gondok kötötték le éppen (ez már az én titkom marad, több is)… „…Aztán én utazom el. De előbb-utóbb valahogy összehozzuk!” – írta Tamás, és bizonyára nem sejtette, mit ír… Hát most már csak egy mód maradt összehozni a beszélgetést, ha egyáltalán volna mód erre. Talán abban a bizonyos Titkos szobában…

Tamást sok éve ismertem, mint aki nagy érdeklődéssel és még nagyobb élvezettel hallgatta előadását az Ünnepi könyvhét elmaradhatatlan sajtótájékoztatóján. Feladata volt bemutatni a cirka 300 könyvújdonságot, vagyis, mondhatni, mission inpossible… Ilyenkor az a gyakorlat, hogy a kiadók az ünnepi könyvhét csütörtöki megnyitóját 6-7 nappal megelőzően beküldenek két példányt a szervező MKKE-nek. Ezek egyikét kapja a mindenkori recenzens, hogy felkészülhessen a keddi sajtótájékoztatóra. Bizonyára akad olyan rendes kiadó, amely jóval korábban küldi be kiadványait, de még többen az utolsó utáni percekben, napokban. Akárhogy is legyen, napi 10-12 óra folyamatos olvasással számolva, 10-15 perc, ha jut egy könyvre – elolvasásához, értékeléséhez, valaminek a lejegyzéséhez. És a dolog másik vége: maga az előadás. a maga 60 percével. Így 12 másodperc jutna egy-egy műre, ha nem kellene számolni az előadás bevezető és záró részével, ahol bizonyos általánosító, összefoglaló gondolatoknak kell a hely.

Méltán vagyunk büszkék az Ünnepi könyvhét 88 éves hagyományára, amely, mondhatjuk talán kissé nagyvonalúan, világunikum. De ez a fajta nem kis mértékben valóban kritikai bemutatása a 300 kötetnyi termésnek elképesztő szellemi teljesítmény. És ezt Tamás hosszú évek óta élvezetesen, elegánsan, szellemesen csinálta. Olyan feltáró volt elemzése, mint egy röntgenfelvétel. A magyar irodalomról és nem kis mértékben az egész magyar irodalmi világról készült röntgenfelvétel. De még ennél is több volt, hiszen tucatjával előjöttek személyes emlékek és élmények, amelyek irodalmi nagyjaink nagyságát, néha annak másik, gyarlóbb oldalát is hozzátették a képhez, amely így színessé, elevenné, vallomásszerűvé is vált. Tele spiccelve szeretettel, bölcsességgel.

Engem mindig is fárasztott és elkedvetlenített az évezredek óta csábító és divatos bálványimádás. Nem bálványt szeretnék faragni. Igen is sejthető a tucatnyi trükk, amely nélkülözhetetlen a feladathoz. Kézbe veszel egy kötetet, találomra beleolvasol, egy-kettőre találsz egy említhető részletet. Az egész kötetről a vélemény – az esetek döntő részében, a hatalmas erudíció birtokában – egy perc alatt megszületik, szubjektíven. És ezzel a dolog kerek: van egy értelemszerűen szubjektív, ezért bajosan vitatható vélemény, és van egy ténybeli részlet. Így az ember végül is kellően tud koncentrálni a nagy termés fajsúlyosnak sejthető 20-30 százalékára. A feladat bizony, megszédül, de még így is egy párját ritkító tehetség, műveltség, élettapasztalat – és valóságos lelki jóság kell.

Tarján Tamást bálványozni balgaság, tisztelni és szeretni könnyű.

A nem annyira véletlen hozta, hogy hosszú évtizedek óta volt kapcsolatom a régi Vigadóban székelő intézményekkel: Szerzői jogok Hivatala (!), MKKE, szerkesztőségek. Már jóval később, 1985 és 1989 között, amíg a Belkereskedelmi Minisztériumban volt szerencsém dolgozni igen gyakran egy asztalnál ebédeltem Zentai Péterrel (pontosabban: Zentai Péter László), akivel már ezelőtt is jó ismeretség, mondhatnám baráti kapcsolat kötött. Már igen homályos emlékeimben rémlettek az Ünnepi könyvhetekhez kapcsolódó korabeli sajtótájékoztatók, persze más előadóval, akinek nevére sajnos nem emlékszem. Amikor megemlítettem ezt Tamásnak, határozottan kijelentette, hogy ilyen sajtótájékoztatók soha nem voltak a Vígadóban. A mostani helyszín (tavalyig a PIM, az idén az Arany 10 Művelődési ház) előtt ezeket a Fészekben tartották, ő már ott kezdte. Erre én nem emlékeztem. Abban maradtunk, hogy ezt is tisztázzuk.

De ami miatt különösen hálás vagyok Tamásnak, az a figyelem, amely felébresztett benne az apeva. Ezt a fogalmat ismerni egy átlagosan művelt embernek ma még nem kötelező. A fogalom egy új költői formát jelöl, amelyet én mindegy mellékesen, talán dacból alkottam meg a Most, valamikor című kötetemben (amely ugyancsak szerepelt a 2016 évi Ünnepi könyvhét programjában). Később, vagyis 2016 végén hírtelenül elszántam, hogy teszek valamit az apeva népszerűsítéséért, így meghirdettem egy irodalmi pályázatot, aminek eredményeképpen egy valóban nagyszerű ki antológia született – a 2017 évi Ünnepi könyvhétre.

Mi tagadás, igen nagy, a szokásosnál is nagyobb izgalommal ültem be a sajtótájékoztatóra. Nőtt is a nagy izgalmam, mert csak nem került szóba az Apeva 2017 kötet… mire már az előadás vége felé mondja Tamás: „És van ez az érdekes új műfaj…” Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek: amikor átlagban 5-10 másodperc (fél-egy mondat) jut átlagban egy műre, Tamás majdnem 5 percet szánt az apeva ismertetésére. Pontosan és részletesen elmondta, hogy az apeva olyan versforma, amely öt sorból áll, úgy hogy az első sor egy, a második kettő szótagot tartalmaz és így tovább, vagyis összesen 15 szótagból áll. Fel is olvasta az egyik ilyen verset, hozzáfűzött néhány töprengő gondolatot, ami nekem többet ért mint egyszerű dicséretnél. Hiszen magam is érzem: az apeva egy különleges műfaj. Bizonyos értelemben rendkívül könnyű. Mondhatni bárki percek alatt összerakhat egy ilyen kis verset. És ez nem kis veszély. Ugyanakkor páratlanul izgalmas lehetőség költői gyöngyszemek alkotására. Ez a töprengő, óvatos bíztatás marad számomra örökül. Csodálatos dolog lett volna közösen eltöprengetni apeva, költészet, irodalom, élet dolgain…

Az előadás után Tamást „megtámadták” az újságírók, vele nem tudtam ott helyben szót váltani. De jött hozzám a sajtótájékoztatót (és a MKKE-t) elnöklő Kocsis András (pontosabban Kocsis András Sándor), régi (1979 óta) volt kollégám és barátom, és mondja nevetve: „Na, hogy megdicsőültünk!”. Visszanevettem: „Hát az értékeket meg kell becsülni…” Csak tudná Andris, és tudná mindenki, mennyire komolyan gondoltam…

Csak tudná Tamás.

Felkavaró találkozás, és még felkavaróbb… de mi?

Búcsúzás?

Erre nincs jó szó.

Talán majd egyszer kipattan most gyászoló agyamból egy apeva, hogy befejezhessem ezt az emlékezést…

* * *

Van egy álmom: városlakó-barát városi közlekedést látni

A városi „tömeg”- (szebben, modernebbül: közösségi) közlekedés jó indulattal is csak másfélszáz éves, és nagyon kétséges lesz-e még 150 év múlva.

Voltaképpen döbbenetesen rövid idő ez, de ahhoz képes döbbenetesen gazdag fejlődéstörténettel: a lovas omnibusztól a mai futurisztikus közlekedési rendszerekig a technika és a kultúra szédületes produkciót nyújtott.

Ennek magyarázata talán abban van, hogy bár a tömegközlekedés beruházás-igényes, mind az infrastruktúráját, mind az eszközparkját tekintve, nagy az amortizációja, az elhasználódása. Így mind az infrastruktúra, mind az eszközpark fejlesztése rendszerint gazdaságosabb, mint a régi karbantartása és pótlása.

A 20. században főleg három közlekedési forma alakult ki, és vívja folyamatos harcát elsőségért: a villamos, a busz és a troli. (A metró a nagy metro-poliszok kínos privéligiuma, a különleges megoldások pedig, mint fogaskerekű, sikló, libegő stb. csupán lokális kuriózumok.)

A három nagy versenyzőt két egészen különböző szempontból csoportosítják: egyrészt van a kötött közlekedési eszköz (villamos és troli) a „kötetlen” busszal szemben, másrészt van az árammeghajtás (megint villamos és troli) a benzint (jobb esetben gázt, rosszabb esetben dízelt) használó buszokkal szemben. Bár a sínen közlekedő eszközök általában hatékonyabb használják az energiát, a kötött pálya minden esetben hatalmas szervezési-hasznosítási hátrányt jelentenek, ugyanakkor évről-évre jobban szenvedünk a rossz városi levegőtől.

Ennek a bonyolult, ellentmondásos helyzetnek egyenes következménye az elsőségért vívott harc folytonos fordulatai.

Bár sokak szerint a gázhajtású buszközlekedés kedvező opció, érdemes felismerni, hogy különböző technikai újdonságok következtében egy eszköz áll nyerésre: a „kötetlenné” tett troli. Persze a kötetlenné tett trolit nevezhetjük villanymeghajtású busznak is. Ám legyen, úgyis a városi szleng majd eldönti.

De mi teszi az (új) trolit kötetlenné? Az, hogy nem kell folyamatosan „áramat szednie” az utcák fölé nagy beruházással kifüggesztett vezetékpárról, hanem „csak” a megállókban töltődik fel, az odaszerelt párméteres vezetékről. (Számomra külön élmény, hogy ezt a megoldást először „megálmodtam, aztán egynéhány évvel később láttam az internetet a megvalósítását.)

Ha viszont ez a lehetőség adva van: szabad-e még mindig (belsőégésű motorokkal hajtott) buszokat üzemeltetni, pusztítani a foszilis energia maradékát és mérgezni településeink levegőjét?

Igen, bizonyára gazdaságilag irreális azonnal lecserélni minden városi buszt. De miért lenne az irreális leállni új régi buszok üzembe helyezésével, és a lecserélendőket új trolikra cserélni?

A városi közlekedés jövője így álomszép, és nem kellene, hogy álom maradjon. Vannak városok, amelyek különösen alkalmasak e vízió megvalósítására, például Debrecen. De megemlíthetjük Tel Avivot is, ahol érdekes módon nem is létezik sem villamos, sem troli (metró sincs). Csak tengernyi busz. A tenger kiteszi a lelkét, hogy szállítsa a friss levegőt, de ez nem minden utcában érezhető.

Persze, mint pesti, annak drukkolnék leginkább, hogy itt lássam az új kötetlen trolik elszaporodását. Régi álmom, hogy legelőször a Rákóczi útról legyen kitiltva a (régi) busz.

A végén megemlítem, hogy az álom nem lenne kerek egy tartalékban tartott új ötlet nélkül, ami még gazdaságosabbá tehetné az új trolikat… De ez maradjon egy másik történet…

* * *

Sötét gondolatok

Meddig élünk?

Erre van egy derűs, ugyan kissé szofisztikus, de filozófiai, sőt, matematikai értelemben precíz válasz: örökké! Maradjunk meg a matematikai bizonyításnál, mert annak komoly a hitele. Az élet egy nyitott szakasz. A halál, mint feltételezett, de meg nem engedett szinguláris pont (katasztrófa?) nem tartozik hozzá. Nos, minden matematikus, és azoknak hitelt adó laikus tudja, kellene tudnia, hogy egy nyitott szakasznak nincs vége. Magyarán: ha élsz, élni fogsz még egy kicsit. És ha még egy kicsit éltél, és még mindig élsz, újfent biztos lehetsz, hogy eltart még az élet…

Rendben, ez igaz, de akkor is ez filozófia, meg matematika.

A gyakorlatias ember másfajta választ vár. És az megadható neki, kellő felelősséggel és kellő komolysággal.

Az elmúlt egynéhány évszázadban a társadalom fantasztikus fejlődésen ment át. Ennek eredményeként ma már éppen átlépünk egy lélektani határt, és bizton mondhatjuk, hogy egy ma élő ember nagy eséllyel elérheti a 100 éves kort.

Tehát, egy, mondjuk középkorú embernek azt válaszolnám kérdésére, hogy meddig él: legalább 103 éves korig (hogy ne legyünk annyira kerekek és triviálisak).

Ha ugyanezt kérdezi egy 99 ember, akkor azt mondanám neki: legalább 104 éves korodig biztosan.

Ha még ennél is idősebb a kérdező, tovább csökkenthetjük a hátralévő időt, de azt hiszem, nem lenne helyes 3 alá menni. Vagyis, ha egy 108 éves embernek kell válaszolni, 111 évet mondanék.

3 év nem kevés. Egy idős ember számára egy szinte örökkévalóság.

Ha felfogjuk, hogy ehhez a kérdéshez így kell hozzáélni, vagyis úgy, hogy a halál soha nem aktuális kérdés egy élő – egészséges – ember számára.

Itt viszont perdöntő, sőt, sorsdöntő feltétel: egészségesnek lenni.

Ma ez a legfontosabb kihívás, mind az egyes ember, mind a társadalom számára, hogy azokat az éveket, amelyeket itt eltöltünk a Földön, teljenek jó egészségben.

Sokat vétünk ez ellen, egyes ember is, társadalom is. Ezért tele van az életünk tragédiával.

Ennek nem szabad így lennie, így maradnia.

Különösen, hogy közben fel kell készülnünk a 150 éves átlagéletkorra.

De ilyen társadalmi igazságtalanságok mellett? Ilyen súlyos egyéni és közös hibák, bűnök mellett?

Erőt, egészséget, hosszú és boldog életet, testvérek!

Az elme öregedése

* * *

Ne tűrd a szennyet!

„Ne tűrj szennyet testeden, ruhádon, lakásodban!” – írja önéletrajzában Benjamin Franklin.

Ne tűrj szennyet magadban, magad körül! Ne tűrj szennyet a Földön! – vinném tovább a gondolatot, de ezek nem is az én szavaim, hanem életünk elkeseredett felkiáltása.

Belefulladunk a szennybe. Sokszor szó szerint fuldokolunk a gyilkos városi szmogban, de a szenny mindenhol mindent megrohaszt, az ételtől, a szellemi táplálékig, a családi kapcsolatoktól és társadalmi kapcsolatokig. Lassan már a körülöttünk lévő világűr is életveszélyes szemétdomb, de amit a gigantikus műanyagtemetővé változtatott világóceánnal tettünk, az könnyen, az könnyen a Föld legnagyobb biológiai katasztrófájává válhat.

Most már nem lesz elég a kufárokat elkergetni a Templomból, most tisztaságszeretővé kell tenni minden embert. Tisztasági brigáddal nem megyünk semmire. Azzal sem érünk semmit, ha pusztán a többség tisztaságszerető. Ahogy ma a gazdaság 90%-a a lakosság 10% birtokában van, a lakosság 10%-a felelős a szenny 90%-áért.

Ez a szennyező kisebbség nem mentheti ki magát, beterelése a tisztaságszeretővé tett többségbe élet-halálkérdés.

És itt nem arról van szó, hogy a gazdag ember telehamuzza a szőnyeget. Gazdag és hatalmas bűne, hogy korrupciótól bűzlik az egész világ.

Kíváncsian várom a Változó Vilára ma feltett szavazás alakulása.

A feltett kérdés: a Föld melyik szférája a legszennyezettebb?

Száz dolog is lehetne erre a válasz, a szerkesztőség négyet emelt ki:

- a világóceán,

- a városi levegő,

- a politika,

- az internet.

Szavazásnál több választ is meg lehet jelölni, vagy akár az összest. Ennek is van üzenete.

De a legfontosabb: elgondolkozni a kérdésen..

Közben látogatasd meg a portált, és szavazz!

Szavazz, és ne savazz!

Változó Világ

* * *

A helyre tett csillagképek

A Zodiak, magyarul az Állatöv a világot fürkésző, tudományokat építő ember csodálatos sok ezeréves felfedezése. Egyszerre bámulatba ejtette és izgalomban tarotta az elméket, és emellett megbízható segítséget nyújtott az idő méréséhez, ezáltal ahhoz, hogy feljegyezzük magunkat a naptárban.

Közben az idő mérésének több technikája rögzült. A rövidebb időszakokat holdhónap alapján lehetett praktikusan mérni. Sok kultúrában ez a technika mind a mai napig a naptár meghatározó eleme. Hosszabb időszakokat viszont Napévben lehetett mérni, nagy vonalakban a jól megfigyelhető, egymással össze nem téveszthető évszakok segítségével – illetve, ahol megvolt az ehhez szükséges tudás, hihetetlenül precízen az Állatöv segítségével.

És mivel a hétköznapokban a holdhónap szinte egyeduralkodó volt, az Állatöv viszont hatásosan beépült a távoli és rejtélyes dolgok világába. Lett is ebből komoly üzlet rengeteg tudós, jós, pap és – a későbbiekben cinikusan asztrológusnak nevezett – szélhámos számára.

Az igazi tudomány mindig is szkeptikus volt a csillagjóslással kapcsolatban, de különösen a felvilágosodás óta rossz idők jártak erre. Manapság viszont a harcias és vallásellenes tudománykultusz megbotlását követően minden eddiginél jobban virágzik az asztrológia.

Ennek sorsát egy kis naptárreform nem fogja eldönteni, de a hamis misztikum egy jelentékeny részét a lomtárba küldheti.

Arról van szó, hogy a 12 csillagjegy ma is érvényes külön naptára teljességgel fölösleges, átírható. Csupán annyit kellene tenni, hogy azt a hivatalos naptárba igazítani, általában 8-9 nappal előrecsúsztatni. Ez szerényebb naptárreform lenne, mint amit Oroszországban a forradalom után tettek (ezáltal utolérve a fejlett Nyugatot és elintézve, hogy saját Nagy Októberi forradalmuk megünneplését November 7-ére essen).

Egy ilyen „reform” után a 12 csillagjegy így oszlana a naptárban:

Hónap	Csillagjegye	Régi időszak
Január	Bak	december 22.–január 20.
Február	Vízöntő	január 21.–február 18.
Március	Halak	február 19.–március 20.
Április	Kos	március 21.–április 19.
Május	Bika	április 20.–május 20.
Június	Ikrek	május 21.–június 21.
Július	Rák	június 22.–július 22.
Augusztus	Oroszlán	július 23.–augusztus 22.
Szeptember	Szűz	augusztus 23.–szept- 22.
Október	Mérleg	szeptember 23.–október 22.
November	Skorpió	október 23.–november 21.
December	Nyilas	november 22.–december 21.

Eltűnne egy hamis misztikum. Ennyi.

Közben végre komolyan, végre tudományosan elmélyülhetünk a „csillagjegy az ember személyiségére kifejtett hatás vizsgálatával. Az elmúlt évezredek megfigyelései több valósnak tűnő hatásról számolnak be. Aki egy kicsit is ismeri a kozmoszt, a kozmikus sugárzás hatását a magzat fejlődésére, ezen nem csodálkozhat. A statisztikai megfigyelések forradalmát éljük. Teljes komolysággal tudósítanak naponta olyan megállapításokról, mint például arról, hogy ha naponta egy kávét iszunk, 8%-kal csökken a demencia kockázata. Legfőbb ideje lenne, hogy a tudomány kellő figyelmet fordítson erre a szakterületre

* * *

Az út az igazihoz

Sok jogos kritika éri a demokratikus jogállamot, mégis nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez a világok legjobbika. És mielőtt azt hinnéd, hogy ma közhelyekkel akarlak traktálni, hozzáteszem, hogy ez a demokratikus jogállam közelebb áll. szinte unokatestvére a diktatúrának, mint a rá megtévesztésig hasonlító hamis demokratikus jogállamhoz. Nem, hogy közel nincs hozzá, hanem ez az igazi antipódja,

De mi az, hogy hamis demokratikus jogállam? A hamis demokratikus jogállam külsőre mindenben hasonlít egy normális demokratikus jogállamhoz. Van alkotmány, van törvények, vannak bíróságok, a kormány „a helyén van”, a rendőrség még inkább, véd, és szolgál, vannak köztiszteletben, „minden gyanú felett álló” személyek, vannak esküt tett köztisztviselők, orvosok, ügyvédek, újságírók. Minden van, a levegő tele van értékekkel, fennkölt frázisokkal. És mégis minden hamis. A bíró mélyen a szemedbe néz, és a fehérről azt mondja, hogy fekete. A miniszter és a polgármester barátjának játssza át a közpénzt, a hőbörgőt tönkreteszi az adóhivatal és a közterület-felügyelet segítségével.  Nagy néha az ügyészség kivizsgálja az eseteket, és megállapítja, hogy sem korrupció, sem a hatalommal való visszaélés nem történt. A hamis demokratikus államban a nagy többség hamar észreveszi, mi a gond. És alkalmazkodik hozzá, mert azt gondolja, hogy jobbat nem tehet. Mindig akad valaki, esetleg egy kis gyerek, aki elkiáltja magát: „Meztelen a király!”, vagy egy felelőtlen felnőtt, aki veszélynek teszi ki családját… Jelentéktelen üzemzavarok, amelyeket a színes, lüktető élet gyorsan elsikál.

Ez a leírás nem is kissé elnagyolt, groteszk, ezzel együtt nagyon könnyű megismerni benne hétköznapi országunk hétköznapjait. Mi tagadás, ami van ezen az áldott Földön, szinte mindenhol, ahol virágzik a demokrácia vagy a jogállam, vagy a kettő együtt, ez van.

Ami nem ez, az a diktatúra, vagy valami hasonló.

De miért támadt az az őrült gondolatunk, hogy az igazi demokratikus jogállamot (amely ezek szerint nem is létezik a valóságban) a diktatúrához rokonítni?

Nos, azért mert mind a kettőben szabályok uralkodnak. A diktatúrában megmondják, megparancsolják, hogy mit tegyél, de legalább tudod, mi a parancs.

A hamis demokratikus jogállamban pedig semmi nem igaz, a szabályok a legkevésbé. A tudomány jó ideje nyakon csípte ezt a hamisságot, és igen előzékenyen informális kapcsolatoknak, viszonyoknak nevezte el. Minden azért és úgy történik, ahogy a láthatatlan, az informális akarat akarja. Ahogy az informális erő akarja, így fog szólni a törvény, de ha holnap el kell intézni egy fontos ügyletet és a fél országot ajándékba adni strómanunknak, el fogjuk intézni, függetlenül attól, hogy mit mond az általunk keresztül vert törvény.

Egy társadalom nem lehet egy kicsit hamis, ahogy egy lány sem lehet egy kicsit szűz. Egy társadalom régóta csak úgy tud rendesen, a megszokott módon működni, ha hamis. És ha hamis, a hamisság alapeset, szabály. A nem hamis pillanatokat el lehet viselni, a humor kedvéért, meg mindig valami hozadéka a hamisság számára.

És mégis, az ember nem hamisnak születik, ahogy a nő sem nőnek születik. És mindig akadnak, akik gyerekien tiszták maradnak.

Kik azok? Már megint az igaz emberek legendájánál kötünk ki, amelynek poénja az, hogy az isten sem tudja, kik azok. Hogy mit tud, és mit nem tuud isten, isten tudja. Azért kell drukkolnunk, hogy a hamisság fejedelmei meg ne tudják, kik a tiszta emberek. Mert nagy veszélyt jelentenek. Mind addig, amíg egyes megszállott világmegváltók egy újabb diktatúráig visznek egy szerencsésnek ritkán mondható országot, nagy baj a fejedelmek számára.

De halálosan félnek, és félhetnek, hogy egyszer felfedezzük az utat az igazi demokratikus jogállamig.

* * *