2015. május 30., szombat

Tértelenségben létezünk

Eddig nem csak a fizika, hanem minden gyakorlati képzet és tudományos modell számára természetes kiinduló pont és keret volt a tér, amelyben létezünk. A tér fogalma jelentős fejlődésen ment át. Viszonylag könnyű volt elfogadni, hogy végtelen, érthető és könnyen kezelhető lett a háromdimenziós jellege.  Hála a sok rajznak, még a tér „görbületét” is el tudta „képzelni” a 20. század embere, az a régi „normális” newtoni térrel szemben. A téridő forradalminak mondott einsteini fogalommal is meg lehet egyszerűen békülni, hiszen az átlagember számára ez soha nem volt több egy trendi szónál, praktikusan nem zavart bele semmibe.
Drámai változást hoztak a 20. század vége felé elszaporodó újabb fizikai elméletek a sokdimenziós térről. Itt már a józan és a gyakorlati ész elveszíti a jó megbízható talajt lába alatt. Ugyanakkor ezek a briliáns munkák azzal a veszéllyel járnak, hogy egy merőben spekulatív spirálba terelik a világ megértésének alapvető kérdéseit.
Egyébként eddig az is érvényes volt, hogy a tér és az idő a létezés két egyformán alapvető és meghatározó attribútuma. Jellegük „szemmel láthatóan” más és más: a tér statikus, „van”, az idő dinamikus, „folyik”. Ez valóban igen figyelemre méltó különbség: a tér nem csak „stabil”, hanem konokul „van”, „időtlenül” is „megáll” magában; az idő viszont „öntörvényű”, hol gyorsan, hol lassan megy. Ennél is „látványosabb” a különbség abban, hogy a teret (bár helyesebben: azt, ami a térben van) látjuk, amíg az idő láthatatlan, hallhatatlan, megfoghatatlan.
Mintha valahogy azt kellene érezni, hogy a tér az elsődleges, „a nagytestvér”, az idő pedig csupán egy „ellenpont”, nem a létezés egy önálló, magában lévő attribútuma, hanem a tér attribútuma.
Nos, tudásunk mai szintjén egy merőben új látásmód kínálkozik.
E szerint a létezésnek egyetlen abszolút – örök és végtelen – attribútuma az idő. (De még az is kiderülhet, hogy nincs is „egyetlen és abszolút” idő, de ez ezt most valóban zárójelbe tehetjük.)
A létezésnek viszont végtelen sok – véges és múlandó – létezője van. Ezeken kívül viszont („önmagában vett” vagy „önmagában létező”) tér nincs.
Az, amit eddig térnek képzeltünk, olyasmi, mint egy hatalmas tojástartó, végtelen sok rekesszel, amelyekbe néha belekerül egy-egy tojás (anyag), néha-néha kikerül. Hát igen, pontosan erről van szó. A világ egy hatalmas tojástartó, amelynek a rekeszeibe néha-néha bekerül egy tojás, néha kikerül onnan.
Ezzel kapcsolatban két döntő dolgot kellene elfogadni.
Az első: a kozmikus tojástartó rekeszei ugyanannyira anyagból vannak, mint az azokba kerülő tojások. Vagyis, amit régen térnek neveztünk, az egy anyagi létező – és talán éppen a híres-nevezetes, mindmáig eredménytelenül keresett „sötét anyag”.
A másik: szinte semmit nem tudunk még a kozmikus tojástartó-rekeszek összeillesztéséről. Mert az csak megszokás a teret stabilnak és szabályosnak tekinteni, mint egy valóságos kartontojástartó. Sokkal valószínűbb, hogy ezek a rekeszek „lebegnek” (a semmiben!, ne felejtsük el, hogy tér immár nincs!) Az is lehet, hogy ezek a rekeszek lazán össze vannak kötve – azt is meg lehet kockáztatni: mint egy agy sejtjei…
Mondhatjuk, nagyszerű elképzelés. De joggal felmerülhetnek ilyen kérdések: Mi bizonyítja ennek az elképzelésnek a helytállóságát? Mi következne ebből a fizika vagy a kozmogónia számára?
Szerintem ebben az elképzelésben van valami fontos, ami pillanatok alatt felfogható, és van sok más, aminek a tisztázásához akár száz év is kevés lesz.
Remélem, sokan lesznek, akik meg akarják érteni az új elképzelést, és ehhez egy figyelmes olvasás elegendő lesz. Én hiszem, hogy az igazság egyszerű, de legalább is elmondható egyszerűen. Ez alapvető kötelességünk
Érdemes tenni erőfeszítéseket, mind az igazságok bemutatásáért, mind azok megértéséért.
Mind a kettő lenyűgöző élményt ad.


* * *

2015. május 29., péntek

Értetlen tudományvilág

Az Indianai Egyetem kutatói az USA Tudományos Akadémiája lapjában (PNAS) a napokban érdekes statisztikai elemzést közöltek olyan felfedezésekről, amelyek igen későn, esetleg sok évtizeddel a publikálás után jutnak elismerésre.
Ilyen a legnagyobbakkal is megesik. Einstein egyik legfontosabb – Boris Podolskyval és Nathan Rosennel közösen írt – közleménye a nevezetes EPR-paradoxonról 10 évig különösebb visszhang nélkül maradt.
Klasszikus példának a hosszú mellőzésre leginkább a mendeli szabályok sorsa tartható. Gregor Mendel, a brünni Ágoston-rendi kolostor szerzetese az 1860-as évek elején borsókísérletei közben felfedezte az örökletes faktorok nemzedékek közötti átjutásának törvényszerűségeit, amelyek ma a modern genetika alaptörvényei. A minden középiskolás tankönyvében szereplő felismerések azonban hosszú ideig homályban maradtak, Mendel eredményeit évtizedekig senki nem méltatta figyelemre. Felfedezéseinek jelentőségét csak a 20. század elején, a kromoszómák leírása és a statisztika fejlődése nyomán ismerték fel, s az csak 1920 után épült be az általános evolúcióelméletbe.
Legtovább a saját korában nagynevű tudósnak számító brit statisztikus, Karl Pearson egyik 1901-es munkájignorálták. A főkomponens-analízis módszerének jelentőségét csak a számítógépek elterjedése után, a 21. században értették meg. A sors fintora, hogy Pearson egy időben épp Mendel eredményeinek lejáratásán ügyködött…
A kutatók most több mint száz év tízmilliónyi tudományos közleményének adatait dolgozták fel, s így jutottak érdekes – bár talán nem túl meglepő – megállapításaikra. A 15 legismertebb felfedezés közül négy több mint száz évig maradt méltatás nélkül. A tudományágak közül a legtöbb kudarc az elméleti fizikát, a kémiát, a multidiszciplináris tudományokat, majd a matematikát érte.. Amúgy a mellőzésre a legnagyobb esélyük azoknak az eredményeknek van, amelyek utat nyitnak egy új tudományterület felé, vagy új szemléletet honosítanak.
Összegezve: a kései elismerés egyáltalán nem olyan ritka, mint amennyire vélhetnénk. És mellesleg a legtöbb Csipkerózsika-álmot alvó közleményt épp a mostani kutatást publikáló PNAS, illetve a nagyhírű Nature és a Science közölte.


* * *
És ha már ennél a témánál vagyunk: jelentkezem kísérleti alanynak. Több olyan szaktudományok tárgykörébe tartozó – mondjuk úgy: – elképzelésem volt, és van, amelynek az – azonnali és széleskörű – megértésének hiányán nem tudok csodálkozni. Bevallom: a lassú és szűkkörben jelentkező megértés késlekedése azért elszomorít.
A szigorúan nem euklideszi geometriáról már írtam. A következő bejegyzésemben pedig visszatérek egy speciális fizikai elképzelésre.


* * *

2015. május 25., hétfő

Lenne rá igény…

Mindenkinek lehetett már életében saját megváltója. Vagy még lehet… Másrészt a világ egy megváltóra vár, évezredek óta. A Biblia, pontosabban az Ótestamentumban szereplő jövendölés legalább ezzel határozottan biztat.
Az emberiség jelentékeny része azt vallja, hogy Jesua személyében már járt a Földön az egy első és utolsó próféta, de még visszajön. (Más kérdés miért prófétázzák le az emberi testben megjelent Istenüket… Azért lássuk be, hogy isten és próféta között komoly rangbeli különbség lenne.)
Hogy komolyra fordíthassuk a szót, kölcsönözzük Hofi Gézától: „Próféta? Az niiiincs… De lenne rá igény….”
Lenne rá igény, de nincs, „nem jön”…
Sokan, főképpen az „illetékesek” – a depresszió különösebb jele nélkül már nem is várják komolyan, ahogy a szarkasztikus zsidó anekdota tanúsítja:
Egy hitközség őrtorony-figyelőt keresett. A rabbi magyarázta a jelentkezőnek:
- Annyi a feladatod, hogy figyeled a faluba vezető utakat, és ha jön a megváltó, azonnal szólsz nekem…
- Rendben van, rabbi – mondja a jelentkező, - vállalnám, de ennyi pénzért?
- Szegények vagyunk, nem tudunk többet fizetni… Aztán vedd figyelembe, hogy ez egy nyugdíjas állás! – veregette a rabbi a jelentkező vállát…
De miért nem találkozunk megváltókkal? Nem születnének ilyen emberek? Vagy esetleg az a hiba, hogy várunk rájuk, és nem neveljük?
Lehet, hogy ezerszámra születnek megváltók, ahogy ezerszámra születnek tehetségek? És mi mindent elkövetünk, hogy mire felnőnek, ők is ugyanolyanok legyenek, mint mi? Akik nem vagyunk se megváltók, se Mozartok…
Lehet… Sőt, bizonyosan itt van az igazi ok!
És akkor?
Mi a teendő?

Üdvözöljük az Emberhit blog megszületését!



* * *

2015. május 21., csütörtök

Gondolatok és nyomok

Egy barátom egyre komolyabban kezdett érdeklődni az Emberhit iránt. Egyik beszélgetésünk nyomán szükségét éreztem, hogy jobban megismerjem a gnosztikus hagyományt. El is olvastam néhány fölöttébb érdekes könyvet. Eközben a FSZEK központi könyvtárában ráakadtam egy különös brosúrára.
Francia nyelvű, éspedig annak a Presse Universitaire de France-nak a kiadványa, amely a Változó Világ nagytestvérének, a klasszikus (Franciaországban: kultikus) „Que Sais-Je?” (Mt tudok?) „enciklopédikus” sorozatnak a kiadója, így nálam különösen nagy becsnek örvend. Címe: Az ember végtelensége, örökkévalósága és isteni volta. Egy ott szokatlan „és” kötőszó jelezte, hogy az, ami kisebb betűkkel folytatódik nem alcím, hanem egy mellérendelt kiegészítése a főcímnek: Fizikai, biológiai, esztétikai és etikai problémák megoldása. A kiadás éve. 1926. (A megbarnult töredező lapok alapján akár régebbi kiadványra is gondolhatna az ember.)
A tartalom hamisíthatatlan 20. század eleji gnosztikus tematika és stílus. A szerző eredeti konstrukciói és „megoldásai” még a nyíltan vállalt intuíció szintjén is aggályosak, de az alapgondolatokban sok figyelemre méltó elem van, egyes mondatok pedig igen szuggesztíven közvetítenek igaz megfigyeléseket.
Ezek után érthető módon kíváncsi lettem a szerzőre, akiről nyomban sejteni lehetett, hogy magyar. A borítón neve franciásan szerepel: Rodolphe-Raoul Lendvai. Erre több, mint meglepő módon az interneten nem találni semmit.  A kötet irodalomjegyzéket nem tartalmaz, de az egyik lábjegyzetben annyi található, hogy a szerzőnek magyar nyelven jelent meg egy műve 1909-ben Világnézet cím alatt. (Hogy-hogy nem, a lábjegyzetet a szerző keltezte: Budapest, 1923. május 13.)
Újabb keresés után a MOKKA-ODR-ben leltem egy bejegyzést:
Szerző: Lendvai Rezső
Cím és szerzőségi közlés: Világnézet mint tudomány ... / Lendvai Rezső
Megjelenés: Budapest : Benkő, 1909
Terjedelem, fizikai jellemzők:  78, [2] p. 23 cm
Ez viszont minden, ami Ledvai Rezsőről, avagy Rodolphe-Raoul Lendvairól megtalálható a mindent tudónak és mindenhatónak tartott interneten. Ki volt ez a Lendvai, hogy jutott ki a könyve a Presse Universitaire de France-hoz?
Hiába a gnózis, hiába az intuíció. Sok, még egyszerű kérdésekre sem fogunk mindig megkapni a választ.
Legalább azonnal és könnyen.
De ami egyszer mondva lett, annak, lám, utóélete támad, akkor is, ha annak, aki mondta, már nyoma sincsen…



* * *

Te légy!

Az ember először megtanul hinni, és csak azután kételkedni, és nem hinni. Mi több, az ember nem megtanul hinni, hanem ezzel a képességgel, a hinni képességével, sőt a hinni készségével születik.
Az egyházi emberek régi és kedvenc érvük, hogy a hit, és ez alatt persze ők nyomban az istenhitet értik, az ember veleszületett képessége. Azt is előszeretettel emlegetik, hogy minden ős formációnál megtalálható a vallásosság valamilyen formája, vagyis ahogy a gyermek természetes módon „hívő”, így maga a gyermek-emberiség is már hívő, megszégyenítve a modern elöregedett és elfásult civilizációnkat ateista tévelygéseiért.
A gyerek valóban mindent elhisz. Főleg szüleinek, akik az ő szemében istenek. És a legcsekélyebb kétség nélkül elhiszi nekik, ha azt mondják meg neki, hogy isten pedig nincs. Mert hit az is, ha hisszük, hogy van isten, hit az is, ha azt hisszük, hogy nincs isten.
De ez a két fajta hit valóban hit? Aki hisz istenben, számára egy másik ember hite, hogy isten nem létezik, nem hit, hanem tévedés. És fordítva… Tehát, bármelyik hitről azt is állíthatja (valaki), állíthatják (sokan), hogy tévedés, avagy éppenséggel halálos, megtorlandó bűn… És meg is torolják…
Mi a követendő egy becsületes ember számára? Szabaduljon a hitétől, vagy őrizze, csak éppen a lehető legnagyobb titokban tartva azt?
Amikor tanácsot próbálnánk megfogalmazni a becsületes ember számára, fontos lenne arra is gondolni, hogy semmilyen szempontból nem vagyunk egyformák. A társadalomban óriási különbségek vannak becsület, neveltetés, műveltség, intelligencia stb. stb. vonatkozásában. Ezért másképpen kell látni a problémát, ha a társadalom egésze, egyszerűbben szólva: a tömeg számára is hasznos tanácsot keresünk, és nem csak egy – bizonyára igen jóra való – barátunknak címezzük azt.
A közismert szállóige szerint „a vallás a nép ópiuma”… Ebben van némi igazság, de akik ezt hirdetik valami egészen másra  gondolnak, ami inkább a politikára tartozik. A hit és vallás kérdése viszont ennél szélesebb kérdéskör. Nem léphetünk előre ebben a fontos kérdésben, ha nem ismerjük fel – és nem ismerjük el – hogy a hit mind a közösségi kultúrának és a közösségi tudatnak, mind az egyéni tudatnak egy sajátos, életbevágóan fontos eleme. Az emberi testnek is vannak ilyen nélkülözhetetlen részei: a csontok, az izmok, az idegek, a vér és az érrendszer stb. Nehéz kiválasztani olyat, amely legszemléletesebben példázná a hit szerepét az emberi vagy közösségi tudatban, de talán a felismerés akkor is érthető.
Igen, ebben a kérdésben ez a lényeg: a hit a tudat nélkülözhetetlen, életbe vágóan fontos része. A hit nagyszerű, nemes dolog.
A hitnek van egy talán meglepő, de fontos sajátossága: a hitben mindenki egyenlő lehet a másikkal, amíg a tudás világában nem annyira egyszerű a dolog. De vigyázat: a jövő hite nem lehet szociális segély az ingyen egyéniségek paradicsomában. Azt nagy felelősséggel kell építeni-teremteni, és még nagyon felelősséggel befogadni. De teremteni is szükséges, befogadni is szükséges.
Szükségünk van hitre és a hit tiszteletére, szükségünk van a hit kultuszára.
Erre jogosít fel az Enberhit. És erre buzdít is.
Mondd bátran: Igen, van hitem! Igen, hívő ember vagyok! Emberhívő!
- És mondd, van Ember? – kérdezhetik tőled.
- Igen, van Ember! – válaszolhatod.
És te magad légy – ott, és akkor, a te helyeden és a te idődben – a tanúbizonyság!




* * *

2015. május 17., vasárnap

Pleberalizmus

Egyetlen esélyünk a társadalom széthúzó erőinek történelmi kompromisszuma. Olyan kompromisszum, amelyet az ésszerűség, az ember szelleme diktál.
Az elmúlt években a történelem veszélyes fordulatot vett, a fő árama visszafelé indult. Tragikus, hogy ezt éppen a liberalizmus határozza meg, versengve a konzervatizmussal, vagyis a jobboldalisággal. Közben látszólag a baloldaliság teljesen megsemmisült, mint történelmet formáló politikai erő. Ezt hinni komoly tévedés. Egyrészt emelkedik Kína, a 21. század igazi szuperhatalma. de ami még fontosabb: a baloldaliság a népek, a plebs öntudata.
Azt ideig-óráig elnyomni, elhallgatatni lehet, de a történelemformálásból kihagyni nem lehet. Ellenkezőleg, minél nagyobb az elnyomása, annál drámaibb lesz a megszólalása.
Eddig, mondhatjuk, semmi új a nap alatt. Csakhogy a széthúzó társadalom végső vesztésre van ítélve, és ezt ma már nem Kasszandrák, hanem a tudományok kiáltják.
Ezért egyetlen esélyünk a szolidáris liberalizmus és a baloldal történelmi kompromisszuma lehet.
Látnunk kell, hogy a liberalizmusnak mindig is, ma is két magja van: az individualista és a szolidáris liberalizmus. Ez a liberalizmus, amely az elmúlt 500 év alatt lépésről-lépésre erősödött, és lépésről-lépésre elfoglalta a társadalom tényleges irányításának pozícióit, nagy gonddal őrizte egységét. De mára a helyzet megváltozott. És most már nem a ki-kit győz le, hanem a ki-kit győz meg kérdés a sorskérdés. Meggyőzni – mindenkit – pedig azok az alapigazságok lesznek képesek, amelyekre a szolidáris liberalizmus és a baloldaliság fogékony.
Jó hír, hogy ezeket az alapigazságokat megtaláljuk A civilizáció kis kötetében.
De ott, ez az új fogalom nem szerepel, mert az a mai nap terméke: pleberalizmus, avagy a szolidáris liberalizmus és a baloldaliság új ideológiája, illetve, ami ennél is több: új világlátása, új eszménye.
Ez ugyan nincs messze a „balliberális” gondolatoktól, mégis történelmi léptékű a különbség. Megértése hosszú folyamat lesz, de ez megkerülhetetlen.
Ebben legyen az első lépés az, hogy kézbe veszed A civilizációt, és elolvasod!



* * *

2015. május 15., péntek

A kolibri elve

Miről szól A civilizáció? Miről szól a Változó Világ Mozgalom? Miről szól az Emberhit?
Most inkább elmesélek egy legendát, amelyet nem régen olvastam egy (francia) könyvben.
Egyszer hatalmas tűz támadt az erdőben, meséli az indián legenda. Az állatok rémülten futkostak összevissza, kerestek menekülő utakat a pokoli csapdából. Közben egy kolibri vizet merítgetett a csőrével a közeli patakból, és szórta a lángokra. A tatu gúnyosan csóválta fejét: „Te meg vagy bolondulva, kis kolibri! Azt hiszed, ezekkel a vízcseppekkel eloltod a tűzet?” „Tudom, tatu – válaszolt a kolibri – ez kevés. De teszem a magamét…”


 

* * *

2015. május 13., szerda

Az eszmék

A civilizáció záró fejezete legelőször az eszmékkel foglalkozik. Ez a fogalom az egyik legrégebbi, honos a hétköznapi beszédben is, a filozófiában is. Vele kapcsolatban egy sor kérdés vethető fel, megannyi hálás vitatéma, mégis az embernek az a benyomása, hogy az eszme mégis egy egyszerű, világos alapfogalom.
De talán mégsem annyira. Én inkább úgy látom, hogy valójában alig ismerjük az eszme különös világát, sőt, talán nem is sejtjük létezését. Ennek felfedezése és megismerése pedig fölöttébb aktuális lenne. Ez ahhoz hasonlatos szellemi aktus lenne, amilyen a stressz vagy a paradigma felfedezése (nem beszélve a prózáról, bár igaz, az monsieur Jourdain magánügye volt). Mert stressz és paradigma mindig is létezett (az emberi társadalomban), és azt mindenki „csinálta”, csak éppen nem tudta, hogy ezt követi el. Hát az eszmével még inkább így vagyunk, mindahányan!
Felfedezésre – és kutatásra – vár különösen az eszme ontológiája (miből van az eszme), és az eszme szociológiája (hogyan idomul az eszme struktúrája a szociális struktúrához). Ezek kellő feltárása nélkül is látjuk, hogy az egyik legizgalmasabb kérdés az eszme azon bámulatos képessége, hogy tereljen magába, és gyűjtsön, tároljon magába hatalmas energiákat.
Normális esetben ez – több egyszerűsítéssel mondva – úgy működik, hogy ha egy vezér felvet egy eszmét (például a hazafiasságot), éspedig merő manipulatív szándékkal, üresen, mindennemű eszmei tartalom nélkül, ez mégsem marad mint egy üres lufi. Egymás után minden érintett ember hozzáadja a maga képzetét, a maga egyéni eszméjét, és idővel ezek a kis eszmék megtöltik, kifeszítik a vezér üres lufiját. Az hatalmas felhajtó erőhöz jut a sok egyéni felhajtó erő eredőjeként, és íme, száll a felfújt lufi, amely már nem is lufi, hanem egy hatalmas és káprázatos légballon! Mi az, hogy légballon: légvár, vagy akár légvilág is!
A sok-sok egyén így a sok-sok eszmén keresztül beleadja eerejét, tudását, lelkét a sok-sok közös eszmébe. És ezek úgy viselkednek, mint valami bonyolult sokdimenziós közlekedő edények rendszere.
Az emberek nem angyalok. De nem is ördögök. Az átlag meglehetősen átlagos, de így is általában nagyságrendekkel hatalmasabb, erősebb, jobb és jóságosabb, mint a vezér. Ez a számára nem dráma. Sokszor kellemetlenségeket is okozhat neki, de a döntő az, hogy egy – legalább látszólag – egy történelmi alibit biztosít a számára a történelem (vagy az Isten) előtt. Hiszen nem tud olyan ürességet vagy éppenséggel gonoszságot kitalálni, amelyet a jó népek ne töltenének fel pozitív töltelékkel… És ezzel, bizony, alaposan be lehet csapni a történelmet is, a jó Istent is… Ideig-óráig…
De ők ezzel kiegyeznek… Vagy legalább egy darabig azt hiszik, hogy azzal kiegyeznének…
Ó, egek, milyen bonyolult a világ, benne a társadalom, és benne az ember a maga sokféle eszméivel…



* * *

2015. május 12., kedd

A harang

Mostanában az angyal többször is visszajött. Sokat mesélt magáról, és sokat kérdezett rólam, emlékeimről. Mintha tudatosan nem akart lehetőséget hagyni elvontan beszélgetésekre. De tegnap mégis sikerült feltenni egy engemet régóta foglalkoztató kérdést.
- Mondd, kedves barátom, mi az igazság azzal kapcsolatban, amit egyes emberek – éspedig évezredek óta – úgy határoznak meg, mint „a bennem lévő isten”? Miféle szikra, miféle lángocska, miféle fény lehet ez? És egyáltalán, létezik-e ilyen? Vagy ez az életünk folyamán megismert tudás belső izzása?
- Nehéz kérdés, ember! Mi sem ismerjük ennek titkát, hiszen mi is ehhez a világhoz tartozunk, de tudományunk kutatja az igazságot.  Közben van egy kínai mese, amely jól példázza azt, ami történhetett. Ezt a mesét te is ismered, megemlítetted, amikor fogattalak kedvenc olvasmányaidról.
- Melyikre gondolsz? Nekem valóban volt egy Kínai népmesék című könyvem – máig is őrzöm –, és abban az összes mese tetszett.
- Csen mester és lánya meséje!
- Ó, igen, ez egy gyönyörű, megrendítő történet…
„A régi időkben történt, hogy ellenségek háromszor is megtámadták és feldúlták Pekinget, az ősi kínai fővárost. Felkerekedett a császár, felment a hegyekben visszavonultan élő híres bölcshöz, tanácsot kért tőle, mit tegyen, hogy megóvja a fővárost.
- Bízd meg az ország legjobb harangöntőjét, hogy öntsön egy hatalmas harangot, amelynek hangját az egész országban hallják – mondta a bölcs.
A császár emberei tüstént felkutatták az ország legjobb harangöntőjét és megbízták a nagy feladattal. Sokat fáradozott a mester, gyűjtötte az arany, ezüst és vas darabokat, rudakat, érceket, olvasztotta a hatalmas üstben. Éjjel-nappal segítségére volt Ten is, a 15 éves lánya. Harmad napra elkészült a megálmodott harang, oda sietett a császár is embereivel. És akkor ott, mindenki előtt a harang oldalában megjelent egy repedés, és percről percre nagyobb lett.
Nem volt mit tenni, össze kellett törni a kész harangot, és újra elkészíteni, még több és még nemesebb aranyból, ezüstből és vasból.
Tíz nap újra eljött a császár az elkészült harangot megszemlélni, de újra megismétlődött a szörnyű tragédia.
A császár dühös volt, fenyegetőzött.
- Mester, csináld meg harmadszor is, de úgy vigyázz, ha újra megreped a harang, a fejedet veszem.
A császár és nemes udvaroncai elviharzottak, ott maradt az összetört mester és lánya. Szótlanul munkához láttak, de a szemük már nem csillogott büszkén és boldogan úgy, mint eddig…
Később, már hajnal felé, amikor a mester fáradtan ledőlt aludni egy keveset, Ten elszaladt a hegyi bölcshöz, és könyörgött neki:
- Mond, kérlek, mi a titka a császár által megrendelt harangnak?
- Ennek a harangnak, lányom, hívnia kell a népet az élet védelmére. Egy élet, egy életet szerető élet kell ehhez… - mondta az öreg bölcs, és elfordult, hogy a lány ne lássa könnyeit. Csak intett kezével: menj, menj!...
Ten haza szaladt, és szótlanul tette dolgát, serénykedett, táplálta a tűzet a fortyogó fém alatt, és mélyen elgondolkozva bámulta a lángokat…
Később, amikor már közelgett a harang öntése, és a mester készítgette szerszámait, Ten belevetette magát az üstbe, és nyomban eltűnt az alvadt fémbe.
A mester fájdalmas üvöltése széttépte az éjszakát, de valamilyen ismeretlen erő szállta meg, és öntötte, csinálta, fényezte a harangot…
Délfelé oda sereglett a császár és kísérete. Mindenki csodálta és hangosan dicsérte a hatalmas és büszkén csillogó harangot. Senki soha még hasonlót sem látott. És akkor a mester megkongatta a harangot. Mindenkinek elállt a lélegzete a gyönyörű tiszta hangtól… És akik ismerték, meghallották benne Ten gyönyörű tiszta hangját…
Azóta ez a harang vigyáz egész Kínára, és ha ellenség közeleg, megszólal hívóan, bátorítóan, lelkesítően. Hangát hallja a nép az ország keleti és nyugati, északi és déli határáig, és egyként kel fel az élet védelmére.”
- Ha most meg akarod érteni a magyarázatomat, ne az egész történettel keress hasonlóságot. Az inkább egy ponton adja magát. Minden keletkezik, és egyszer elmúl, maguk a világok is… Előbb-utóbb minden világ olyan fekete likokba tűnik el, ahol minden eggyé válik. Ott megszűnik minden különbség, minden tökéletes lesz. Egy tökéletes valami. A sok milliárdszor milliárd elektron egy elektronná nő össze. És abban benne van a sok millirdszor milliárd más is. Ez a fortyogó fén az üstben: egy gyűszűnyi üstben, egy elektronnyi üstben… És ebből születik egy új világ… És az előbb-utóbb csúful megreped… És minden kezdődik újra… Amíg egyszer egy Ten bele nem veti magát az üstbe…
- Egy Isten?
- Te mondtad! Egy Isten vagy egy Ten… Nem tudom… De ha szerencsénk volt, és egy Ten vetette bele magát abba az üstbe, amelyből a mi világunk lett, akkor minden elektronban, minden bolygóban, minden virágban, minden emberben ott van az ő szikrája, az ő hangja…
- Talán nincs is világ a maga Tenje nélkül?
- Talán nincs… Igen, sok a tanulmányoznivalónk, kedves ember!... de nézz csak, hogy elrepült az idő… Nekem most mennem kell… Légy jó!
- Köszönöm a mesét, barátom! Meg azt is, ami a mese mögött lehet!


* * *

2015. május 6., szerda

Csak a feladat

Minden izgalom nélkül várom három pályázat sorsát.
Hihetetlenül hangzik? Talán igen. De elhiheted, hogy amikor 33 kiváló tervet eltemettél, a 34. sorsa nem a szokásos eredményt váró izgalmat ébreszti benned, hanem egy egészen másfélét: az újra-, de másképpen kezdés izgalmát.
Ez pedig nem annyira emóció, mint intellektuális kaland, gyötrődés, felelősség.
Mégis mozog – mormolta a fáma szerint az öreg Galilei… Mozog, bizony, forog, az áldott jó öreg Föld, szüntelenül-untalanul forog az áldott jó Nap körül… Az ember azt mondaná, Salamon után: semmi új a Nap alatt…
Bár, Virág elvtár után mondva: a helyzet fokozódik…
Milyen jó is lubickolni a paródiában, de az igazság, hogy a szüntelen körbe forgásunk, állapotaink untalan visszarendeződése félelmetes…
Szépen lassan visszamegyünk a középkorba… Vagy hova? Talán egészen az ókori Egyiptomba? Nem mindegy? Egyik olyan, mint a másik, csak egészen más mázzal… A mi mázunk sem lesz kevésbé más, kevésbé új… 21. századi máz lesz, semmi kétségünk ne legyen! Akkor is 21. századi máz lesz rajta, ha a kék szélsőség, akkor is, ha a sárga szélsőség, akkor is, ha a lila szélsőség győz a következő évtizedekben…
De bírható-e az, amit 8 ezer évig bírható volt?
Jó ideig még biztosan… De történelmünk ürülékét már nem sokáig bírja lenyelni a Föld… Most itt-ott kibuggyan a csatornanyílásokból, itt-ott felpúposítja a városoknak mondott sebhelyeket, itt-ott repeszti a betonburkokat…


A körbe forgó történelem-förtelem lovagjai és a történelemszenny patkányai óvják a rendet…
Ezt felforgatni a feladat.
Holnap megtenni a magamét – menni tudna, pályázattal, pályázat nélkül.
A pályázat kérdése nevetséges, semmilyen izgalomra nem ad okot.
A feladat számít.
Csak a feladat!
Ja igen… Én meg azt szoktam mondani: Semmi új a Nap alatt, csak a változó világ!





* * *