Tessék figyelni!

„Vigyázat, csalok! Csak a kezemet tessék figyelni!” – ismételgette Rodolfo, a híres bűvész.

A természet nem csal, de nem is figyelmeztet. Ám ránk férne…

A filozófusok évezredek óta bűvészkednek a természet, megismerés, tapasztalat, megértés, ideák, tudás és rokonaik jellegével, vérségi kapcsolataival. Közben újra és újra belegabalyodnak saját gondolataikba, és újra és újra színre lép valaki, aki figyelmeztet: figyelni, figyelni, figyelni! Minden tudásunk, minden kelléke a megtapasztalásból jön.

Aztán újra gubanc lesz minden. Igen, a természetet, a valóságot kell nézni. Ami nincs, ami csak agyrém, azt legfeljebb hagyjuk a pszichoanalitikusokra! No de olyan okos emberek, mint amilyen Hegel mester is, azt találják mondani, hogy ami ésszerű, az valóságos (meg fordítva). Ésszerű egy feltételezésem (állítom én). Akkor az valóságos is? Avagy netán szörnyű hiba?

Minden tudósok egyik legnagyobbikja egy teljesen érthetetlen hibát követett el. Bámulatra méltó módon figyelt mindenre a természetben, ami fénylik, mozog, magyarázatra vár, és mindenre megalkotta a maga elméletét, amely a modern tudomány alapja lett, minden zavarkeltő híresztelés ellenére, mind a mai napig (a NASA is Newton képleteit használja hihetetlen űrbravúrjaihoz). Án az egész Newton-katedrálisnak lett egy Achilles-sarka: az tudniillik, hogy az általa kitalált gravitáció végtelen „sebességgel” terjed. (Bizonyára Newton nem gondolkozott a gravitáció „sebességén”, úgy láthatta egyszerűen, hogy a gravitáció „hat”, és vagy van, vagy nincs, a dolog eldől abban a minutumban). Valahogy így okoskodott-magyarázta: ha a Nap hirtelenül eltűnik, azon nyomban eltűnik az egész világmindenségből az ő addigi hatása. Most jusson eszünkbe az aranyszabály: figyelni! Vajon Newton megfigyelt-e egyetlen egy testnek az eltűnését, és tanulmonyozhatta-e annak hatását. Merem állítani, hogy semmi ilyet nem figyelt meg. Az okoskodása egy merő feltételezésen alapult. Mi tagadás, ha nekünk szegezték volna Newton idejében ezt a találós kérdést, bizonyára mi is erre az eredményre gondoltunk volna, mert (elnézést, kedves Hegel mester, ezzel eszemben sincs ugratni): ésszerű. Más lenne a válaszunk (ha van egy csepp eszünk) Maxwell után: „Esetleg a fénysebességgel terjedne?” Amúgy az „ésszerű” válaszok csak unortodox képzeletünk szab határt. Válaszolhatunk például úgy is, hogy ha a Nap hírtelenül eltűnne, a többi égitest közérdekű gyűjtést rendezne a helyreállítására (és még lenne egypár ötletem).

Nagy lecke ez minden fizikus, és mindenki számára, aki nagyobb közönség előtt kinyitja száját. Nem mindenki tanulta meg.

Hogy még egy pillanatig a fizika vizein maradjunk meg, vegyük elő Einstein hírhedt performánszait, amelyekkel elbűvölte a szájtátókat. Elképzelte – állítólag már diákkorában – Einstein, hogy egy rendőr üldözi a fénysugarat (?), utána ecseteli micsoda feloldhatatlan ellentmondás van a rendőr és az egészet megfigyelő szemtanú élménybeszámolója között. Maga a túldramatizált ellentmondás meglehetősen triviális és érdektelen, ami érdekes, és ami jellemző a tucatnyi hasonló einsteini „vízió” velejére az, hogy Einstein elképzeli, mi történne ha egy rendőr, rakéta, ikertestvér, tehén stb. fénysebességgel száguldana. Egy kérdésünk lenne: „Tetszett megfigyelni ilyet a természetben?”

Való igaz, hogy azért igyekszünk megismerni, megtudni és tudni, hogy utána tudásunkat felhasznáhassuk a gyakorlatban: búzát vetni, kenyeret sütni, házat építeni, megölni ellenségeinket, sok pénzt keresni, a Holdra jutni stb. stb. Az ilyen milliószámra elkövetett hasznos és ártalmas aktusok pedig egytől-egyik feltételezésen, hipotézisen alapulnak: hogy helyesen alkalmazzuk tudásunkat. Azaz, hipotézis nélkül nincs élet, nincs civilizáció. De a hipotézis a tudásszerzésben addig jogos, amíg a természetben meg nem figyeljük megerősítését vagy cáfolatát. Hitelben gyarapítani tudásunkat életveszélyes.

Gondoljunk arra, mi történne, ha valaki felállítja azt a hipotézist, hogy a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésével megoldódik az emberiség minden említésre érdemes problémája, és egynéhány milliárd ember útra kel, ki az új Egyiptomból az új Kánaánba!

Nem, nem! Nem azt állítom, hogy van királyi út a tudós elme számára. Nem állítom, hogy tessék megszívlelni a fentieket, és aztán csak briliáns elméleteket fogtok kanyarítani. Még kevésbé, hogy öngyilkosság útra kelni, és hogy „nemesb lélekre” vall „ha tűrjük balsorsunk minden nyűgét s nyilait”…

* * *

És te mire gondolsz, időnként?

Ki nem olvasta volna a sajtó „brit tudósok” rovataiban a gyakran emlegetett megállapítást, miszerint egy „átlagos felnőtt” 5 percenként gondol a szexre. Erre mondják, hogy orbitális hülyeség, bár több, mint hihető… Vagyis?

Az első nehézségünk elképzelni azt a módszert, amellyel meg lehet lesni gondolatainkat. Beszélgetéseinket, mindféle és fajta kommunikációnkat ma már sokan játszva kileshetik, de a gondolatainkat, ráadásul a majdnem tudatalatti gondolatainkat? Mondhatni a gondolatérett, de még gondolatban nem kikristályosodott érzéseinket? Mert az, hogy „a szexre gondolunk” bizonyos nem elsősorban valami verbalizált blabla, hanem afféle érzet, bizsergetés, idegi szikrázás… Már ott tartanánk, a Nagy Testvér őszinte örömére? Szörnyű még feltételezni is, de lassan fel kellene készülni erre is.

A második nehézség kétségtelenül az agyafúrtabb gondolkodásúak akasztja, bár csak pillanatra. Hiszen ők bizonyosan hallották már a modern fizika egyik forradalmi felfedezéséről, a bizonytalanság elvéről, amely nem kevesebbet mond, mint az, hogy az elemi részecskék nem úgy viselkednek, amikor megfigyelik, mint amikor nem. Itt most nem arról van szó, hogy ezt pedig hogyan lehet hitelesíteni, ha soha nem tudjuk megfigyelni az elemi részecskék viselkedését, amikor nem figyeljük őket. Csupáncsak az okoz fejtőrést, ha már az elemi részecskék ilyen… „gátlásosak”, akkor mit mondjunk az emberről? Igaz, nem vagyunk egyformák. Vannak olyan szemérmesek, hogy ha meglátnánk őket meztelenül, pláne meztelen gondolataikkal, azon nyomban szörnyen halnának. És vannak a beteges exhibicionisták, és még ezer állatfaj…

Nos, bevallom, fogalmam sincs, hogyan jutottak a fenti következtetésre az ügybe belekeveredett kutatók. Még az is lehet, hogy önmegfigyelés alapján, vagy önmegfigyelésre befogott alanyokkal készített mélyinterjúk segítségével. És azt is bevallom, hogy fogalmam nincs, magam milyen sűrűn gondolok a szexre. Sejthető, hogy nem fogom azt állítani, hogy „állandóan”, vagy, hogy „soha”. De mást sem tudok állítani, vagyis nem tudom pozícionálni magamat a szexre gondolás sűrűségi skáláján. Nem tudom, és különösebben nem is érdekel (a pozicinálás, a szex, az más tészta).

De állításom azért lenne. Az embernek igenis elementáris igénye van dolgokra, és ha ez az igény elég nagy, a hozzákapcsolódó „gondolat”, vagy érzet, képzet stb. megállíthatatlanul, kényszerítő erővel születik benne: agyában, szívében, egész szervezetében.

Az ilyen igény ezer dologhoz kötődhet, mint leggyakrabban ételhez, italhoz. Kötődhet melegséghez vagy hűvösséghez, fényhez vagy sötétséghez, csendhez vagy zenéhez, nyugalomhoz vagy izgalomhoz. Az ember elementáris igénye egy sor egyéb dologhoz is kötődik, amelyek a hétköznapokban ritkán jutnak eszünkbe, mint például a levegő, vagy szinte soha, mint például a megszokott gravitáció vagy az alattunk lévő talaj stabilitása.

És ebben az igény-kavalkádban vannak a lélek igényei, és azok között kétségtelenül a legfontosabb: a szeretet. Az, hogy a szeretet-igény milyen formában jelenik meg, ez az ember ujj-lenyomata. Nem szeretnék most egy panoráma-képet lefesteni az én szeretet-igényemről, annyit viszont merek megosztani, hogy ismerek, és egyre jobban, egyre élesebben egy különleges érzést, igényt, amely nem 5 percenként, de gyakran, és rendszeresen, talán leginkább azt mondhatnám, hogy óránként belém nyilall. Úgy nyilall belém, hogy érzem: nő az igény, a várokozás. A szerető szülőm, a szerető testvérem, a szerető  társam, a szerető gyermekem, a szerető barátom, a szerető ismeretlen egy mosolya, egy ölelése, egy üzenete ki is elégíti ezt az igényt. Ideig-óráig…  Addig a gondolat nyugton marad, de kis idő után megint kezd nyilallgatni… És ha egy napig nem kapok szerető mosolyt, ölelést, üzenetet, a nyilallás egy erősebb, egyre nyugtalanabb, egyre gyakoribb… És ez csodálatos érzés. Ezt a nyilallást már majdnem annyira szeretem, mint magát a szeretetet… De hát végül is, ez, ami nyilall, a bennem lakozó szeretet, nem az önző igény rá. És hogy ne szeretném a szertetemet. Attól vagyok boldog, hogy van, bugyog, él, hat…

És mi van a szexszel? Pardon, ez magánügy…

* * *

A mindenség mindentudása dióhéjban

Mi egy világban élünk, abban, amelyet a régi görögök kozmosznak hívtak. A szó megmaradt nekünk, és alkalmas, hogy ezzel jelöljük az általunk ismert mindenséget, a fenséges világegyetemet.

Közben már bizonyosak lehetünk, hogy a mi világunk nem az egyetlen, ellenkezőleg, bizonyára végtelen sok más világ létezik, már csak azért is, mert valahol valaminek valamiképpen végtelennek kell lennie. Ugyanis a mi saját világunk – ezt most már eléggé nagy bizonyossággal vallom – nem végtelen, hanem minden szempontból véges.

Világunk létezik, és benne sok dolog létezik. A létezésnek több minősége van, a közös tulajdonság azokban az, hogy rendszerek. Maga a Kozmosz is rendszer. Rendszer a galaxisok, a csillagok, a bolygók, az élőlények, az atomok és molekulák, az elemi részecskék. Minden rendszer egy másik rendszerben van. Egy adott létező minőségétől függően csak bizonyos rendszerekben tud minősége szerint létezni, ha abból kikerül egy átmeneti környezetbe, más tulajdonságai szerint vegetál, amíg újra nem kerül egy neki megfelelő rendszerbe. Ilyenek például a vírusok is, amelyek csak bizonyos élőlényekben képesek szaporodni, azokból kikerülve hibernálva próbálnak túlélni, amíg újra be nem kerülnek egy alkalmas gazdalénybe.

A világban nincs tér, maga a világ olyan „építőelemekből”: térsejtekből áll, amelyek alkalmassá teszik a világot arra, hogy az ember kivetítsen rá különféle geodéta, pontosabban kozmodéta rendszereket.

Mi a különbség egy térsejt és „a tér egy pontja között”. Ez utóbbi az eddigi világszemlélet egy azonosíthatatlan fikciója, a térsejt ezzel szemben egy valóságos egyedi létező, bizonyos értelemben olyasmi, mint az elektron.

Mit tudunk a térsejtekről?

Egyelőre szinte semmit. Nem tudjuk, hogy keletkeznek, hogyan szaporodnak, hogyan pusztulnak, hogyan érintkeznek egymással. Ugyanakkor már sejthetünk bizonyos tulajdonságaikat.

Legelőször azok is rendelkeznek egy sajátos kettős jelleggel, mint amit régóta tapasztalunk a fénynél (egyszerre korpuszkula és hullám). A térsejt egyszerre viselkedik mint pont és mint gömb. (Ezért lenne különösen izgalmas kutatási terület „A szigorúan nem-euklideszi geometria”.)

Ami ennél is izgalmasabb: a térsejt képes információtárolásra, éspedig „végtelen” mennyiségű információ tárolására.

Tehát a világunk olyan lenne, mint egy hatalmas – és igen híg – medúza? Igen.

Esetleg azt kellene hinni, hogy ennek a medúzának az anyaga az a rejtélyes éter, amely különböző korokban visszatérő hiedelem volt. Semmi gond, ha valaki így akarja értelmezni a helyzetet.

Egy még „vadabb” elképzelés: lehetséges, hogy maga a már felfedezett neutrínó a térsejt? Mint hipotézist, nem kell kizárni. Bizonyára a fizika egyszer majd tisztázni fogja ezt.

Mind ezekkel a felismerésekkel eljutottunk az új világszemlélet kapujához. De itt a kapu fölött egy felirat: „Te, aki ide belépsz, felejtsd el az időt!”

A világ nem más, mint változás. A világot elképzelhetjük mint medúzát, de talán még helyesebb, ha agyként képzeljük el. Egy olyan agy, amelynek sejtjei azonosak a térsejtekkel. Minden térsejt tárol valamilyen információt, amely számára információátadási parancs is. Ha nem adhatná át, belefulladna, felrobbanna, megsemmisülne.  Átadni viszont csak azoknak tudja, amelyek „közel állnak hozzá”, amelyekkel összeköttetésben van (a távoli összeköttetés fennállása adhat esélyt a csillagok közti utazásra), éspedig adott jelre (mint a számítógépben). Ez az ütem tehát (bizonyára ez a Plank-idő) szabja meg a világ változását, de egyben teszi világossá azt is, hogy az idő is emberi „geodéta” fikció. Fizikai értelemben idő nem létezik, így az utazás a múltba vagy a jövőbe is megmarad művészi fikciónak.

Reálisan csak az örökké megállíthatatlanul változó „most” létezik, egyetlen példányban.

Az új világszemléletben még hatalmas fehér foltok vannak:

- a térsejtek fiziológiája: hogyan keletkeznek, hogyan szaporodnak, hogyan pusztulnak

- a térsejtek információkezelése, milyen „processzorral” rendelkeznek?

- az információ, anyag és energia „szentháromsága”: hogyan mennek egymásba?

- a vonzás és taszítás mechanizmusai, az elemi erők leltára.

Mit is jelent ez az új világszemlélet? Helytálló-e egyáltalán?

Erre majd a jövő adja meg a választ.

Magam biztos vagyok abban, hogy a fizika e világszemlélet elfogadása nélkül is halad majd, és haladni csak a több tudás irányába lehetséges (az entrópia emberi törvénye). És ez a döntő.

Ma is, mint mindig, a 100 évvel későbbi tudás töredékének a birtokában vagyunk. Nagy mutatvány ilyen tudatlanul víziókat kreálni a világról.

De hát ilyen az emberi elme: érthetőnek akarja látni a mindenséget.

* * *

Az agy tud valamit

Amióta eszemet tudom, időről-időre hallom-olvasom, hogy bizony, agyunk 1-2%-át használjuk csupán. (Hozzá kell tenni, hogy ezt a megrázó hírt egyre ritkábban ismétlik, ki tudja miért…)

Magát a közlést nagy lelkesedéssel lehet fogadni: „Hurrá, hatalmas tartalékaink vannak az okosodáshoz!”, de még nagyobb csüggedéssel is: „Hát ekkora pancserek lennénk agyalás dolgában?...”

Engem viszont leginkább az szokott érdekelni: hogy a fenében tudták ezt az eredményt megmérni? Összeszámolták volna a dolgozó és a nem dolgozó agysejtjeit valakinél?

A kérdés mindig eszembe jutott, ha újra olvastam hasonló hírt, vagy ha valamilyen okból ez szóba került, de eddig annyira nem izgatott, hogy jobban elmélyüljek benne. Végtére annyi hasonló sületlenséget hallunk, tudományos kuriózumnak állítva… Ma viszont egy fölöttébb egyszerű válasz merült fel bennem. Nem kell itt más, mint kantitatíve mérni emberek tudását. Egykettőre kialakulna egy átlag meg adódnának a szélsőséges értékek. Lenne egy csúcstartó (A Föld Legtöbbet Tudó Embere), mondjuk 8 120 735 tudásegységgel, egy 372 018 tudásegységes átlaggal szemben. Ekkor teljesen jogosan mondhatjuk, hogy az átlagember a bebizonyított agyi kapacitás 4,58%-át használja, és írhatunk erről egy hasznos tudományos publikációt.

Igazából nem tartozik ide, de ez az örök emberi kíváncsiság bizonyosan felteszi a kérdést: No, és mennyi volt a negatív rekord? Mi a tudás legkisebb mennyisége, amely mellett elérhetjük, mondjuk, a nyugdíjkorhatárt? Bevallom, sejtésem sincs…

Közben ez a csacska gondolatmenet, különösen a debil-rekord rejtélye egy sor izgalmas kérdést vet fel. Mi is a tudás? Mi is az agy őrzött tartalma? Íme, egy döbbenetes szempont: a szem!

Akár művelt, akár műveletlen, az ember lát. Emellett hall is, észlel megannyi érzékszervével, beleértve képzeletét (amely alvás közben lendül igazán – sokszor maradandó – munkába). De most vegyük számításba csupán a szemünk tevékenységét. Akár mi legyen, egy átlagos emberi élet „filmanyaga” 80 év szorozva 365 nap szorozva napi 16 óra ébrenlét = 455 680 óra. Informatikai szempontból ez hány millió Tetrabájt memória, kedves szakemberek? Félő, hogy A Föld Legtöbbet Tudó Embere „verbalizálható tudása” ennek egy milliomodrészét sem teszi ki…

De az, hogy vagyunk és nézünk, az tudás-e? Nem beszélve arról, hogy könnyedén felejtünk.

Már hogy ne lenne tudás az, hogy nézünk és látunk! Túl lehet-e élni a dzsungelben, ha nem véssük agyunkba és nem tesszük tudássá a legkisebb fűszálat, nyomot, árnyékot?

Azt mondják (ez is a tudományos kuriózumok műfajhoz sorolható, amúgy teljesen hihető), hogy az eszkimóknak 80 szavuk van a hóra. Hát mi ez, ha nem a látás tudása?

De akkor végül is, mit gondoljunk a tudásról, agyunkról, annak kapacitásáról, és ez utóbbi kihasználtságáról?

Gondolkozz, és nyomban – akár jelentősen – javítasz saját agyad kihasználtságán! Az egyéb kedvező mellékhatásokról nem is beszélve.

* * *