Sok
jogos kritika éri a demokratikus jogállamot, mégis nyugodtan kimondhatjuk, hogy
ez a világok legjobbika. És mielőtt azt hinnéd, hogy ma közhelyekkel akarlak
traktálni, hozzáteszem, hogy ez a demokratikus jogállam közelebb áll. szinte
unokatestvére a diktatúrának, mint a rá megtévesztésig hasonlító hamis
demokratikus jogállamhoz. Nem, hogy közel nincs hozzá, hanem ez az igazi
antipódja,
De mi az, hogy hamis demokratikus jogállam? A hamis demokratikus jogállam külsőre
mindenben hasonlít egy normális demokratikus jogállamhoz. Van alkotmány, van
törvények, vannak bíróságok, a kormány „a helyén van”, a rendőrség még inkább,
véd, és szolgál, vannak köztiszteletben, „minden gyanú felett álló” személyek,
vannak esküt tett köztisztviselők, orvosok, ügyvédek, újságírók. Minden van, a
levegő tele van értékekkel, fennkölt frázisokkal. És mégis minden hamis. A bíró
mélyen a szemedbe néz, és a fehérről azt mondja, hogy fekete. A miniszter és a
polgármester barátjának játssza át a közpénzt, a hőbörgőt tönkreteszi az
adóhivatal és a közterület-felügyelet segítségével. Nagy néha az ügyészség kivizsgálja az
eseteket, és megállapítja, hogy sem korrupció, sem a hatalommal való visszaélés
nem történt. A hamis demokratikus államban a nagy többség hamar észreveszi, mi
a gond. És alkalmazkodik hozzá, mert azt gondolja, hogy jobbat nem tehet.
Mindig akad valaki, esetleg egy kis gyerek, aki elkiáltja magát: „Meztelen a
király!”, vagy egy felelőtlen felnőtt, aki veszélynek teszi ki családját…
Jelentéktelen üzemzavarok, amelyeket a színes, lüktető élet gyorsan elsikál.
Ez a leírás nem is kissé elnagyolt, groteszk, ezzel együtt nagyon könnyű
megismerni benne hétköznapi országunk hétköznapjait. Mi tagadás, ami van ezen
az áldott Földön, szinte mindenhol, ahol virágzik a demokrácia vagy a jogállam,
vagy a kettő együtt, ez van.
Ami nem ez, az a diktatúra, vagy valami hasonló.
De miért támadt az az őrült gondolatunk, hogy az igazi demokratikus
jogállamot (amely ezek szerint nem is létezik a valóságban) a diktatúrához
rokonítni?
Nos, azért mert mind a kettőben szabályok uralkodnak. A diktatúrában
megmondják, megparancsolják, hogy mit tegyél, de legalább tudod, mi a parancs.
A hamis demokratikus jogállamban pedig semmi nem igaz, a szabályok a legkevésbé.
A tudomány jó ideje nyakon csípte ezt a hamisságot, és igen előzékenyen
informális kapcsolatoknak, viszonyoknak nevezte el. Minden azért és úgy
történik, ahogy a láthatatlan, az informális akarat akarja. Ahogy az informális
erő akarja, így fog szólni a törvény, de ha holnap el kell intézni egy fontos
ügyletet és a fél országot ajándékba adni strómanunknak, el fogjuk intézni,
függetlenül attól, hogy mit mond az általunk keresztül vert törvény.
Egy társadalom nem lehet egy kicsit hamis, ahogy egy lány sem lehet egy
kicsit szűz. Egy társadalom régóta csak úgy tud rendesen, a megszokott módon
működni, ha hamis. És ha hamis, a hamisság alapeset, szabály. A nem hamis
pillanatokat el lehet viselni, a humor kedvéért, meg mindig valami hozadéka a
hamisság számára.
És mégis, az ember nem hamisnak születik, ahogy a nő sem nőnek születik. És
mindig akadnak, akik gyerekien tiszták maradnak.
Kik azok? Már megint az igaz emberek legendájánál kötünk ki, amelynek
poénja az, hogy az isten sem tudja, kik azok. Hogy mit tud, és mit nem tuud
isten, isten tudja. Azért kell drukkolnunk, hogy a hamisság fejedelmei meg ne
tudják, kik a tiszta emberek. Mert nagy veszélyt jelentenek. Mind addig, amíg
egyes megszállott világmegváltók egy újabb diktatúráig visznek egy szerencsésnek
ritkán mondható országot, nagy baj a fejedelmek számára.
De halálosan félnek, és félhetnek, hogy egyszer felfedezzük az utat az
igazi demokratikus jogállamig.
*
* *
