Annak,
aki nem fogja fel a szavak súlyát, minden , és mindennek az ellenkezője is
könnyű. Hinni az emberben? Nem hinni az emberben? Hát van-e ennél könnyebb?
Mind a kettőnél?
Hinni az emberben – ismerve a szavak súlyát, ismerve tapasztalataink
súlyát, ismerve tudásunk súlyát – a legfontosabb kötelességünk,
Ez nem pátosz kérdése. Ez felelősségvállalás kérdése.
Menekülhetünk istenhitbe. Borulhatunk térdre imádkozni. Menekülhetünk
istentagadásba, eltelve ennek bátorságával. Menekülhetünk a hipermarketbe.
Menekülhetünk a diszkóba. Menekülhetünk az extasyba. Menekülhetünk menekülésbe.
Menekülhetünk depresszióba.
A menekülés az élet elárulása. Az ember elárulása. Magunk elárulása.
Tudnunk kell, hogy senki és semmi nem garantálja a holnapunkat, még kevésbé
azt, hogy holnap sikert érünk el, hogy örömben lesz részünk.
Tudnunk kell, hogy minden további napot hozzáadva, számolt esélyünk
csökken. Az entrópia törvényénél is vigasztalanabb a kozmológiai jegyzésünk.
De azt is tudnunk kell, amit eddig elértünk ebben a kozmoszban.
Jobbat, hatalmasabbat nem ismerünk.
Ezért hinni kell magunkban! Ezért hinni kell az emberben!
De vigyázzunk: hinni az emberben is súlyos szó. Nem andalító mantra, hanem
a legfontosabb üzenet.
Ahogy – nem Isten, hanem – egy magyar költő mondta:
Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!
