Ember a világban

Ember a világban. Mihez fogható csoda? Igen, mint gyöngy a kagylóban...

Mit adhat egy ilyen képzet öntudatunk építéséhez, netán aktuális nagy tépelődéseinkhez? Mert mi tagadás nagy elmék is, egyszerű emberek is tépelődnek lázas munkánk közben. Egyszerre hódítani indulunk a világot, elszántan, megállíthatatlanul, versenyezve, és közben megszállottan keressük a Földön kívülieket, a világegyetem másik végében, meg itt a Földön, rejtélyes zónákban és még rejtélyesebb dimenziókban.

Megtehetjük, ezt is, azt is, szinte mindent. Mert sokat tudunk, így véljük. Folyton megfeledkezve arról, hogy minél többet tudunk, annál jobban kellene érteni, milyen keveset tudunk. Ami nem ok megtorpanásra, tehetetlenségre, kishitűségre.

Civilizációnk fennmaradásának feltétele, ha bölcsességünk gyorsabban nő, mint ahogy tudásunk gyarapszik.

Minek a felismerésére ösztökél mai tudásunk és mai bölcsességünk?

Az emberiség nem foglya a Földnek, hanem szerencsés gyermeke. De a Föld nem csak csodás bölcsőnk volt, hanem egy ránk bízott paradicsom is. Itt-ott nem is kis károkat tettünk benne, de ezek még helyre hozhatók. Választási lehetőségünk a belátható jövőben nincs. Vagy megóvjuk a földi paradicsomot, vagy együtt pusztulunk vele. Itt viszont védve vagyunk, mint a gyöngy a kagylóban. És új és új védőréteget kellene vonni magunk köré, ahogy együttesen teszi gyöngy és kagyló is. A kozmosz sokat tett érdekünkben: eszményi légkör, ezer védőréteggel (amely közül leginkább az ózonréteg szerepére lettünk eddig figyelmesek), mágnes tér, Van Allen-övek stb. – amit eddig ismerünk. Utána pedig maga az ember is beállt, és építi a maga teremtette védő pajzsokat – ruhával és házzal kezdve, harci és egyéb művészeteken át a mai csillagászati és űrtechnikai eszközökig.

Igen, erősödik és szépül a Naprendszerben eldugott egyedülálló gyöngy.

Ennyit ismerjünk és fogjunk fel: a Föld paradicsomi életet ígér nekünk a következő 100 millió évre! Mi a gond ezzel a távval? Hogyan illik gondolkozni, ha ezt felismertük és felfogtuk?

És ha már a 100 millió évnél vagyunk: belegondolt-e valaki, aki spekulál az idegen civilizációk a bulvár sajtónak oly kedves témájában, hogy mi a valószínűsége annak, hogy olyan civilizációval akadjunk össze, amelynek fejlettsége hozzánk képes nem több egy millió évnél (hogy valamennyire megérthessük egymást)? Ha elfogadjuk (szűkebb) világunk jelenleg ismert korát, és eléggé bátran eldöntjük, hogy csak félidő után kezdhettek keletkezni benne emberi civilizációk, akkor a keresett valószínűség 1 a 7000-hez. Nem sok. De természetesen csodák vannak. Akkor abban gondoljunk bele: hogyan festhet egy nálunk egy millió évvel fejlettebb civilizáció? Gondoljunk bele, ha mi háborítatlanul fejlődünk még egy millió évig, milyen képet festenénk? Ehhez komoly támpont lenne, ha felidézzük magunkban azt a haladást, amelyet száz év alatt produkáltunk.

De mi is következik ebből? Mindenek előtt az, hogy az, amit keresünk, az bizonyosan nem emlékeztetne magunkra. És talán nem is lenne felismerhető, feldolgozható. Azt is mondanám, egyszerűbb dolgunk lenne meglepetésünkre felfedezni egy istent a világban, mint egy nálunk egymillió évvel fejlettebb civilizációt.

Kell-e félnünk tőle (tőlük)? Kell-e csendben maradni, rejtőzködni?

Ezen még töprengeni kell…

De nem tétlenkedni.

Ami a legsürgetőbb: megóvni, szó szerint megmenteni a Földet, paradicsomi lakunkat, kagylónkat.

* * *

Van egy álmom: megtanítani az embereknek a tűz oltását

Bátor, önfeláldozó tett volt megosztani az emberekkel a tűzgyújtás isteni titkát. A legenda szerint Zeusz arra utasította Prometheust, hogy tanítsa meg a halandókat különféle mesterségekre. Bizonyára itt járva közöttük, és figyelve gyámolatlanságukat, megesett rajtuk a szíve, ezért támadt az az örült ötlete, hogy ellopja nekik a tüzet.

Megtanultunk kenyeret sütni, üveget és fémet olvasztani, vonatokat hajtó gőzt termelni, fáklyákat és máglyákat gyújtani. Civilizációt építettünk fel.

Ó, de könnyű most már tüzet gyújtani, különösen amióta van gyufánk is, lángszórónk is.

És milyen nehéz tüzet oltani, ha nem vigyáztunk fészkére.

Hány település, hány búzamező, hány erdő lett a tűz martalékává. Gondatlanságból vagy gonoszságból. Lett is mesterség lett a tűzoltás. Bátor és önfeláldozó mesterség, mint amilyen volt Prometheus cselekedete.

Csakhogy mind a mai napig kiütközik a tűzoltáson emberi gyengeségünk: az égiek besegítése nélkül bajosan tudunk megbirkózni a nagy tüzekkel. Ilyenek pedig az elmúlt évtizedekben immár rendszeresen, és talán egyre gyakrabban támadnak. Sokszor egész országrészeket pusztítanak el, településeket fenyegetnek, emberéleteket is követelnek. És mindenképpen megtizedelik gyérülő erdeinket, a Föld tüdejét.

A tűzoltás is egy feladat, részben műszaki, részben közigazgatási stb. Az emberi tudás ma már hatalmas és feltartozhatatlan. A tüzek oltását is meg fogjuk tanulni.

Van egy álmom: megtanítom az embereknek a tűz oltását.

Lassan 30 éve lesz, hogy látom képzeletemben ennek módját. És azóta keresem a lehetőségeket, hogy ebből valóság legyen. És nem jutok célba.

Igen, az emberi tudás ma már hatalmas és feltartozhatatlan. A tüzek oltását is meg fogjuk tanulni. Ezért számomra nem az a legfontosabb, hogy a nagy erdőtüzek oltására elgondolt találmányom megvalósuljon, hanem az, hogy ha valahol valakinek a fejében egy jó megoldás megszületik, ne kallódjon el. Váljon belőle egy tégla a civilizáció csodálatos építményében.

Ez az álmom valójában ezt jelenti, az alkotás kultuszát hirdeti. Ezért szép újra és újra látni álmomban, ahogy új szerkezeteink biztosan és rendíthetetlenül oltják a pusztító tüzeket.

* * *

Programozási forradalom?

Sokáig kísért a nosztalgia a Spectrum személyi számítógép után, amelyen olyan jó volt mindenféle programokat készíteni – szórakozásra is, munkára is.

Később ez a nosztalgia erősödött is. A végén átcsapott egy dühös felismerésbe, hogy valami (valaki?) szabályosan kizárta a társadalmat a programozás kultúrájából. Igaz, kialakított ez a valami egy informatikai gettót, amelynek paradicsomi zúgjai is vannak, meg szép számú csóró plebse is, de a ki-bejárás egyre nehezebb.

Ma már ott tartunk, hogy egy „átlag” ember hasonlóképpen idegenkedik, de azt is mondhatjuk, hogy fél a programozástól, mint eddig (is) a matematikától.

Ennek pedig nem lenne szabad, hogy így legyen.

Az informatikai analfabetizmusnak nem azt kellene jeletsen, hogy valaki nem tud internetezni, meg ügyesen keresni az interneten, hanem azt, hogy nem tud programozni valamilyen „civil” programozási nyelven.

A felismerés már jó ideje határozottan megfogalmazott, de az izgalmas fordulat mostanában, egy szép nyári hajnalban következett, amikor még szinte félálomban megálmodtam egy ilyen civil programozási nyelv körvonalait.

Ma ezt a nyelvet Prozaiknak neveztem el, hogy legyen már munkaneve, de a legfontosabb hátra van, Ez a legfontosabb pedig egy csapat összeállítása, amely képes lenne sikerre vinni a vállalkozást.

A feladat egy kicsit hasonlít Prometheus kalandjára: ellopni az informatikus tűzét, és elvinni az embereknek.

Vajon, belegondoltam most, féltek-e akkor az emberek, amikor ott teremtett náluk a fickó egy égő fáklyával?

* * *

Ha a hatalom korrupt...

Számrejtvény 1

1 + 2 = 9

2 + 4 = 1

3 + 6 = 5

4 + 6 = 1

4 + 8 = 21

5 + 6 = ?

Sokszor találkozunk hasonló számrejtvényekkel. Nem ártanak, ellenkezőleg. Kíváncsivá teszik az embert, provokálják, elgondolkoztatják.
Különösen jó, hogy hozzászoktatják a"laikusokat" is a + jel viszonylagosságára. Valójában ezeknél a + jelet idézőjelek közé kellene tenni, de játék lévén, nem fontos az ilyen "pedantéria".
Ugyanakkor az ilyen típusú számrejtvény most már lassan unalmasba kezd fordulni, hiszen a "trükkök", vagyis a viszonylag egyszerű képletek választéka nem nagy...
Vagy mégis nagyobb lenne?
Most kipróbáltam: találok-e távolabb is alkalmas képletet, amely így keményebb feladat elé állítja a fejét törő játékost. Alkalmasnak pedig az olyan képletet tartottam, amely a szokásos számkörben szokásos eredményt ad, és nem csillagászati vagy negatív vagy tört számokat...
Jó megfejtést.
Ha addigra más nem talál rá a megoldásra, egy év múlva itt felfedem.

* * *

Rekviem az erőszakmentességért?

Nem temetni, dicsérni jöttem az erőszakmentességet. Dicsérni, hirdetni, és követelni.

Különösen indokolt ez most mindazok számára, akik hisznek az új forradalomban. Hiszen telítődött életünk erőszakkal. Minden eddiginél nagyobb a robbanásveszély. Civilizációnk felrobbanásának a veszélye.

Ferenc pápa hosszabb ideje tényként kezeli a harmadik világháborút. Szerinte az még töredezett, mozaikdarabokból áll.

De ezek a darabkák bármikor összeállhatnak egy tűzbe.

Hívjuk-e háborús, erőszak uralta helyzetünket már csendben elkezdődött harmadik világháborúnak, vagy csak erőszak uralta kornak, stiláris kérdés.

Az igazi kérdés: miért?

Miért győzni látszik az erőszak az erőszakmentesség fölött, és szinte minden fölött, amikor hosszú évtizedeken keresztül más trend látszott kialakulni?

Kultusza mindig is volt az erőszaknak is, az erőszakmentességnek is.

Buddhától és Jézustól Mahatma Gandhiig és Martin Luther Kingig, megszámlálhatatlan azok sora, akik hirdették és példázták az erőszakmentességet.

És legyen annyi becsületünk, hogy bevalljuk: a ma lassan elköszönő nemzedékek olyan világban nőttek fel, élték le életüket, amely büszkén és tudatosan elvetette az erőszakot. Gondoljunk a szocialista irodalomra, filmművészetre, kultúrára! Nyoma sem volt az erőszak kultuszának.

Ezzel szemben mi állt? Irodalomban, filmművészetben, kultúrában? Életmódban? Hétköznapokban? Rendben, ne mondjuk azt, hogy irodalom, hanem azt, hogy kommersz irodalom. Ne mondjuk, hogy filmművészet, hanem azt, hogy kommersz filmipar. És a hétköznapok? A maffia uralta Olaszországtól a maffia és Ku Klux Klan uralta Amerikáig, a tábornokok és halálbrigádok uralta Latin Amerikáról ne is beszélve.

Most azt a drámát előadni, hogy veszett terroristák hozzák az erőszakot életünkbe hazug és álságos médiakampány.

A terrorizmus rendőrségi ügy. Ami nagy társadalmi ügy, az az igazi erőszak forrásainak elzárása. Hatalmas feladat, amelyhez kevesebb, mint forradalom nem lesz elég. Mert nem csupán az erőszak, hanem a valóban átkos múlt minden árnyát is el kell zárni.

Forradalomra van szükség, de a jó irányba tett legkisebb lépést is üdvözölni kellene. A legutóbbi, a Saint-Etienne-du-Rouvray-i templomban esett gyalázat után a francia BFMTV és Le Monde azzal a kezdeményezéssel állt elő, hogy a jövőben ne mutassák a terroristák arcait. Sajnos ezt ők maguk sem tartják be következetesen, és alig akadt követőjük. Pedig ez lehetne egy fontos önkorlátozás, amelyet inkább ki kellene terjeszteni azzal, hogy nem csak a gazemberek személyes publicitását kellene megtagadni, hanem általában is az efféle szenzációkat vissza kellene szorítani a rendőrségi apró hírek rovatába.

Nem lesz könnyű, mert az erőszak kultuszának haszonélvezői és iparosai légiónyian vannak, pénzük is van, nem kevés.

De nem adhatjuk fel, és nem énekelhetünk rekviemet az erőszakmentességért.

Élni akarunk, és az élet erőszakmentes világban igazán szép.

* * *

Migráció – jog, kötelesség, teendők

A migráció elvi alapja igen egyszerű mindazok számára, akik felismerik az emberiség történetének üzenetét: egy a Föld, közös és oszthatatlan otthonunk. Semmilyen földdarab múltbeli „megszerzése” nem jogosít fel senki emberfiát-atyát, hogy akár kerítéssel, akár fegyverrel kizárólagos birtokának tekintse.

Ugyanakkor a migráció igen bonyolult és igen szabályozott világunkban nem lehet a törvényen kívül, nem lehet egyoldalúan vagy önkényesen gyakorolt jog, kötelezettségek nélkül.

A migráció korunkhoz illő, korunknak adekvát szabályozása megint – viszonylag – egyszerű, békésen és humánusan elvégezhető feladat.

Ezzel szemben a ma uralkodó erők egyáltalán nem tanúsítanak jóakaratot, becsületes szándékot a feladat elvégzésére.

Egyre drámaiabb módon hiányzik a politika színpadáról az egészséges népi erő, amely képes lenne megoldani ezt a feladványt. Az ellenerők egyre jobban süppednek el opportunizmusukban, tragikusan eltorzítva nagy tömegek tudatát.

Miből áll a megoldandó feladat?

Legelőször tisztázni kellene a migráció eltérő kezelést igénylő formáit.

Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy három motivációt kell megkülönböztetni: menekülés egy (akár természeti, akár társadalmi) katasztrófa elől, egy jobb élet keresése, illetve egy vágy keresése („. Döntő szempont továbbá, hogy egyéni (vagy) vagy tömeges migráció indul-e.

Egy normális – katasztrófák és súlyos igazságtalanságok nélküli – világban tipikusnak a második és harmadik fajta motiváció által indított egyéni migrációt kellene tartani, és ennek igazságos és humánus kezelésére aligha lehetne jobb rendszert kitalálni, mint például a fejlett demokráciákban most is működő („zöldkártyás”) rendszerek. Ezeknél „csupán” a szokásos csökevényeket kellene korrigálni („az jöhet, akire a munkaerő-piacomnak szüksége van”). A döntő elemnek az egész „migránspolitikában” inkább annak kellene lennie, hogy a befogadás mértékét és a méltányosan elvárt feltételek meghatározását a településekre kellene bízni. Ebben a kérdésben az állam „csak” közvetítő, összesítő és elosztó szerepet kellene vállalnia.

És itt van az egyik sorsdöntő elem: egyetlen településnek sem lehet joga azt mondani: én nem fogadok idegeneket (és így értelemszerűen egyetlen ország sem mondhat hasonlót). Valószínűleg nemzetközi megállapodásban kellene szabályozni, mennyi lehet a minimális befogadási „kvóta” egy település számára, illetve minek függvénye lehet ez a minimum.

Jóval bonyolultabb ügy, és aligha lenne szabályozható jogi eszközökkel a befogadott személyektől, családoktól elvárt integráció.

Itt egészen apró részletekbe nem mehetünk bele, de annyit megjegyeznék, hogy komoly különbségek is lehetnek a szerint, hogy a migráns egyszerűen jobb életet keres, szinte bárhol (ami az ú. n. gazdasági menekültekre jellemző), vagy bármilyen, alapvetően belső személyes vágy, kötődés miatt szeretne egy adott országban letelepedni. Az első esetben ésszerű lehet egy határozott időre szóló engedély, a második esetben viszont meg kellene adni az életre szóló megoldás bizonyosságát.

Egészen más elbírálást és kezelést igényelnének, igényelnek a tömeges migrációs hullámok. Ezt a jelenséget semmilyen vonatkozásban nem lehet, nem szabad elbagatellizálni, hiszen a sokezres, milliós tömeg sodródása megannyi egyéni tragédiát, emellett súlyos társadalmi konfliktusokat okozhat.

Itt több nagy feladaton kellene dolgozni:

- mindent el kellene követni a migrációs hullámokat indító természeti és társadalmi katasztrófák megelőzése, illetve felszámolása érdekében, ebben a körben legfőbb, legsürgősebb feladatunk a valódi béke megteremtése, a háborúk okozta pusztítások jóvátétele;

- mindent kellene elkövetni a súlyos, tragikus egyenlőtlenségek felszámolásáért, amelyek ma jellemzik a Földet, ebben a témakörben nagyszabású nemzetközi fejlesztési programokra lenne szükség, mint például a Változó Világ Mozgalom által javasolt Nemzetközi kibucprogram;

- mindent el kellene követni a migrációs válság békés és humánus megoldása érdekében, tisztességes korrekt feltételekkel.

Ez utóbbi mondat mögött van egy olyan lehetőség, amely a mostanában harcoló erők terméketlen vitáiból teljességgel hiányzik.

Ez a lehetőség pedig a becsületes szerződés: segítünk nektek, a sors áldozatainak, de vannak feltételeink.

A legfontosabb: beilleszkedni a társadalom életébe és szorgosan dolgozni.  Amennyiben szükséges, a méltányos beilleszkedéshez a forrást megelőlegezzük, de azt a munkabérből vissza kell fizetni. És egyébként is elvárás lenne egy folyamatos megtakarítás a befogadó szervek kezelésében. Ebből pedig a hazatelepülést is meg kellene oldani, előbb vagy utóbb. Egy ilyen hozzáállás kellően tompíthatja minden migrációs hullám sokkhatását, és biztosíthatja idővel békés és humánus megoldását, amikor a kezdeti kritikus tömeg már nem egyben sodródik.

Súlyosan elhibázott az a politika, amely nem ezt az utat választja, hanem riogat és hergel.

Rendben van: ne Brüsszel mondja meg nekünk, hogy humánusok legyünk. Tudhatnánk, bizonyíthatnánk magunktól is.

Ne fecséreljük energiánkat, hanem alkossuk meg a világ egyik legprogresszívebb migrációs törvényét, és egyik legigazságosabb zöldkártya-rendszerét!

Nemzetközi kibuc-program

* * *