Áron-sakk

Sajnálom, hetek óta nem jelentkeztem valamelyik sport megújításával.

De itt van most az Áron-sakk. Természetesnek véve, hogy ezt olyanok olvassák, akik kiválóan ismerik a leghíresebb táblajátékot, nyomban a lényegre térek.

Az Áron-sakkot ugyanazokkal a figurákkal és ugyanazokkal a szabályokkal játsszák, mint a hagyományos változatot, csak azzal a különbséggel, hogy egy nagyobb, 10x10-es táblán. És ami nagyon fontos: a játék kezdésekor a figurák nem a tábla szélén, hanem egy sorral beljebb állnak, vagyis a figurák által lerajzol virtuális belső tér azonos a hagyományossal.

Az ötletet nem csak érdekesnek tűnt, hanem a témában való szerény tájékozottságom szerint eredetinek is. De hát ma ki lehet biztos abban, hogy valami még nincs felfedezve? Így alaposabban körülnéztem, és láttam, bizony, itt mindenféle táblaméretre és formára születtek – mondhatni százával – sakkváltozatok. De ha – amennyiben ez egyáltalán értelmezhető most – közös vonást keresünk az alternatív játékokban, az az, hogy ha nagyobb a méret (van 9, 10, 12, sőt 16 oszlopos változat is), akkor a figurák száma is megannyi (néhány esetben ennél is több). Úgy látszik, senki nem akart „rést” hagyni a széleken, vagy pláne el nem foglalt területet a háttérben. Nem akart, vagy nem jutott eszébe?

Nos, ez most már nem érdekes, itt van az új Áron-sakk, és csak rajta! Tessék kipróbálni. Persze, feltéve, hogy kap a kísérletező kedvű elme 10x10-es táblát.

Jól jönne ilyenkor egy asztalos nagyapa…

De bizakodás! Hamarosan mindenhol kapható lesz!

Amúgy, új sakkot kitalálni jó érzés, pontosabban duplán, hiszen a „kitalálás”, az alkotás önmagában nagyszerű. De közben dörzsölhetjük kezeinket: fel van adva a lecke a csúf számítógépeknek, akik gyalázatosan elverik a legnagyobb (sakk)mestereinket is. Lássuk, mennyi idő kell nekik, hogy utolérjenek Áron-sakkban is!

Igen, a jó öreg sakk, a jó öreg barát… Akit elhagyva, most két nagy varázsló között, a go és az ostábla között keringek. Micsoda szélsőségek ezek…

Bezzeg a sakk…

Itt az ember igazán embernek érezheti magát, no persze, sok munkával, sok alázattal, és némi szerencsével…

Emlékeztetnék (hiszen a világon talán nincs három ember, aki emlékezne erre), hogy vagy 20 éve kitaláltam egy másik, valóban forradalmi változatát a sakknak (nem emlékszem, akkor kitaláltam-e neki nevet, ha igen, mi volt az). Ennek lényege az, hogy a játékosak nem egymás után, az ellenfél utolsó lépését ismerve lépnek, hanem egyszerre (praktikusan: borítékolják következő lépésüket, és azt egyszerre fedik fel). Minden egyebet tekintve (figurák, szabályok, táblaméret) ez az új játék azonos klasszikus formájával. Kell-e magyarázni a minőségi különbséget? Én minden esetre elmagyarázom: a klasszikus sakkban a játékos egy adott titkok nélküli helyzeten gondolkozik. Az új játéknál viszont a helyzethez adódik az ellenfél által teendő lépés is, amelyet nem ismerek, amelyet ki kell következtetnem. Ég és föld a két feladat…

Közben annyit beszéltem a sakkról, hogy eszembe jutott egy újabb lehetőség. Azt zárt sakknak nevezhetjük, arra a kozmológiai képzetre célozva, hogy a világunk nem „sík” és végtelen, hanem (magába) zárt és… véges… Bizony, a kozmosz is lehet ilyen, akkor meg a sakk miért ne. Ezt úgy kellene elképzelni, hogy ha a tábla jobb szélén áll egy parasztom, az ki is ütheti a tábla bal szélén a következő sorban álló ellenséges figurát. Vagy a tábla egyik szélén álló huszár is egy szabályos virtuális lépéssel megjelenhet a tábla másik szélén. Ezt úgy is lehetne leírni, hogy a hagyományos „sík” sakktábla helyett egy „sakkcsövön” játszunk, ahol a tábla bal és jobb széle összeér, összeolvad…

* * *

Apeva 2017

Apeva 2017 címmel az Ünnepi Könyvhétre megjelent az új műfaj első válogatása.

A kötet előszava:

Reszket-e kezed, kedves olvasó?

Hát reszkessen – az izgalomtól, hisz a történelem első apeva-gyűjteményét tartod benne!

Több mindent el kellene mondani erről az új versformáról, a kötetről, arról is, amit a már beavatott költők és olvasók első tapasztalatai feljogosítanak remélni az apeva századáról. Néhány dolgot el is mondunk, de – illendőn – csak a kötet végén.

Itt csupán figyelmeztetni akartam: érdemes felkészülni egy különleges találkozásra. Hangolódj rá a versolvasásra, a mély csendre, amely mindjárt el is ragad, és elrepít, az áhítatra, amely derűt ígér.

A költészet öröktől fogva a lélek finom művészete. De a versek között találunk márvány-szobrot is, fenséges sziklát is, damaszkuszi acélkardot is, illatos kínai legyezőt is.

Az apeva egyedülálló tünemény. Gyöngynek is mond-hatjuk, de talán inkább gyémánt-por. Úgy csillog a kezedben, mint a csillagok az égen.

Vigyázz rá, figyelj arra, amit a kezedbe vett gyémánt porszemek villanásai megosztanak veled.

Élvezd az olvasást.

És olvasva te légy a költő!

Szimeonov Todor

A kötet oldala  

* * *

Van egy álmom: látni a könyv világának megújulását

A magyar könyvvilág gazdag, nagy múltú, színes. Az elmúlt évtizedekben viszont komoly válságba került, amiért alapvetően világméretű változások okolható. Így hiú remény, hogy minden bajon úrrá tudunk lenni, ám bízni kell, és én bízom benne, hogy azzal, amit mi magunk tenni tudunk, átlendülünk a nehezén, és út nyílik a magyar könyvvilág megújulása felé.

A magyar könyvvilágba nagy szellemi termés is áramlik, a rengeteg kétes termés mellett, jelentős pénztámogatás is, elsősorban kormányzati, kisebb mértékben üzleti és mecénási csatornákon.

De ekkor mi okozza a gondot? És egyébként, mik konkrétabban a gondok.

Erre fontos lenne egy alapos elemzéssel válaszolni, de erre nincsenek meg a szükséges eszközök, feltételek. Inkább csak elképzeléseimet tudom megosztani, amelyek nem a mai nap improvizációi, hanem évtizedes tapasztalatok alapján értek meg bennem. Egy részüket már évekkel ezelőtt megosztottam szakmabeliekkel, kormányzati felelősökkel.

Az egyik legfontosabb teendő a könyvvilág közintézményeinek megerősítése lenne, aminek tengelye csakis az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) lehetne. Ehhez egyrészt a közkönyvtárak gyarapításának szervezését-elősegítését teljes egészében az OSZK-ra kellene bízni, vagyis átvenni a KELLÓ ezen funkcióját. Ez szakmailag és technikailag jelentős, éspedig minőségi változás lenne, lényegében megszüntetne egy indokolatlan, és a kis kiadók számára kifejezetten hátrányos párhuzamosságot, amiz az OSZK-nak kötelezően beszolgáltatott kötelespéldányok és a KELLÓ-nak beküldendő referencia példányok intézménye jelent.

Ugyancsak az OSZK-hoz lenne fontos rendelni azt a támogatási alapot, amellyel jelenleg a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) gazdálkodik. Sokan – kockázatosan megosztható módon – látják-tapasztalják, mit jelent az, ha aránylag nagy összegek fölött csak saját lelkiismeretüknek felelős kollégiumok és hivatali vezetők diszponálnak, ahelyett, hogy itt az érintettek lehető legszélesebb körének, elsősorban a könyvtáraknak a bevonásával, a magyar könyvvilágot legjobban ismerő központ, az OSZK koordinálja és felügyelje a döntéseket.

Nyomban második helyen megemlíteném magukat a könyvkiadókat, illetve azok állami támogatását. Ezen a területen igen sokat lehetne és kellene tenni, én most egy javaslatot emelnék ki: elő kellene segíteni, de akár kötelezővé is lehetne tenni, hogy minden kiadó tartson fenn egy saját könyvesboltot. Az ilyen kiadói könyvesboltok országos hálózatának bizonyos kiszolgálását elő kellene írni a KELLÓ számára, amely a helyiségek tulajdonosa vagy bérlője is lehetne.

Különösen aktuális lenne ésszerűsíteni a magyar könyvvilág civil intézményeinek rendszerét, amely szinte egy szervezetből, a tiszteletre méltó kort megért Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületéből (MKKE) áll. Ennek a valóságos intézménynek két fő hibájául azt szokták – joggal – felhozni, hogy egyrészt a nagy szereplők klubja, másrészt egy egészségtelen társbérletre kárhoztatja a kiadókat és a kereskedőket. Csak egyet lehet érteni azzal, hogy a jelenlegi egységes egyesület helyett kellene egy könyvvilági fórum vagy szövetség, amely több terület szakmai és civil szervezeteinek sokaságát fogná közre esernyője alá. Ezek a területek pedig nem csak a könyvkiadás és a könyvkereskedelem lenne, hanem helyet kellene kapniuk ezen a fórumon a szerzők, a fordítók, a könyvtárszakma és sokan mások. Igaz, a szakmai és civil szervezetek szerepét önámítás lenne eltúlozni, de sok kérdésben, sok alkalommal szavuk befolyással lehet.

A tartalmi kérdésekről viszont a legnehezebb beszélni. Mi lehet jótékony hatással arra, hogy milyen könyvek születnek? Hogyan lehetne visszaszorítani a gyenge vagy éppen kártékony könyvek tömeggyártását és futtatását? Ehhez a közélet és a köztudat egészségesebbé válása kellene, vagyis nem is olyan kis csoda…

De a csodákban is bízni kell. Végül is nem ördöngösség kijelölni a főbb irányokat: jobb oktatás, nagyobb szerep a tudomány számára, nagyobb szerep a civil szféra számára, a politika visszaszorítása.

A tartalom mellett a forma is fontos: jobban kellene felkészülni és alkalmazkodni az elektronikus világ teremtette lehetőségekhez. Ebben a vonatkozásban sokat lehetne és kellene tenni az e-könyv-választék radikális növelése érdekében. Itt a világ sem iparkodik igazán, de Magyarország még kevésbé igyekszik. A nagy kultúrával, de szerény lélekszámú nemzetek számára ma ez sorskérdés. Egy viszonylag gyorsan és egyszerűen hozható döntés: se könyv, se kiadó ne kapjon támogatást, ha nem biztosít e-változatot kiadványairól. Külön programot kellene indítani könyvek elektronizálása érdekében, de túl kell lépni a közismert hazai és külföldi klasszikán (Ezópusz és Mikszáth). Irányadó a munkára a könyvtárakból kölcsönzött művek listájának kellene lennie.

Ez persze elvezet a szerzői jogok kérdéséhez, de ez maradjon egy másik téma.

Itt inkább a modern technika egy másik forradalmi vivmányára hívnám fel a figyelmet: a megrendelésre készülő könyvre. Biztos vagyok, hogy még évszázadokig becses tárgy, igazi barát marad meg a könyv. És az erdőket nem az a néhány száz könyv veszélyezteti, amellyel minden művelt embernek rendelkeznie kellen otthon, ahhoz, hogy működjön a Könyv varázsa!

Persze, ehhez az olvasást szerető, a könyvet megbecsülő emberek kellenek. Egyik régi javaslatom volt a kisdiákok számára biztosított tablet, amely nem csak az összes tankönyvet váltaná ki, hanem azt a sok kilót is, amelyet a kis gyerekek naponta hurcolnak hátukon, mint szerencsétlen málhás szamarak.

De ennek a javaslatnak volt egy nagyon fontos eleme: minden évben a kisdiák kapjon egy külön szép nagy, életre megőrzendő Olvasókönyvet!

A szinte kimeríthetetlen témát egy viszonylag egyszerűbb technikai, vagy inkább üzemszervezési kérdéssel zárnám. A többször emlegetett KELLÓ-ra továbbra is nagy feladatok várnak egy megújuló könyvvilágban, de egyértelmű, hogy ez egyre inkább egy tisztán logisztikai funkció: az új könyvek eljuttatása a könyvtárakba (illetve az új tankönyvek eljuttatása az iskolákba). És mivel ez igen nagy és alapvetően hosszútávon fennmaradó feladat, érdemes azt egyrészt a könyvtárközi könyvmozgás kiszolgálását is abba integrálni, másrészt érdemes és hasznos lehet részt vállalni a könyvek eljuttatásában a nyomdáktól a könyvesboltokig, és miért ne, a könyvesboltoktól a lakosságig. Ilyen profillal a KELLÓ a Magyar Posta egy korszerű és hatékony leányvállalata lehetne.

Nem állíthatom, hogy a fenti javaslatok, láss csodát, mind megvalósulnak, egyik napról a másikra egy új aranykor kezdődne a magyar könyvvilág számára. Abban viszont biztos vagyok, hogy minden egyes javaslat, de még pusztán annak a – komoly, tárgyszerű – megvitatása is közelebb vihet minket egy kívánt fordulathoz, idővel egy valóságos megújuláshoz.

* * *

A hála legyen jobbító erő!

Hálát mondasz nekem. A szívem tele van csendes örömmel és reménnyel.

Hálában telhetetlen vagyok.

De egyféle hálát kérek: tedd jobbá a világot!

Sok és nem is oly nehéz dolgod akad saját belső világod jobbításáért. Ha erre gondolsz, jobban megérted Gandhi bölcs intelmét: „Te légy az a változás, amelyet látni akarsz a világban!”

Még több és még mindig többnyire nem oly nehéz dolgod akad családod, otthonod, környezeted jobbításában is.

Végül pedig tudd, kedved szerint nem alakíthatod a világot, de így is sokat tehetsz, hogy az jobb legyen. Sokat tehetsz, és ez sokat számít. Ha pedig közben összefogsz másokkal, a jobbító erő hatalmassá lesz.

* * *

Kérdések az Új kertben – A fény lassúsága

Kapitány – Vajon, miért ilyen lassú a fény? Igaz, a mi földi méreteinket-távolságainkhoz mérten a fény felfoghatatlanul gyors, de a világ méreteihez képest a fény elviselhetetlenül lassú. Még a Nap-Föld távolság megtételéhez is hosszú percekre van szüksége, míg az ember egy rajzfilmben például 1-2 másodperc alatt képes megoldani!

* * *

Tessék figyelni!

„Vigyázat, csalok! Csak a kezemet tessék figyelni!” – ismételgette Rodolfo, a híres bűvész.

A természet nem csal, de nem is figyelmeztet. Ám ránk férne…

A filozófusok évezredek óta bűvészkednek a természet, megismerés, tapasztalat, megértés, ideák, tudás és rokonaik jellegével, vérségi kapcsolataival. Közben újra és újra belegabalyodnak saját gondolataikba, és újra és újra színre lép valaki, aki figyelmeztet: figyelni, figyelni, figyelni! Minden tudásunk, minden kelléke a megtapasztalásból jön.

Aztán újra gubanc lesz minden. Igen, a természetet, a valóságot kell nézni. Ami nincs, ami csak agyrém, azt legfeljebb hagyjuk a pszichoanalitikusokra! No de olyan okos emberek, mint amilyen Hegel mester is, azt találják mondani, hogy ami ésszerű, az valóságos (meg fordítva). Ésszerű egy feltételezésem (állítom én). Akkor az valóságos is? Avagy netán szörnyű hiba?

Minden tudósok egyik legnagyobbikja egy teljesen érthetetlen hibát követett el. Bámulatra méltó módon figyelt mindenre a természetben, ami fénylik, mozog, magyarázatra vár, és mindenre megalkotta a maga elméletét, amely a modern tudomány alapja lett, minden zavarkeltő híresztelés ellenére, mind a mai napig (a NASA is Newton képleteit használja hihetetlen űrbravúrjaihoz). Án az egész Newton-katedrálisnak lett egy Achilles-sarka: az tudniillik, hogy az általa kitalált gravitáció végtelen „sebességgel” terjed. (Bizonyára Newton nem gondolkozott a gravitáció „sebességén”, úgy láthatta egyszerűen, hogy a gravitáció „hat”, és vagy van, vagy nincs, a dolog eldől abban a minutumban). Valahogy így okoskodott-magyarázta: ha a Nap hirtelenül eltűnik, azon nyomban eltűnik az egész világmindenségből az ő addigi hatása. Most jusson eszünkbe az aranyszabály: figyelni! Vajon Newton megfigyelt-e egyetlen egy testnek az eltűnését, és tanulmonyozhatta-e annak hatását. Merem állítani, hogy semmi ilyet nem figyelt meg. Az okoskodása egy merő feltételezésen alapult. Mi tagadás, ha nekünk szegezték volna Newton idejében ezt a találós kérdést, bizonyára mi is erre az eredményre gondoltunk volna, mert (elnézést, kedves Hegel mester, ezzel eszemben sincs ugratni): ésszerű. Más lenne a válaszunk (ha van egy csepp eszünk) Maxwell után: „Esetleg a fénysebességgel terjedne?” Amúgy az „ésszerű” válaszok csak unortodox képzeletünk szab határt. Válaszolhatunk például úgy is, hogy ha a Nap hírtelenül eltűnne, a többi égitest közérdekű gyűjtést rendezne a helyreállítására (és még lenne egypár ötletem).

Nagy lecke ez minden fizikus, és mindenki számára, aki nagyobb közönség előtt kinyitja száját. Nem mindenki tanulta meg.

Hogy még egy pillanatig a fizika vizein maradjunk meg, vegyük elő Einstein hírhedt performánszait, amelyekkel elbűvölte a szájtátókat. Elképzelte – állítólag már diákkorában – Einstein, hogy egy rendőr üldözi a fénysugarat (?), utána ecseteli micsoda feloldhatatlan ellentmondás van a rendőr és az egészet megfigyelő szemtanú élménybeszámolója között. Maga a túldramatizált ellentmondás meglehetősen triviális és érdektelen, ami érdekes, és ami jellemző a tucatnyi hasonló einsteini „vízió” velejére az, hogy Einstein elképzeli, mi történne ha egy rendőr, rakéta, ikertestvér, tehén stb. fénysebességgel száguldana. Egy kérdésünk lenne: „Tetszett megfigyelni ilyet a természetben?”

Való igaz, hogy azért igyekszünk megismerni, megtudni és tudni, hogy utána tudásunkat felhasznáhassuk a gyakorlatban: búzát vetni, kenyeret sütni, házat építeni, megölni ellenségeinket, sok pénzt keresni, a Holdra jutni stb. stb. Az ilyen milliószámra elkövetett hasznos és ártalmas aktusok pedig egytől-egyik feltételezésen, hipotézisen alapulnak: hogy helyesen alkalmazzuk tudásunkat. Azaz, hipotézis nélkül nincs élet, nincs civilizáció. De a hipotézis a tudásszerzésben addig jogos, amíg a természetben meg nem figyeljük megerősítését vagy cáfolatát. Hitelben gyarapítani tudásunkat életveszélyes.

Gondoljunk arra, mi történne, ha valaki felállítja azt a hipotézist, hogy a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésével megoldódik az emberiség minden említésre érdemes problémája, és egynéhány milliárd ember útra kel, ki az új Egyiptomból az új Kánaánba!

Nem, nem! Nem azt állítom, hogy van királyi út a tudós elme számára. Nem állítom, hogy tessék megszívlelni a fentieket, és aztán csak briliáns elméleteket fogtok kanyarítani. Még kevésbé, hogy öngyilkosság útra kelni, és hogy „nemesb lélekre” vall „ha tűrjük balsorsunk minden nyűgét s nyilait”…

* * *

És te mire gondolsz, időnként?

Ki nem olvasta volna a sajtó „brit tudósok” rovataiban a gyakran emlegetett megállapítást, miszerint egy „átlagos felnőtt” 5 percenként gondol a szexre. Erre mondják, hogy orbitális hülyeség, bár több, mint hihető… Vagyis?

Az első nehézségünk elképzelni azt a módszert, amellyel meg lehet lesni gondolatainkat. Beszélgetéseinket, mindféle és fajta kommunikációnkat ma már sokan játszva kileshetik, de a gondolatainkat, ráadásul a majdnem tudatalatti gondolatainkat? Mondhatni a gondolatérett, de még gondolatban nem kikristályosodott érzéseinket? Mert az, hogy „a szexre gondolunk” bizonyos nem elsősorban valami verbalizált blabla, hanem afféle érzet, bizsergetés, idegi szikrázás… Már ott tartanánk, a Nagy Testvér őszinte örömére? Szörnyű még feltételezni is, de lassan fel kellene készülni erre is.

A második nehézség kétségtelenül az agyafúrtabb gondolkodásúak akasztja, bár csak pillanatra. Hiszen ők bizonyosan hallották már a modern fizika egyik forradalmi felfedezéséről, a bizonytalanság elvéről, amely nem kevesebbet mond, mint az, hogy az elemi részecskék nem úgy viselkednek, amikor megfigyelik, mint amikor nem. Itt most nem arról van szó, hogy ezt pedig hogyan lehet hitelesíteni, ha soha nem tudjuk megfigyelni az elemi részecskék viselkedését, amikor nem figyeljük őket. Csupáncsak az okoz fejtőrést, ha már az elemi részecskék ilyen… „gátlásosak”, akkor mit mondjunk az emberről? Igaz, nem vagyunk egyformák. Vannak olyan szemérmesek, hogy ha meglátnánk őket meztelenül, pláne meztelen gondolataikkal, azon nyomban szörnyen halnának. És vannak a beteges exhibicionisták, és még ezer állatfaj…

Nos, bevallom, fogalmam sincs, hogyan jutottak a fenti következtetésre az ügybe belekeveredett kutatók. Még az is lehet, hogy önmegfigyelés alapján, vagy önmegfigyelésre befogott alanyokkal készített mélyinterjúk segítségével. És azt is bevallom, hogy fogalmam nincs, magam milyen sűrűn gondolok a szexre. Sejthető, hogy nem fogom azt állítani, hogy „állandóan”, vagy, hogy „soha”. De mást sem tudok állítani, vagyis nem tudom pozícionálni magamat a szexre gondolás sűrűségi skáláján. Nem tudom, és különösebben nem is érdekel (a pozicinálás, a szex, az más tészta).

De állításom azért lenne. Az embernek igenis elementáris igénye van dolgokra, és ha ez az igény elég nagy, a hozzákapcsolódó „gondolat”, vagy érzet, képzet stb. megállíthatatlanul, kényszerítő erővel születik benne: agyában, szívében, egész szervezetében.

Az ilyen igény ezer dologhoz kötődhet, mint leggyakrabban ételhez, italhoz. Kötődhet melegséghez vagy hűvösséghez, fényhez vagy sötétséghez, csendhez vagy zenéhez, nyugalomhoz vagy izgalomhoz. Az ember elementáris igénye egy sor egyéb dologhoz is kötődik, amelyek a hétköznapokban ritkán jutnak eszünkbe, mint például a levegő, vagy szinte soha, mint például a megszokott gravitáció vagy az alattunk lévő talaj stabilitása.

És ebben az igény-kavalkádban vannak a lélek igényei, és azok között kétségtelenül a legfontosabb: a szeretet. Az, hogy a szeretet-igény milyen formában jelenik meg, ez az ember ujj-lenyomata. Nem szeretnék most egy panoráma-képet lefesteni az én szeretet-igényemről, annyit viszont merek megosztani, hogy ismerek, és egyre jobban, egyre élesebben egy különleges érzést, igényt, amely nem 5 percenként, de gyakran, és rendszeresen, talán leginkább azt mondhatnám, hogy óránként belém nyilall. Úgy nyilall belém, hogy érzem: nő az igény, a várokozás. A szerető szülőm, a szerető testvérem, a szerető  társam, a szerető gyermekem, a szerető barátom, a szerető ismeretlen egy mosolya, egy ölelése, egy üzenete ki is elégíti ezt az igényt. Ideig-óráig…  Addig a gondolat nyugton marad, de kis idő után megint kezd nyilallgatni… És ha egy napig nem kapok szerető mosolyt, ölelést, üzenetet, a nyilallás egy erősebb, egyre nyugtalanabb, egyre gyakoribb… És ez csodálatos érzés. Ezt a nyilallást már majdnem annyira szeretem, mint magát a szeretetet… De hát végül is, ez, ami nyilall, a bennem lakozó szeretet, nem az önző igény rá. És hogy ne szeretném a szertetemet. Attól vagyok boldog, hogy van, bugyog, él, hat…

És mi van a szexszel? Pardon, ez magánügy…

* * *