Az,
hogy mikor van most, nem kérdés (tipikusan most van most), de az, hogy mi a
most, az már fogós kérdés. Egyesek számára különösen.
Ugyan az iskolában és az egyetemen lehetőségem volt fizikát tanulni
(árulkodó megfogalmazás), de a fizika tudománya igazából a könyvekből szivárog
nagy nehezen belém. Amióta eszemet tudom az éppen olvasott tucatnyi könyv
egyike mindig fizikai tárgyú. Most éppen Carlo Rovelli Hét rövid fizikalecke
című kis kötetével végzek. (Szép, mi több, elegáns kiadvány, kemény borítóval,
rajta művészien sejtelmes grafika, sámoá papír, kényelmesen olvasható nagy
betűk.)
Érdekes, elgondolkoztató munka, amelyből a kellő intelligenciával
rendelkező laikus is sokat tanulhat, megérthet az egyre kevésbé érthető
fizikából. Ugyanakkor a színvonal meglehetősen egyenetlen, a szinte eszelős
Eistein-kultusz pedig néha zavaró, néha szórakoztató. (Egy helyen például idéz
Einsteintől, utána kitör belőle az áradat: „Figyeljük meg csak azt a csodás ’Úgy
tűnik előttem’ mondatkezdetet…”)
Ezzel együtt el kell ismerni, hogy szép bravúr ennyire röviden és ennyire
értelmesen összefoglalni a modern fizika nagy kérdéseit. Talán leginkább az
utolsó, hatodik „lecke” sikerült a leggyengébben, és nem azért, mert annak van
egy olyan jellege, mintha a hat főző lecke után az összes maradékából
összecsapunk egy ízes mismást, hanem a kevéssé jól sikerült pályaelhagyási
kísérlet miatt. Fizikusunkból ugyanis filozófus lesz, aki igen zavarosan
elmélázik a „most” és az „itt” megfoghatatlanságát.
Ez a probléma viszont nem Rovelli problémája, ez valóban kényszeres kérdés
a modern fizika számára. Sokan már azzal is alátámasztva látják a mély rejtély
jogosságát, hogy szemük előtt lebeg két „megfigyelő”, aki kórusban mondja, hogy
„itt” (vagy „most”), közben együgyű agyába fel sem merül a helymegjelölés
korszerűbb megoldása. (Érdekes módon a klasszikus fizika nem sokat foglalkozott
a megfigyelő lelki világával.)
Jó, de mi az „itt”? És mi a „most”?
Ezekről egy-egy történet jut eszembe.
Az első a közismert Aesopus-mese: egy kérkedő azzal dicsekszik, hogy ő Rodoszban
valamikor roppant nagyot ugrott, és tanukra hivatkozik, akik ezt látták. Mire
azt mondja valaki: „Barátom, ha úgy van, nincs szükség tanukra. Itt van Rodosz,
itt ugorj”.
A másik történetet egy fizikusnak az egyik legzseniálisabb fizikusról írt
könyvében meséli el, mint személyes élményt. Éppen a kvantum fizikusok
Mekkájában, a svájci részecskegyorsító központjában jár, és a már eléggé
zsúfolt liftbe még beugrik egy híres kutató. Nyomják a gombot, de lift jelzi,
túlsúly forog fenn, valaki szálljon ki. A bennfentes kutató annyit mond a
többieknek: „Ha mondom, most, ugorjatok fel!” Mondja, az emberek fegyelmezetten ugranak, a
kutató pedig közben újra megnyomja a gombot. A balga lift elindul. (Azt hiszem
többen is csináltunk már ilyet. Az említett könyv Franciaországban jelent meg,
szerzője Étienne Klein, címe En cherchant Majorana. Le physicien absolu [Keresve
Majorana-t, az abszolút fizikus], Gallimard, 2015)
Persze, az agyafúrt Higgs-bozon-kereső bármi mást is kiálthatott („ugorj”, „hopp”,
„egér” stb.). A „most” mégis kézenfekvő, odaillő volt. És betöltötte a
funkcióját.
2016-ban egy szenzációs kis könyv jelent meg „Most, valamikor” címmel.
Előtte, 2014 végén egy másik, a harmadik évezred kulcsműve: A civilizáció.
Annak első fejezete három alfejezetet tartalmazott: Múlt, Jelen, Jövő.
Mi a most? Mi a jelen? Miért? És minek?
A civilizáció mást is tanít: a tudás háromféle: gyakorlati tudás, elmélet
tudás és titok.
Megint hármas…
A Most, valamikor egész fejezetnyi töprengést osztott meg a hármasak misztikumáról.
De a most és az itt csak kettő! Hogy lehetséges ez?
Nem, a most és itt soha nincsenek ketten magukban. Most és itt történik
valami.
Születés, alkotás, forradalom.
Érik!
Pontosabban: érik! érik! érik!
A fizika forradalma.
A kémia forradalma!
Az ember forradalma!
* * *
