Csak jót vagy mit?

Rendben, a halottakról jót vagy semmit. De az élőkről?

Nem, nem mindenki lehet biztos, hogy ezt az íratlan szabályt rá is alkalmazzák, különösen a háta mögött.

A karaktergyilkosságok korát éljük. Sőt, lassan már a vég nélküli karaktergyilkosság-sorozatok divatja dúl. Mégis, ez egészen másáról szó, mint ami most érdekel minket, ez pedig az ember személyisége és a szembesülés vele.

Képes-e az ember beazonosítani magát? Hogyan viaskodik a beszivárgó jelekkel? Képes-e tárgyilagosan elemezni másoknak a róla kialakult képét? Képes-e feldolgozni ezt a „képzavart”? Avagy elintézi Diderot módjára: „Rosszat mondanak rólam? Ó, ha úgy ismernének engem, rnint én ismerem magamat!”

Voltaképpen nem is annyira nehéz ezekre a kérdésekre választ adni, nehéz valamit kezdeni a válasszal. Mindenkinek lehet bőséges tapasztalata abban, hogy vannak emberek, akik teljességgel kritikátlanok magukkal szemben, hadilábon állnak az önismerettel, és vannak, akik túlzásba is viszik az önkritikát. Igaz, az önkritika egyes esetekben megint téves önképről árulkodik, ez azon sajnálatra méltó emberek esete, akik súlyos önmegbecsülés-hiánytól szenvednek.

Közben azt is el kell ismerni, hogy valóban érvényesül ezen a téren egy fokozott relativitás: magamról mérhetetlenül több – és főleg közvetlen – információval rendelkezem, mint a másikról.

Tehát minden okunk meglenne, hogy megértők, türelmesek és tapintatosak legyünk ilyen kérdésekben.

Csakhogy a társadalmi kapcsolatokban – amúgy igen régóta, igen, évezredek óta – fölöttébb jelentős szerepet játszik a személyiség torzulása, és még inkább a személyiség-torzulások elkendőzése, elrejtése. Ennek nem mindig tapintat és megértés, hanem inkább félelem az oka. Nem ok nélkül. Mind a mai napig nagy ára lehet a vélt vagy valós igazság kimondásának. „A király meztelen!” felkiáltás csak a mesében fullad meg a közönség felszabadító nevetésébe, a valóságban fejek hullattak.

Hellyel-közzel túl vagyunk azon a barbár szakaszon, amikor az efféle igazságokért a fejünket is kockáztattuk. De nyakig benne vagyunk abban a posztbarbár szakaszban, amikor „nem tanácsos” belevágni egy osztályvezető, egy újságíró, egy professzor, egy bíró, de még egy ügyfélszolgálati ügyintéző arcába: „Mire ez a gőg, testvér?”

A személyiség kisebb-nagyobb torzulásai hihetetlen mértékben megmérgezik mindannyiunk mindennapjait, de alig teszünk valamit, hogy ezen korrigáljunk. A korrekció útja nem az, hogy mindig, amikor saját bőrünkön tapasztalunk ilyen megmérgezést, kikelünk magunkból, odapirítunk egy jót a delikvensnek. Ebből csak haszontalan – és nem kétséges, hogy nagy számban indokolatlan – konfliktusok származnának (most is származnak).

Társadalmi-közösségi formák kellenének ahhoz, hogy mindenki megkapja a szükséges segítséget személyiségtorzulásainak fel- és megismeréséhez, de főleg azok korrekciójához. Mert csakis abból szabad kiindulni, hogy minden korrigálható.

Illúziónk nem lehet: ez nehéz feladat. Mert a nyilvánvaló torzulások, hála a művészeknek, nem mellesleg a karikaturistáknak, visszaszoruló félben vannak, egyébként is kúszik fölfelé a populáció IQ-ja. Egy mai „érintett" bírónál, professzornál, politikusnál, házmesternél cseppet sem egyszerű kimutatni önimádatot stb.

Más téma, hogy a modern nevelésnek nagyságrendekkel többet kellene tennie a torzulásmentes személyiségek kialakulása érdekében. A nevelés százszor fontosabb az oktatásnál.

* * *

Tudás a tudásról

A napokban A kozmosz szövedékét olvasom Brian Greene-től. Elmerültem, mi az, hogy elmerültem, beleszédültem a térrel kapcsolatos régi és új gondolataimba. Így egykettőre megint a tudás örök témájánál voltam. Igen, foglaltam össze magamban reggel az esti töprengéseimet, sok fontos dolgot kellene tudni a tudásról. Tudni, és szem előtt tartani.

Például az, hogy nincsenek kóbor igazságok. Az igazságok tudományokba sorakoznak fel, ahol komoly a rend. De lassan a tudományokról sem mondhatjuk el, hogy kóbor szellemek. Kezdetek kezdetén még iagz is volt, hogy a különböző tudományok kis szigetek voltak a világot felfedező ember számára, a köztesen térben hullámzó-csillogó filozófia tengerétől ölelve. Mára már a tudományok szigetei összeérnek, a filozófia csak itt-ott hajnali harmatként hat meg minket.

Igen, az összes tudás egyre inkább elrendeződik az egy egyetlen össztudományba, ahol semmilyen határok nincsenek a különböző diszciplínák között, legfeljebb az egyes ember véges szellemi kapacitása teszi lehetetlenné, hogy egy szakterületnél többet megismerjünk mesteri fokon. És ahogy elmélyül a tudásunk, így zsugorodnak az egy ember által elsajátítható parcellák, közben mindenfelé beüt a hírhedt „relativitáselméleti effektus”, miszerint a világon „talán” csak hárman vannak, akik értik „azt”… Na de ez már egy másik téma, igaz, igen aktuális és igen súlyos.

Tehát adva van egy hatalmas össztudomány és még egy kedves, tiszteletre méltó filozófia, arra az esetre, ha jól esne egy régi módi baráti beszélgetés, mindenféle kötelezettségek nélkül. Hát így bizony nem teljes a kép, mert egy valami, mondhatjuk tudománynak is, hiányzik a leltárból, és ez a matematika. Nos, különösen, hogy a tudományokat egybe vontuk, sántítana, ha a különmaradó matematikát letudományoznánk. Filozófiának sem mondhatjuk, mert talán éppen annak az ellentéte (bár az ellentétek a Föld túloldalán akár össze is érhetnek…).

Nos, nézegetve-tanulmányozgatva a tudományt és a matematikát, érdekes, de főleg fontos hasonlatosságokat és különbségeket lehetne észre enni. Közismert, ugye, hogy a matematika matematikai, éspedig axiomatikus elméletek végtelen (!) sokasága (na, ezt csinálja a matematika után a nagy össztudomány, ha tudná). Az pedig, hogy axiomatikus elmélet, azt jelenti, hogy éppen kedvünk szerint rögzítünk bizonyos axiómákat, azután éjt nappallá téve próbáljuk a szigorú formálisnak mondott logika segítségével levezetni az összes levezethető tételt. És ha valaki egy elméleten belül a 12855-ik tétel után bebizonyítja a 12856-ikat is, nagy eséllyel számíthat a matematikai Nobel-díjra (amely nem a féltékeny Nobeltől ered, de ez is egy másik téma, nem aktuális, és nem fontos).

A helyzet az, hogy a tudomány hasonlóképpen működik, csak sokkal emberszabásúbban. A tudományokban is vannak az axiómákhoz hasonló szent tehenek, amelyeket nem szokás, nem illik, szóval nincsenek firtatva. Ezek a tények. Másképpen az észlelések. Félreértés ne legyen, a tudósok idejének nagy része azzal megy el, hogy az egyik kétségbe vonja a másik által közölt tény tény-voltát (min ahogy A kis herceg történetében az európaiak tették a török csillagász közlésével), de ez nem a tény firtatása. Ha egyetértésre jutnak, hogy valami tény, akkor általában egy jó ideig egyetértenek magukkal. Tehát, gyűlnek a tények, mint a matematikában az axiómák. Csakhogy a matematikában általában elég 5-10 axióma, hogy az, mint a geometria esetében 2500 évig munkát ad légiónyi geometrikusnak, sőt, egyre többet. Ellenben a tudósok egy gyógyíthatatlan bulimiától szenvednek, és igyekeznek milliószámra gyűjteni a tényeket. Gyűjtik, és rendezgetik, kategorizálják, aminek már Arisztotelész is nagy, sokáig felülmúlhatatlan mestere volt. OK, rendben van, gyűjtik a tényeket, de azért gondolkoznak is a tudósok. Nem beszélve, hogy körükben is akadnak kényelmes emberek. Szüntelenül futni a lepkék után, vagy mindenféle macerás és veszélyes kísérleteket csinálni a laborban? Mennyivel jobb most beülni a fotelbe, egy kicsit gondolkozni, magyarázatokat, összefüggéseket, következményeket keresni – gondolatban, vagy ceruzával a papíron. Ilyenkor születnek azok a tudományos tételek, amelyek egészen olyanok, mint a matematikai tételek: a tényekből (axiómákból) indulnak, és szigorú (gyakorlatilag formális) logikával vezetik le. Elkerülhetetlen fázis ez a tudomány művelésében, és még inkább a tudomány hasznosításában (technikai-műszaki fejlesztés stb.).  Csakhogy a matematikában a tudásmennyiség 99,99999999%-a levezetett tétel, és csak 0,000000000001% axióma, a tudományban a két műfaj testvériesen osztozik a dicsőségen. (Ez ritkán jelent 50%-ot, lehet, hogy az arány 1:10 vagy fordítva, de mégis emberi, „testvéri” léptékű).

Másképpen érzékeltetve a helyzetet, azt mondhatjuk, hogy a matematika Ariadné fonala, a tudomány pedig egy kézi csomózású perzsaszőnyeg. De hol erre, hol arra lehet szükség, jó ez így.

Ám a lényeg csak most jön. A matematika és a tudomány közötti hasonlatosság és különbség az, amit a felszín nyújt. Ami inkább rejtve van az a kettő egymásra utaltsága, sorsközössége. Láttuk, hogy a tudomány „színe”, ami az említett perzsaszőnyeg színe is, csupa empirikus tény, a szőnyeg vastagságát és puhaságát a sok egyes tény alá kézzel csomózott tudományos tételek, következtetések adják, és ezek mind afféle mikró elméletek. Mi több, azok csak akkor nem fognak a szőnyegszövés másnapjára kibomlani, ha valóban elérik egy mikró elmélet, más szóval egy matematikai modell minőségét.

Ez pedig minden emberi megismerés, minden tudomány kulcsa: semmit nem tudok igaznak elfogadni, ha azt matematikai modellben elgondolva, nem találom igaznak. Ez az emberi elme törvénye. A matematika nem ellensége semmilyen tudásnak, de nem tud cinkosságot vállalni egy hamissággal.

Még egy hasonlat kínálkozik: a kör, mint a tudomány által ostromba zárt valóság, és az egyenes vonalak végtelen seregét adó matematika. Rajzoljunk egy kört egy rózsaszínű krétával. Ennyit tudott a tudomány elérni a valóság megnyerésében (ha tetszik, az élet megváltásában). De ennek a körnek minden rózsaszínű pontja egy rózsaszínű jámbor hipotézis. Ha ott meghúzunk fekete tussal egy egyenest, akkor a matematika igazolja („verifikálja”) ezt a pontot, és az a pont, a kör és a kört érintő egyenes érintkezési pontja fekete, megingathatatlan lesz.

Hogy hány egyenest kell húzni, hány pontot kell befeketíteni, hogy a tudás elérje végső győzelmét, nem tudhatjuk (ez is egy másik téma).

Most inkább a nagyon különböző tudomány és matematika sorsközösségét akartam hangsúlyozni.

Végül a lényegen túl is marad egy kérdés, éspedig nem akármilyen, sőt mondhatnánk, egy kardinális kérdés: amikor a matematika a tudományos teljesítményt (a lokális csomózást) verifikálja, csupáncsak a tudomány munkáját dicséri-e meg, vagy egyben valami fontosabbat is „verifikál”?

Úgy tűnik, hogy erre nem lehet egy általános választ adni. Egyszerűt meg semmiképpen nem. Maga a kérdés pedig rímel Hegel egy híres, sokat vitatott-kritizált kijelentésével, miszerint, ami ésszerű, az valóságos, és ami valóságos, az ésszerű.

De mi az ésszerű? A mai napig erre csak a filozófia próbált válaszolni, nagy élvezettel, kevés eredménnyel. Ma leírjuk: ésszerű az, ami matematikai elmélet.

És mi a valóságos? Az, amiről a tudomány egy matematikai elmélettel igazolt leírást ad.

A tudás, tudomány, megismerés nagy kérdései így éles fényt, alapvető kérdések és követelmények világos és egyértelmű választ kapnak. A legfontosabb talán az, hogy semmilyen tudományos okoskodás, tudományos „elmélet” nem vizsgálható, még kevésbé igazolható anélkül, hogy megfelelő módon lenne matematikailag modellezve. Nem egy könnyű feladat, és sok tudós előszeretettel bástyázza körül magát saját süttetésű terminusok garmadával, agyafúrt eszmefuttatásokkal, útját állva a matematikai formalizálásnak. A dolgot sajnos a másik végénél is el lehet szabotálni, éppenséggel egy silány, de annál fárasztóbb modellezéssel (hadd álljon a be a „csak hárman értik”-effektus).

De a jó tudós és a jó matematikus dolga, küldetése, stratégiája világos, és lelkesítő.

Tehát mindenki nyugodjon le, a forradalom ide is betette a lábát.

* * *

Nem rekviem, seprű kell

Mióta tart a baloldal válsága? – kérdezik sokan.

Hát nem új keletű, sajnos.

De tisztában vagyunk-e azzal, hogy ma az, hogy baloldal?

Ezt sokan sokféleképpen értelmezik, érintettségük, műveltségük, mindenféle kötődéseik, becsületük függvényében.

Én háromosztatúnak látom a piramisra emlékeztető társadalmat: nagyját, éspedig a társadalom alapját adó rész a nép, fölötte van a középosztály, legfelül a piramis csúcsa, amelynek igaz van egészen a mélyig nyúló gyökérzete is (hivatalnokok, katonák, rendőrök, lakájok stb.).

A baloldal nem más, mint a modernkori elnevezése a nép képviseletének a társadalmon belül. A fogalom a Francia forradalom parlamentjében alakult ki, és azóta is kitörölhetetlenül szerepel a közbeszédben.

Ennyiben azt is mondhatjuk, hogy a baloldal annyira örök, mint a nép, de ezzel csak kerülgetjük az igazi kérdést: mi van valójában válságban, amikor a baloldal válságáról beszélünk?

Abban végül is nincs semmi hallatlan, ha egy ember, de ha akár egy egész párt erkölcsileg csődöt mond. Ez lehet roppant sajnálatos, de nem adhatna okot, hogy az egész baloldal kudarcáról, pláne eltűnéséről beszéljünk. Mert a nép nem tűnhet el. Ellenkezőleg, minél rosszabbul van képviselve, annál jobban romlik helyzete, annál nagyobb szükség lenne érdekei képviseletére.

Persze, a történelemben semmi sem úgy működik, mint egy svájci óraszerkezetben. Pozíciókat veszíteni könnyű, a harc jobb pozíciók elfoglalásáért rendszerint igen keserves, durva, nem ritkán tragikus.

A nép és annak képviselete története, még ha csak a modernkorban nézzük, hihetetlenül összetett és ellentmondásos, ráadásul rendesen manipulált. Az az egy biztos, hogy amióta a nép – döbbenetes áldozatok árán – kivívta magának a puszta szavazati jogot (zömében a 20. század folyamán), megnőtt ázsiója a politikai pártok körében. Hiába képvisel igazából egy konzervatív (vagy másképpen jobboldali) párt a társadalmi piramis csúcsát, vagy egy egy liberális (vagy másképpen centrum, illetve ide-is-oda-is párt) a középosztályt, mindegyik vállalja a hőn szeretett nép képviseletét.

A nagy konkurencia ellenére a baloldali pártok újra és újra elfoglalják a politikai küzdőtér egy jelentékeny részét, tüsténkednek, képviselnek, harcolnak, és újra. Sokszor egy különösen nehéz válságos időszak csúcspontján kapnak esélyt a társadalom irányítására, valójában a válság szanálására, ami szinte mindig azáltal sikerül, hogy szép ígéretekkel lenyeltetik a néppel a keserű pirulákat (a különféle „megszorításokat”), hogy egykettőre – a mészáros munka végeztével – a „népharag” kisöpörje őket a hatalomból, és visszaadja a kormányzást azok kezében, aki összehozták az előző válságokat.

Miért lesznek újra és újra balekok vagy éppenséggel árulók a baloldali politikusok, vagy csak annak látszanak? És ha ez a sorsuk, honnan jön erre az átkozott pályára új és új utánpótlás?

Jogos, de nehéz kérdések. Olyan kérdések, amelyekre talán sokáig nem kapunk majd választ.

Egy Molière-ről szóló Bulgakov-regényben olvastam, valahogy így szólt a narrátor igazsága: „Egyszerűen tehetségesen kell írni. Ez minden.”

Ekkor háborogtam: ez nem igazság, ez nem tudomány! Ez túl olcsó válasz! Mélységes fel voltam háborodva. És lassan az életem megtanít arra, hogy ebben egy különösen titok feszül! De igen! Ez az egy parancs, az egyetlen erkölcsi imperatívusz, amely érvénnyel bír a Földön.

Jól kell csinálni! Becsületesen kell csinálni! Bölcsen kell csinálni!

Sok utat választhatunk. Választhatjuk Friedrich Ebert vagy Lenin, Jean Jaurès vagy – hogy nagyot ugorjunk a mába – Tony Blair útját. A történelem malmai hol lassan, hol drámai gyorsasággal őrölnek. Előbb-utóbb kitisztul a kép: szolgáltunk-e vagy ártottunk-e?

Amennyire tisztán lehet látni a mai képet, azt kell mondani, minden aggodalmunk a baloldalért jogos.

Már alig vannak pártok és szervezetek, amelyek hitelesen és korszerűen képviselnék a népet. A régi vágású szocialista és szociáldemokrata pártok nagy többsége a liberális erőtér foglya. A kommunista vagy radikális baloldali pártok és szervezetek képtelenek feldolgozni a történelmi leckéket, sokszor elvtelen kompromisszumokba mennek a jobboldallal is. Nagy számban megjelennek új típusú marketing baloldali pártok. Ennek egy szomorú példája a jogos csalódást hozó görög Sziríza párt, amelynek médiasztárrá tett vezetőjéről joggal gyanítható, hogy egyszerűen az Egyesült Államok kreációja.

A reményre éhes ember hajlamos hitelt adni, és ilyet jelenleg érdemelni látszik akár Bernie Sanders is, de különösen az egész liberális világot magára haragító Jeremy Corbin, a brit Munkáspárt új vezetője.

Igen, sajnos romokban hever a nép hivatott képviselete, helyette a jobboldal és a liberálisok marakodnak érte, csupáncsak képtelenek ezt a társadalmi szerepet betölteni. Ám ennek maszatolásáért semmi sem drága, és anyagi erőforrások bőven állnak rendelkezésükre.

Hagyjuk az optimizmust! Egyszerűen új utakat kell keresni.

Sokat kutakodtam az évezredeknek ezen a tájékán. Sejtem, hogy néhány kopár domb mögött megpillantjuk azt az új világot, amelyről költő lelkűen kiáltanák: az Ígéret Földje.

Negyven év? Az is lehet, hogy négyszáz évig kellene vándorolni, amíg eljutunk oda, ahol a barbárság démonai nem tudnak utólérni többé.

Nagy út ez. Ám ne bölcs dolog egy nagy útra egyedül elindulni. Mert ha nyertem, de egyedül vagyok, ki hozza el a jó hírt?

Kell egy csapat.

És talán majd abból megszületik az igazi baloldal is.

* * *

Fele kérdés, fele felelet

Több graffiti-gyűjteményben szerepel: „Isten (Jézus, a szeretet stb.) a válasz! De mi volt a kérdés?” Azóta ez a szellemesnek tűnő riposzt számtalan újságcikkben, blogbejegyzésben is előfordul.

A válasz mindenképpen fontos, majdhogynem a legfontosabb – bár melyik láncszem mondhatja el jogosan magáról, hogy ő a legfontosabb a láncban? Talán a leggyengébb… Hiszen az összes többi érte drukkol, benne van reményük. És a válasz valóban egy láncszem egy láncolatban, az élet láncolatában. Ami közvetlenül megelőzi, éppenséggel lehet egy kérdés, de ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy kérdés nélkül is fontossá válhat a válasz. Gondoljunk arra, hogy ezek értelemrétegek: válasz-válaszreakció-reakció. Egy sértésre-pofonra jöhet a válasz, anélkül, hogy firtatnánk, mi volt a kérdés (amit az esetek nagy többségében akár utólag is érdemes elvégezni). Továbbá a válasszal nincs vége a történetnek. Kell a végkifejlet, a tisztázás, a kiegyezés, a siker. Megtalálhatjuk a világ legbölcsebb válaszát. Ezzel még nem nyertük meg a csatát (játszmát stb.). Ha kannibálok, vagy még rosszabb: gazemberek gyűrűjében vagyunk hihetetlen szerencse is kell a megmeneküléshez. Egyébként „csak” munka, harc, kitartás…

Szerencsére az emberek többsége nem kannibál vagy gazember, de zavartalan derűre ne számítsunk. Kiver a hideg verejték a hét ókori bölcs legbölcsebbikének, Priénéi Biasz a delphói jósdában vésett mondásától („Az emberek többsége rossz."). Annyit viszont kénytelen vagyok elismerni: Az emberek többsége, amikor fontos lenne valamit meglátni, arra vak, amikor fontos lenne valamit meghallani, arra süket, amikor fontos lenne bátornak lenni, gyáva.

Ez lenne a bámulatos túlélési képességünk ára? Jó kérdés… Bár engem nem a jósága, hanem a fontossága izgat.

És általában is, izgatnak, felvillanyoznak a kérdések. Gyűjtő szenvedélyemmé váltak. Így fel kellett figyelnem arra, hogy ezek sajátos csoportokba oszthatók.

Személyes-ismerkedős kérdések:

- Melyik a kedvenc énekesed?

Műveltségi kérdések (ezek a műveltségi játékokban lehetnek 10 vagy egymillió forintosok is):

- Melyik volt a legnagyobb birodalom?

Fejtörő feladványok:

- Áron elhatározta, hogy hétfőn, szerdán és pénteken csak igazat mond, más napokon mindig hazudik. Egyszer azt mondta barátjának: „Holnap igazat fogok mondani.” Melyik napon mondta ez?

Titkokat firtató (rendszerint igen veszélyes) kérdések:

- Ez a párt kitől kapott anyagi és egyéb támogatást a választások előtt?

A tudományos-technikai kutatás és gondolkodás során születő fajsúlyos szakmai kérdések (sejtések, hipotézisek):

- Miért fordul meg a Föld mágneses tere, mivel jár ez?

A jövőre vonatkozó kérdések:

- Ki nyeri meg az elnökválasztást Amerikában?

Végül az emberi szellem nagy, választ nem váró, csak szüntelen gondolkodást igénylő kérdései:

- Mi az élet értelme?

Mára már elmondhatom, hogy kultikus tiszteletet érzek a kérdések iránt. Vallom, hogy a kérdezés joga alapvető emberi jog. Mennyire nevetséges és felháborító az a még érvényes szabály a spanyol udvarban, miszerint tilos a királyhoz kérdéssel fordulni. Erről eszembe jut Montaigne mondása: „Ülhet valaki akár a világ legmagasabb trónján, akkor is a seggén ül.” Kultikus tiszteletem a kérdések iránt nem abból fakad elsősorban, hogy kérdezni a szellem fiatalos állapotára vall, kíváncsiságot tanúsít, vagy hogy kérdezni bátor dolog. A tisztelet annak szól, hogy maga a kérdés hívja, szólítja a választ. A jó kérdés pedig felér a válasz felével. Sokszor nehezebb eljutni a kérdéshez, mint megtalálni rá a jó választ…

Részlet Most, valamikor-ból

* * *

Akarsz-e játszani

Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kosztolányi Dezső

Szerep és intimitás

A szerepeknek mostanában nincs jó sajtójuk.

Azért kell hozzátenni, hogy mostanában, mert nem régóta közkeletű ez a fogalom az antropográfiában. Szerepet játszunk amióta a vízből kimerészkedtünk a szárazföldre, de a csodás 20. századig ezt ugyanúgy nem tudtuk, mint ahogy Jourdain úr nem volt tisztában, hogy ő bizony prózában beszél.

De hát mi a gond, mi lett a gond a szerepekkel? Öröktől fogva játszunk, de most – hirtelenül – beszélni kezdtünk erről, mi több, tépelődni miatta, lázadni ellene.

A szerepekkel, azt minden színész tudja, két gond lehet. Az egyik: ha túljátsszák. A másik, ha bármilyen okból is terhessé válik a szerep játszása.

A problémák egy része inkább a szerepet játszót, másik része inkább a többieket bántja, akik – hol szórakozva, hol szenvedve – nézik a játékot. Igaz, az sem mindegy, hogy kényelmesen, a nézőtérből nézzük az előadást, avagy társai vagyunk a színpadon a kínlódó játékosnak.

Amúgy már Petronius – Néró korában – mondta azt, hogy „Az egész világ színházasdit játszik.” Tudja ma ezt inkább Shakespeare szavaival minden valamennyire olvasott ember:

„Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és nő...”

Jöttünk, felvettük szerepünket, játszottunk… Aztán lelépünk…

Jöttek velünk szembe, minket keresve a szerepek.

A harmónia soha nem volt teljes. Nem mindenkire jutott kedvére való szerep. Nem minden fiú lett herceg, nem minden leány lett herceglány. Mégsem  volt mindig nehéz belenyugodni, belebújni, csodaszépet produkálni… De szabadnak születni, és a szolga vagy rabszolga szerepére váltani? Ügyes-szorgos parasztnak felnőni, és egy háborúban a nyomorék szerepére váltani?

Volt ideje az embernek megtanulni a lázadás mesterségét. Jóra vezetett ez a lázadás. Ma világunk más. Még nem nem az, amiről álmodni szoktunk, de bámulatos haladást értünk el.

Bámulatos a haladásunk, de nem egyenes vonalú, nem egyszerű módon alakul. Sokszor saját lábunkba botlunk. Sokszor saját lendületünk vész egy ostoba csapdába. Sokszor egy beteljesült álomról kiderül: rémálom.

Lázadás közben eljött a szerepeink elleni lázadás ideje. Ám a szabadulás korába beszivárgott a szabadulás mindenféle fura divatja, hóbortja, őrülete.

Sokak számára komoly frusztráció az, ami a társadalmi állapotok számára sem éppenséggel jó: a múltban alaposan – és sokféleképpen – eltorzult nemi szerepek. Fölösleges bármit is mondani ezekről: az irodalom, és különösen a modern filmművészet (ismétlem: művészet, Fellinire, Kubrickre és hasonló művészekre gondoljunk) káprázatos galériát kínál ezekből.

Csakhogy  szabadulva a rossz mintáktól, sokan túlszaladnak a szakadék szélén: az elvetendő, szenvedést okozó mintával egy mélyebb réteget, egy levethetőnek gondolt szerepet is próbálnak letépni magukról… Nem mindig eredménytelenül, bár sokszor csak a plasztikai sebész segítségével viszik „sikerre” a műveletet. Igen, ma ott tartunk, hogy nem kivitelezhetetlen egy férfi számára megtagadni, „levetni” magáról a férfi neműségét, ahogy egy nő számára a női neműségét. Azért, mert úgy érzi, hogy a ráhúzott férfi bura,„szerep” alatt nő rejtőzik.

Igaz lehet ez? Mit jelent ebben az esetben az igazság? Egy férfinak született férfi úgy érzi? ő egy nő, és játszani a férfit számára elviselhetetlen szenvedés. Az eldobná, avagy el is dobja, és … kezd nőt játszani…

Mert nő nincsen. „Senki nem születik nőnek, azzá lesz.” – árulta el, saját élményből megismerve ezt, Simone de Beauvoir. Tehát az, aki eldobja a férfi szerepét, megteszi egy másik szerep, egy hőn vágyott női szerep kedvéért. Keserves testi-lelki műtét, de ennek szabadságából ma sokan nem csak szentséget próbálnak formázni, hanem bizonyos értelemben trivializálni akarják.

Csakhogy az ember nem egy Matrjoska bábu. De mondhatjuk úgy is: a személyiségfejlesztés nem hagymahántás. (Amiről Günter Grass mesél, az is részben ezt fejezi ki.)

A szerepjátszásunk a legritkábban egy konzisztens szerep kibontakozása. Ezer apró játszmákra töredezett, amelyeket oly alaposan írt le Eric Berne népszerű könyvében. Amikor azt olvastam, hol derül, hol  szégyenkezni kellett emberi gyarlóságaink miatt, de egy egyre nyugtalanabb kérdés kezdett fogalmódni bennem. A könyv végére jutottam odáig, hogy megértsem magát a kérdésemet: áruld már el nekem, kedves Erci Berne, mitől rosszak is ezek a nehezen megkerülhető hétköznapi játszmák? Létezhet-e az élet játszmák nélkül?

Nem kis megdöbbenésemre, az utószóban Eric Berne hozzám fordult, és megválaszolta kérdésemet: azért rosszak a játszmák, mert útját állják az intimitásnak!

Nem biztos, hogy a könyvben pontosan így szólt a magyarázat, detudatosan vállalom ezt a fogalmazást, mert szerintem ez így fejez ki egy fontos igazságot. A jó emberi kapcsolat alapja egy fajta tiszta, igazi, érzékletes intimitás.

A nagy kérdés, a nagy dilemma az: összeférhet-e bármilyen szerep, vagy pláne játszma és az intimitás?

Meggyőződésem, hogy maga az élet egyfajta játék, egy sakkozás a nem-léttel, a rombolással, a pusztulással. És ehhez a játékhoz bele kell bújni a játékos szerepébe, és azt jól játszani.

De a játékos szerepe ezer szerepből és ezerszer ezer apró játszmákból áll össze. Itt is érdemes gondolni az irodalom és a művészet (no meg a tudományok) megszámlálhatatlan üzenetére. Bizarrságában is ideillő a játékválasztékunk apró remeke: Kosztolányi verse, Akarsz-e játszani?

A végső tanulságunk mégsem lehet az, hogy csak nyugodtan, csak bátran, semmivel nem törődve, játsszunk kedvünkre. „Táncolj, uram! A zene majd magától is jön!”

Nem, a zene magától nem jön bármikor, bárkihez. Ha úgy cseréled szerepeidet, mint az ingedet, félő, süket marad neked a világ.

Tudnod kell, mi neked való, tudnod kell, te minek való vagy. És jól kell csinálni. Azt, ami neked való. Ha táncolni próbálsz, ne légy röhej. Ha gyógyítani akarsz, ne betegíts meg. Ha oktatni akarsz, ne ronts meg. Ha szolgálni akarod a népedet, ne lopd meg. Ha fényt ígérsz, ne vakíts. Ha szeretni akarsz, ne árulj el!

Azt is tudnod kell, hogy szerepeket vállalni a legritkábban egy laza bevásárlás a hipermarketben. Néha értékes örökség, néha etikai imperatívusz, néha szeretteid elvárása, néha küldetés.

Terhes tanulónak lenni. Jobb kimaradni az iskolából?

Terhes munkásnak lenni? Jobb lenne lopni a napot?

Terhes férjnek lenni? Jobb lenne lelépni?

Terhes apának lenni? Akkor?

Terhes férfinak lenni? Akkor?

Terhes polgárnak lenni? Akkor?

Terhes embernek lenni? Akkor?

Tudd, és soha ne feledd, hogy érdemes és fontos embernek lenni, mindent vállalva, ami ehhez kell

* * *

Van egy álmom: békét látni a világon!

A háborúnak nem csak árnyéka, nem csak kísértete járja be a világot.

A háború tábornokai, seregei, fegyver- és üzemanyag-raktárai, intézményei, infrastruktúrái, tudósai, stratégái, hitelezői ott vannak, ahol lenniük kell. Ott vannak mindenhol. A háború urai itt vannak a Földön. Ahol lenniük nem kellene.

Nem az a kérdés: akarunk-e háborút, vagy nem akarunk.

A kérdés: miért úgy nem akarunk, hogy közben itt van.

Vagy te úgy gondolod, hogy nincs itt háború, hiszen a te fejedre nem hullanak bombák?

Légy boldog, hogy nem hulltak bombák a fejedre, de ne feledd, hogy hulltak Szerbiára, hulltak Afganisztánra, Irakra, Líbiára. És hullanak ma is Szíriára , Jemenre.

És tudd, hogy nem tudsz mindent, mert a háború urai szerint ez nem fontos. Nem tartozik rád.

A magányos Ferenc pápa feljajdult: már folyik a 3. világháború.

Annak a szírai gyermeknek, akinek a fejére hullanak a bombák, mindegy, hogy ezt 3. világháborúnak vagy polgárháborúnak hívják. És ha majd a te fejedre hullanak bombák, neked is mindegy lesz, hogy 2001-ben vagy 2021-ben kezdődött-e az Utolsó Nagyháború…

Van egy álmom. Az, hogy az emberek felébrednek, és feleszmélnek: nem lehet, nem szabad többé, hogy visszaaludjanak, amíg itt pusztít és gyilkol a Földön a háború! Senki ne legyen többé nyugodt álma, amíg nem váltottuk meg a Föld békéjét, az Élet békéjét.

Az ideológiai egymásnak feszülések civil feladat.

A kultúrák ütközése kulturális feladat.

A társadalmi igazságtalanságok megoldása politikai feladat.

A terrorizmus felszámolása rendőrségi feladat.

A béke megőrzése békés feladat.

Semmit nem lehet megnyerni háborúval, csak a halált és a vérrel szennyezett profitot.

Zárjuk el az anyagi erőforrásokat a háború elől, és fordítsuk azokat oktatásra, egészségügyre, kultúrára, tudományra, környezetvédelemre.

Minden cselekedetünket ez az elszánás hassa át, és a béke győzni fog a háború felett, az élet a halál felett.

Ne ölj! Ne háborúzz!

Nincs többé erkölcs a pacifizmuson kívül.

Ma már mindent el lehet érni békésen és fegyvertelenül.

Semmilyen fegyveres béketeremtés nem igazolható.

Azt a valós fenyegetést, amit tömegfegyverekkel rendelkező vagy olyanok birtoklására törő renitens államok jelentenek, csak a béke mellett egységesen elkötelezett emberiség és annak legitim világkormánya képes elhárítani.

De lehet-e bármit is elérni egy szervező erő, egy reális program nélkül?

Igen, addig is lehet sokat elérni.

Nincs sürgetőbb feladat, mint a külföldi hatalmak által fegyverrel, pénzzel, közvetlen katonai és titkosszolgálati beavatkozással fenntartott háborúnak, egy igazi 21. századi holokausztnak a leállítása.

Nem kisebb, és nem kevésbé sürgető feladat a béke végső győzelmét szolgáló szervező erő felépítése.

Csodálatos sors ilyen feladatot felvállalni.

Csodálatos álom látni e feladat sikerét: a békét!

* * *